*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43801 ***

EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR

BUDAPEST

KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

ANDRÁSSY-ÚT 10.




A DICSŐSÉG FELÉ


I.

Ha egy gombostüt leejtettek volna a szobában, messze hallszik
okvetetlen, olyan csend volt. Elmerülve, kéjjel, lélekzet-visszafojtva
hallgattak mindannyian. A Vratarits nyitott ajkára rászemtelenkedett egy
légy, nagyon zavarta, még se merte elhesselni. Nem volt itt bátorsága
senkinek, még csak megmoczczanni is.

Phaedra ép most panaszolta el Ariciának hogy szereti Hippolitoszt. Az
előrebocsátottakból pedig mindenki tudta, hogy ez a Hippolitosz a
tulajdon fia. Neki mostoha, hanem a férjének édes.

Voltak itt urak, a kik Racine nagy munkáját nem látták még a szinpadon,
azok fáztak, az augusztusi meleg daczára, de voltak olyanok is, a kik
már látták a nemzetiben s ezek bizonynyal azt gondolták magukban, a mit
egyikéjük ki is mert – ha susogva is – nyilatkoztatni:

– Jobb mint…

… És ez a kis Phaedra mit sem törődve a borzongókkal, sem az olvadókkal:
nyögött, sikongott, szenvedélyeskedett tovább. Kivágott kis princzesz
derekának halhéjjai egyet-egyet csattantak minden szenvedélyesebb
mozdulata után, mig végre ott, a hol halálvágyáról beszél: a hajába
füzött kék galand is eloldódzott és nagy fahéjszinü haja felbomolva
hullott le arczára, nyakára.

Egy pillanatnyi általános némaság. A Phaedrához közel állók érezték,
hogy hirtelen átható illat vegyült a levegőbe. Valahonnan, a szoba
valamelyik sarkából szakadozott sóhaj hallszott fel. Vratarits, a
karmester, elkergette ajkáról a legyet és felkiáltott:

– Nagyszerü!

Egy pár kövér tenyér összeverődött. Utána hatalmas taps.

Megrepedt princzesz derekában a kis «Phaedra» kimerülve, de plasztikusan
feküdt a földön, az ágyteritőből rögtönzött szőnyegen.

Husz kéz akarta egyszerre fölsegiteni. De Phaedra behunyta szemét s nem
kapaszkodott egyik karba sem. Hirtelen felugrott, elkaczagta magát s
átfutott a szomszéd szobába. De csak egy pár perczig hagyta magára a
társaságot. Hirtelen ismét köztük termett. Hirtelen mint egy jelenés és
kék szatén nadrágban, mint a hogy Cherubint, a szerelmes apródot,
ábrázolja a szinpadon egy szőke szinésznő.

A meglepetés legkülönfélébb kifejezései, hangban és mozdulatokban. Az
öreg Vrataritsot az izgatottság miatt előfogta az asthma. Ugy lélekzett,
mindha aludnék s horkolna. Egy fiatal, ritkaszakállu ur elkiabálta
magát: «Éljen!» ketten vagy hárman sóhajtottak, egy fiatal ember
elpirult s valamennyiük közül nem volt csak egy, a kinek nem volt nyitva
az ajka.

«Cherubin» mosolyogva, mégis komolyan odaállt a zongora mellé a
podiumra, végig nézett, nem, szemeivel végigsimogatta a társaságot,
megvető tekintetet villantott az egyedül csukott ajku _November_ Dávidra
és szavalni kezdé az ismeretes románczot a szép keresztanyához.

A hatás strófáról strófára fokozódott. A bájos költemény átirva a
szavaló, hizelgő, kicsiny de tiszta hangjára, hatást keltett volna akkor
is, ha nem is olyan kitünő másolata az ismert szőke Cherubin hires
szavalatának.

Az utolsó strófánál alig volt itt ember, a ki ne lett volna valami
furcsa mámor rabja; alig volt egy-kettő, a ki nem érezte, hogy szerelmes
avagy szerelmes tudna lenni ebbe a pajzán, epedő szerelmes, naiv
apródba, a kinek lánysága még nyilvánvalóbb és bájosabb volt a kék
bugyogóban s a ki csak egy pár perczczel elébb oly komoran fenséges, oly
pathetikusan hatalmas volt mint Phaedra, az igazi.

Egészen hátul, egy zsámolyon ülő, excentrikus ruháju öreg asszony
könyezett. A társaság tapsolt. Vratarits orditott:

– Genie!

Az öreg asszony a háttérben sipogva kiabált:

– Genike, kendőt a nyakadra.

Genike mozdulatlanul, még mindég mosolyogva, de egy kissé halványan
nézett szét a háborgó társaságon, aztán hirtelen ráütött egy sima arczu,
nagy aczélszürke szemü fiatal ember vállára és szólt:

– Singer, jőjjön, csináljuk el Romeót és Juliát, maga hallgat és enged
magával csináltatni, a mit csak akarok.

Azzal, még mindig Cherubin nadrágjában, átfogta a fiatal ember nyakát,
erősen arczához szoritotta a majd rózsaszinüre, majd szederszinüre
változott arczot s szavalá:

„_De hátha méreg, melyet a barát azért adott, hogy csalárdul megöljön._“

… Ki kellett nyitni az ablakokat, nagyon meleg volt benn. November Dávid
is izzadt. Különösen nagy szeplős orra. Vratarits már alig tudott itt
lélekzeni. Idegesen, apró lépésekkel, egy helyben fel s alá járkált,
érezte, hogy mennie kell, s mégis maradnia muszájt.

Délután öt óra volt. Alant a pékműhelyben már fütöttek az éjszakai sütés
alá… Még egy elhaló mondása a szerelmes Juliának, még egy értelmetlen
nyögése az akaratlan Romeónak – és Genike hirtelen a haldoklási
jelenetbe kezdett. Majdnem öt perczig tartott vivódása az álhalállal.
Még egy szakadozott sóhaj, ideges csuklás és Phaedra-Cherubin-Julia ujra
élettelenül feküdt a földön.

Uj hangulat, a megdöbbenésé, vett erőt a hallgatókon. Alig tudtak
felocsudni, de a lány hirtelen csattogó kaczajjal szökött fel és bohókás
pirouetteel szólt:

– Most már az önöké vagyok! November, ne mosolyogjon olyan szemtelenül…


II.

November Dávid, az orvosnövendék, tovább mosolygott. Tudniillik vékony
és hosszu ajkainak alsó felét közelebb huzta orrához. Ez a groteszk, sőt
egy kissé gunyos mosolygás és a Genike örökös pajzán mosolya volt itt az
egyedüli vigasságos vonás. A vendégek inkább lelkesültek voltak, egy
részök még extazisban, a többi pedig komolyan ült szakadozott nádszékén,
a ruganyra-törött diványon, ablak előtt álló ferslágon, mely azonban
kartonnal volt leteritve.

Genike felült a podiumra a zongora mellé. Onnan fogadta az udvarlásokat,
itt hallgatta ama beszédeket, melyeknek tárgya ő s mindig ő volt.

Vratarits, a karmester szólott:

– Ha én venném a kezembe a kisasszony hangját, Pattit csinálnék belőle.

Egy rücskös, magas, dús haju fiatal ember közbevágva mondá:

– Ma a drámai szinésznőnek is elég fizetése van már… persze csak az
elsőrangunak, de hát ez biztos, mi… én… a kezünkben van a dolog!

Az aczélszin szemü Romeo irigykedve nézett a beszélőre, a ki hirlapiró
volt egy háromkrajczáros lapnál. Egy jogász, a kinek ritkán volt alkalma
szinházba járni s igy nem igen volt ismerős a szinházi ügyekkel,
szólott:

– Legyen tragika!

– Inkább naiv! – szólt egy másik.

– Vigjátéki szende! – hangzott a sutból.

– Drámai hősnő!

– Operette-primadonna!

– Mama!

– Sarah Bernhard!

Kiabáltak, ajánlgattak össze-vissza, miglen kifogytak a szerepkörökből s
egy pillanatra ujra csend lőn. November Dávid reszelős hangja
megszólalt:

– A kisasszony minden szeretne lenni! – mondá szárazon, majd még
ridegebben hozzá tette: – Minden szeretne lenni egyszerre, tragika és
naiv, operának divája és vigjátéki szende. Ha ő rajta állana, lelökne
mindenkit a szinpadról, hogy csak egyedül maga lehessen ott… Ne imádjon
a publikum rajta kivül más idegen istent!

– Szemtelen! – vágott közbe egy éles, kellemetlen hang, a lányé.

Dávid zavartalanul folytatá:

– És szeretné, ha ezentul csak ő érte lőnék magukat főbe a balga fiatal
emberek és a dőre öregek. Virágcsináló bukétát másnak ne csináljon,
Kugler-czukerlit más nyelve ne nyalogathasson.

Iphigenia piczi piros nyelve egy pillanatra láthatóvá lőn. Az
orvosnövendék egy kissé alig észrevehetőleg elpirult, a hangja még
reszelősebb lett:

– Őt dicsőitse a «Zenith és Nadir, a szélvészek zeneharcza, az égi láng
villáma…» Az egész főváros levegőjében ne legyen még csak gomba-csira
se, az ő nevével legyen telve minden. Legfőképen persze az arczképével a
kirakatok…

Az ujságiró és a ravasz karmester zugott. Egyedül e két ur értette meg
az orvosnövendék gunyolódását, a többi nem tudta mit tartson e
beszédről, voltak olyanok is, a kik bóknak vették. Ezek egyike,
természetesen rajztanárjelölt volt, egy másik meg festő.

Az orvosnövendék nem hagyta magát zavartatni, beszélt tovább, mind
tüzesebben:

– Ma még Singer-Romeo, én meg egy akczeptált drámai papa, Vratarits
bácsi pedig «félig boldogtalan szerelmes». De mivé leszünk holnap? Az, a
kinek az utczán se köszönnek vissza!

– Rágalom! – suttogott közbe a szinészkisasszony, de olyan arczczal,
olyan álmélkodó kifejezéssel s halaványan, mintha meg volna lepetve,
hogy im e nagyorru eltalálja a gondolatait. Ez mit sem törődve a képébe
vágott jelzővel, mintha csak könyvből olvasna, tovább beszélt:

– Ma még jó vagyunk mi is, tarthat előttünk próbákat, ha nem lehet
hintón vágtatnia, jó a talyiga is!… de ha egyszerre megáll a háza előtt
a koronás, czimeres hintó?!…

A lány arcza hirtelen kitüzesedett. November meg egyszerre sietve
folytatá:

– De ha nem áll meg? Ha ezekből az álmokból nem válik valóra semmi, ha a
korfolyamat rossz fordulatot vesz, a prognosis nem sül el és a Genie
kisasszonynyal az történik, a mi szép társnőivel, annyi szini iskolai
növendékkel megtörtént már! Lekerül Barsba vagy Békésbe s nem kerül
többé ide vissza. Grófok helyet megyei aljegyzőkkel, pezsgő helyett
csigerrel, Monaszterli helyett Svarcz nőszabóval kell megelégednie!

A leány elhalaványodott.

– Elég, – szólt elfojtott, dühvel telt hangon.

Az ajtón kopogtattak, a kisasszony egy tanára lépett be. Egy kissé
elhizott, de még mindig deli ur. Büszkén, mint Don Caesar de Bazan, –
játszotta a vidéken, – közeledett a kisasszonyhoz, a ki egyszerre
felvidulva, bohókásan hajlott meg előtte s megcsókolta a kezét. A tanár
viszont a haját simogatta és panaszkodott, hogy nagyon meleg van. Orrán
keresztül hangosan lélekzett s megkérdé a mamát:

– Hogy viseli magát Genike?

Kellemetlen, feszes hangulat kezdett urrá lenni a társaságban. Dávid
kivette óráját és szólt:

– Hét óra.

A lány megvető tekintetet lövelt rá, majd fejéhez kapva, nyögve suttogá:

– Uraim, rosszul vagyok… kérem…

Két percz alatt üres volt a nagy szoba. Kevés vártatva csöngettek a
konyhán. Genie sietve surrant át a szobából a konyhába, tudta, hogy a
lakás egyedüli szobájának bérlője: a könyvvivő, mint mindennap rendesen
ilyenkor, hazaérkezett.


III.

A lány és anya behuzódtak a konyhába, mely egyszersmind éjjeli és
nappali szobájuk volt.

Genie sóhajtott és levetette magát az ágyra, a mama tüzet élesztett a
kályhában. Tüzelő fa nem volt, az asszonyság tehát a szemetes ládát
feszitette széjjel. A nagy, életlen kés, melylyel az öreg asszony a
görcsös deszkát vagdalta, mintha minden ütésével a szegény kis Genike
testébe vágódnék:

– Iszonyat… iszonyat… nyögte kétségbeesetten; majd befogta füleit,
befurta arczát a párnába.

Kevés vártatva éget a tüz, nagy vasfazekakban főtt, forrott valami.
Rövidesen nehéz szagu gőzök töltötték meg a hézagot…

– Iszonyat… iszonyat…! sóhajtá a lány s orrocskáját is befogta.

Kinyilt ablak, ajtó. Egy furcsa asszony lépett a konyhába. Piros
napernyő a kezében, a mellén rózsa s a válla hajlott, a haja ősz.

Szégyenkezve adta elő, hogy neki «Ninon»-szappan kell. De jó helyen
jár-e? A nagysága-e az, a ki hirdeti magát az ujságban?

A mama adott a hölgynek egy darab stanniolba burkolt szappant s egy nagy
névjegyet, melynek irását a hölgy nyomban hangosan elolvasta:

– «_Paulus Sidonie ‚orvos‘ leánya, szépitő szerek feltalálója ‚Ninon
szappan‘, nagy raktár szépitő és illatszerekből_». Ez az, helyes!

Az asszonyság átvette a szappant, de mielőtt fizetett volna,
megkérdezte, hogy nem svindli-e ez a dolog? mert ő már többször
megjárta, fenyitő följelentést is tett egyszer. Valami bécsi öt lat
tiszta kőport adott el neki öt forintért…

Sokáig beszélt volna még a piros napernyős hölgy, de a szag mind erősebb
lőn a konyhában s nem tudta tovább állni.

Anya és lánya ujra magukra maradtak.

– Mit akarsz vacsorálni? – kérdé az öreg asszony.

– Milyen megaláztatás! – nyögte kezeit tördelve a leány.

– Kell jeges kávé?

Genie kitörő zokogása volt a felelet. Sirt, keservesen, dühösen, mint
minden estve a mikor igy magukra maradtak. Elkeseritette, sirásra
fakasztotta a nyomor, dühösitette anya mestersége s az azzal járó
megalásztatás. És a magány, az utált, az undoritó magány megrontotta,
százszorosan ingerlékenyé tette minden érzékét.

– Mikor lesz ennek vége? Vége… mikor…! – nyögte fájdalmas refrainképen,
mig a kiadott szobában, a hol egy negyedórája még ő volt az ur,
müvészetének, egyéniségének varázsa a bálvány: okarinázott a könyvivő,
okarina-etudeőket, nagy komolysággal, iszonyatos türelemmel.

– Genie egy kanál vizbe is szivesen megfojtotta volna ezt a szobaurat,
de az havonta 15 forintot, évente tehát 180 forintot fizetett nekik. Az
egész házbért kifizette értük az egyetlen szobáért, nem lett volna hát
méltányos meggyilkolni.

Méltányos! gondolt is ezzel a kis szinészleány. Méltányos volt mindaz, a
mi neki jól esett, méltánytalan mindaz, a mi jó másnak jutott.

Az osztályában volt egy zsidó növendék-lány csodálatos szépségü és erejü
alt beszélő hanggal – hát gyülölte.

Tanitotta egy tanár, a ki régen özvegy volt már s végre szerelmes lett
egy kis jelentéktelen tanitványába s eme érzelmeit nem feledte el a
tanitás alatt. Genie türelmesen nézte a dolgot egy darabig, mig végre
névtelen följelentő levelet irt az igazgatónak – irigységből és
gyülöletből.

A tanitás bevégezte után az iskola kapujában vártak a lányokra a
szeladonok. Ő reá is várt rendesen valaki, de a többire is. Betiltattak
hát ez ártatlan találkozásokat s udvarlóinak ezentul a Rókusnál kellett
reája várniok.

Szabad irásbeli dolgozatot kellett irnia: thémául a luxust, a női
fényüzést választotta. A szép ruha az erkölcstelenség – ez volt a moto,
mert ő nem járhatot szép ruhában, pedig vágyot arra, imádta a drága,
finom szöveteket, mintha élők _valakik_ volnának. És utálta a szegényes,
szürke, kopott, formátlan ruhát. Egyszer nyáron kénytelen volt szürke
desszénű, olcsó szatén ruhában járni s a ruha égette testét,
hólyagocskákat csalt karjaira, szerette volna letépni magáról a
«nyomorult» rongyokat.

Nem szeretett senkit… Talán csak a szinház második hős szerelmesét. Ezt
a bübájos hangu hatalmas alakot, a ki olyan volt mint egy görög isten s
mint egy görög isten minden lányba bele kötött. Udvarolt neki is,
szokott modorával, czinikusan…

Álmodott hát róla, mint lánypajtásai valamennyien. Álmában gyakran meg
is csókolta szép fehér, férfiatlan, de erős nyakát, nőies, de nagy
kezét…

Ezenkivül még egy asszonyhoz érzett vonzódást. Valamelyik szinház
primadonnájához, a ki a világ legszebb kalapjában járt és akaratlanul jó
szivvel tönkretett minden férfit, a ki csak közelébe tévedt. Szive tele
volt a franczia szindarabok humánus idealizmusával, de feje egy kéjencz
angol bankár számitó raffinériáival volt teli.

– Ha idősebb leszek, _külsőleg_ olyan _leszek_, mint ő – mondá Genike.

Bensőleg már is olyan… csakhogy maga a kisebbitett kiadás. Egy elméleti
kokott, tizenhét éves korában. Fiatal méreg-fa, a mely még nem hozott
gyümölcsöt, de _már_ benne van a képesség, hogy hozzon. Csak az évek, a
nap és az eső hiányzik. A _nap_: a nyilvánosság, az eső – az _aranyeső_…

Ezt sugta fülébe valaki, a kit most másodszor látott életében. Először
akkor látta, a mikor az orvostanárnál járt, hogy vajjon nincs-e
tüdőbaja, mert társnői közül egy pár a sok sikoltozás s egyéb okok
következtében köpött egy kis vért.

Tüdőbaja nem volt, hanem megismerkedett a tanár gyakornokával, November
Dáviddal, a ki mindjárt az első látogatásnál sietett gorombáskodni.

A mama, az «orvos lánya», azonnal ki akarta hajitani, de a lány egy
kicsit képen legyintette. Számitott rá, bár maga se tudta miért s
azonkivül jó kedve volt ezen a napon.

Ekkor érkezett az első ajánlat. Egy kuriai biró… öreg és majdnem báró (a
felesége az volt). De nem épen gazdag. A lány majd-majd belecsapott a
kövér, de már reszketeg marokba… Unta itt ezt a konyhát, az okarinázó
szobaurat, a tavalyi divatu ruhákat, meg lányságát is…

De a mama könyezve magyarázta meg a dolgokat Iphigeniának s az
elutasitotta az alázatos kérelmező birót.

– Várjunk! – mondá az orvos leánya.

– Várjunk! – szólt Genie.

De hiába vártak. S most a csirketollal töltött párnát könyeiben
eláztatva, zokogástól megszaggatott hangon suttogá:

– Oh mama, mama, miért nem hagytál!…

S ha most belépett volna az öreg Szentkátai, a biró, felszökött volna
nyakába.

De nem jött senki, sem ő, sem más, csak November Dávid.


IV.

Alig köszöntötték egymást.

Az öreg asszony kérdé:

– Fizetett már kapupénzt?

Már fizetett. Szidták a házmestert, korán zárja a kaput. Azután Dávid
kinálás nélkül leült. A kisasszony a fal felé fordult az ágyon, de
elcsendesedett.

November a zsebéből pakolódzni kezdett. Két, boltból való őszi baraczkot
és ujságot, fekete szemű Szent-György-szőlőt hozott. Odaadta a
háziasszonynak, az meg feltette az ágyra, a lány párnája elé.

– Hagyjatok békén, – szólt a lány tettetett ingerlékenységgel. Hanem
azért lassanként csipegetni kezdett a szőlőből.

Dávid és az asszony szépitő szerekről beszéltek. A szigorló orvos sok jó
reczeptet adott az orvos leányának. Igérte neki – ezenfelül – hogy
kisérletezni fog s ha csak lehet, feltalálja a miteszszerek elleni
szert.

– Azzal milliókat szerezhetnénk – mondá végül.

A milliók emlitésére békülékenyen tekintett fel Iphigenia. Sőt kevés
vártatva szamárfület is mutatott Dávid felé, a mire ez az ágyhoz
közelebb huzta székét.

– Talán beteg? – kérdé.

– Az, megöl ez a _boszorkány_-konyha.

A lány kinyujtotta a kezét, a férfi nagy csontos markába szoritotta
sokáig, azután azt mondta:

– Van egy kicsi.

Talán a saját lázát érezte a lány csuklóján. Talán gondolt is eme
tévedésre? Voltaképen mindig félt attól, hogy ennek az éles vérű lánynak
valami tüdőbaja lesz. Szerette volna megvizsgálni, de félt ettől a
forró, üde kebel érintésétől, ugy félt, a milyen közönyös volt neki holt
törzsekben vájkálni.

A lánynak is eszébe jutott, hogy jó volna mellét vele megvizsgáltatnia.
De nagyon jelentéktelen férfi volt neki ez az ember.

Mégis majdnem mindaketten s majdnem egy egész félóráig erre gondoltak.
Már tizenegyedfélre volt s November alig beszélt husz szót. Pedig az
asszony magukra hagyta őket. Azt mondta, hogy a szomszédba, a
suszternéhoz megy beszélgetni, voltaképen a pinczébe ment le, harmincz
krajcárért zsákot foldozni egy buzakereskedőnek.

Dávid becsukta az ablakokat, az ajtót. Mérges ez a fővárosi éjjeli
levegő. A petroleumját folyton csepegtető lámpást feltette a siffonra. S
igy olyan világitás volt a szobában, mint holdfénynyel odakünn.

– Miért rekedt maga ma? – kérdé a lány, a kit egy kissé kellemesen
izgatott ez az egyedüllét.

– Sokat tanultam, – hangosan – egy pár nap mulván lesz az utolsó
szigorlatom.

– Akkor orvos lesz?

– Az. Miért kérdi?

– Nem tudom, eszembe jutott, hogy beszéljek.

– Nem is érdeklődik az iránt, hogy végre én is független, önálló úr
leszek annyi nyomor után.

– Sokat nyomorgott?

– Egy félesztendeig éltem egyszer kenyéren és szalonnán, volt azonban
szalámi időszak is életemben. Tanitottam Kispesten havi 5 forintért.

– Örül, hogy vége lesz a nyomoruságnak?

– Nem, félek, hogy csak most kezdődik.

– Hogyan?

– Egyszerűen. Azelőtt, hat éven keresztül, csak a gyomrom volt elnyomva,
mostantól kezdve nem lehetetlen, hogy minden izem szomjazni, vágyakozni
fog, reménység nélkül, örökké.

– Mi baja?

– Megmérgeztem magam.

– Hogyan, mivel?

– _Kivel? Magával._

Éjjel is éhes, álmatlan legyek zsongtak, szálltak, mászkáltak mindenfelé
a falakon. A szerek még mindig főttek-forrtak a tüzhelyen. Alul a pék
ugyancsak fütött. A szobában már nem okarinázott, horkolt a könyvvivő.
Mint a padláson, nyáron olyan nehéz dohos, fülledten égett levegő volt
itten.

November Dávidon kivert a hideg verejték. A fejét odatámasztotta a
falhoz s annak mészszine összefolyt arczának ténjével. A lány kipirulva,
izgatottan, vad, kaján gyönyörrel halgatta a folyékonyan, sőt sebesen
beszélő férfit.

– A dolog egyszerü. Minden embernek van egy asszonya a világon, a kit,
ha megismert egyszer, nem tudja aztán nélkülözni többé. Hogy miért ennek
az, miért jutott nekem épen maga, annak az oka eddig ismeretlen. Valami
bolondosan gonosz, az összeviszált szerető törvény lesz annak az oka,
hogy én ugy vágyakozom maga után, mint a szomjuhozó ember a vizet nem
adó tanyai kut mellett – egy ital viz után. De mig ez az ember elhull,
ha szomját sokáig nem olthatja, én csak szomjuhozom, tovább szomjuhozom…

A lányt olyan nevetségesen-kellemesen csiklandozta ez az exotikus
vallomás, hogy nevetnie kellett s akaratlanul is igy szólnia:

– Igyék, ha szomjas, grenadinet…

– Helyes, ön tréfál. Az egész dolog nagyon tréfás. Gonoszul az. Mint
mikor valakivel tréfából csillagot rugatnak. A kezem lekötve, a láng
perzsel s én nem tudok ellene tenni. Mindig azt hittem hogy hazugság a
költők sablonos hasonlata a szerelemmel és azzal a lánggal. Félig sem
az. Ime: tudom, hogy maga kicsoda. Azt mondják, a ki szeret valakit,
jónak is hiszi azt, bármilyen fertelmes legyen az. És én tudom, hogy
maga kicsoda. Egy lány a kiben nincs jóság, nincs hűség, nincs szeretet.
Kivülről-belülről a megjegeczesedett hazugság. De milyen felséges
formában, hogy belenyomultak ezek a formák fejembe, vérembe, minden
porczikámba. Mást nem szeret, engem nem szeret, magát imádja. Undorodik
a tisztes szennytől és imádkozik a bearanyozott piszokhoz. És a mikor
maga alacsony, azt kivánja mástól, egy férfitól, hogy nagy, hatalmas,
erős, ártatlan, dús és lángeszü legyen. Nagy, hatalmas, erős, mint egy
obeliszk, ártatlan, mint egy szál buzavirág, dus, mint egy ó-kori
Caesar. És a többi. Ha elvenném, ha eljönne hozzám, megcsalna. Ha én
csalnám egy kissé a betegeimet, hogy aranyszőttes párnán vessem meg az
ágyát: jóizüt feküdne a gazdag ágyon s utálna engem csalásomért. Minden,
mi rosz, minden, mi csunya, a mi bünnek csirája, vétek, méreg
asszonyban: ott van ébren vagy álomban – magában; s nekem van bátorságom
megküzdeni azzal a mi éber, felkölteni azt, a mi álom, karomba ölelni,
enyémnek vallani, érte küzdeni, izzadni, meghalni mindezekért összevéve
– egyedül magáért.

Dávid feje reszketett, mig beszélt. A hangja, az száraz volt, s hogy nem
volt benne tüz, nagyon nevetségesnek tünt fel a lánynak. Mintha leczkét
mondana fel. Mintha betanulta volna, a mit mond. De nem, Genie érezte,
látta, hogy igaz az mind egy szóig. Talán igaz az is, a mit ő róla mond.
Sokban igaz, de egészben gazság.

Százszinü gondolat, de csak egyetlenegy érzés gomolygott fel benne.
Gondolatban még tán mentette is ezt a férfit, de szivében: utálatot,
félénk undort érzett iránta. Valami képes könyvben látott egyszer egy
kimeredt szemü éhes sakált. Oh, milyen fertelmes ez a vágyakozó sakál,
ez a férfi! És minden izében remegett eme képtől, ettől az érzelemtől.
Nagy nehezen tudta csak magát lebirni. S a lány felett, a ki él a
_természetben_, felkerekedett a lány, a ki él a _társaságban_, és ez
szólt – bátortalanul:

– Ön el akar venni?

– Azt! – mondá a férfi határozottan, szinte kellemetlen erélylyel, a mit
hirtelen szokatlan szelidsége váltott fel. Suttogva, lágyan, reszketeg
hangon beszélt tovább:

– Hat évig sanyargattam magamat. Tudja-e, mi az a hatéves bőjt? hát én
azt csináltam végig. Nappal éheztem, előadásokat halgattam, tanitottam,
éjjel tanultam. Néha birtam tudomással még arról is, hogy más nembeliek
is vannak a világon, olykor egy évben egyszer kétszer szivaroztam is.
Bolond, de kellemes dolog ez a füstölés, elhatároztam, hogy a rászokást
akkorra hagyom, a mikor orvos leszek. _Mindent_ ekkorra tartottam fenn.
És eddig, ugyszólván, az volt egyetlen gyönyörüségem, hogy arra
gondoltam: milyen máskép lesz az, ha valahol a vidéken körorvos leszek.
Szép dolog is az. Kényelmes, csendes és szép. Ritkán kerül ott még csak
bonczolásra is a dolog. Leginkább hideglelést kell gyógyitani, meg a
gyerekeket. Szivós nép ezek a parasztgyerekek… Azután az ember alig egy
pár forintért csodálatos szépségü lakást kaphat. Csupa kert az egész.
Hátul istálló. Alig kerül valamibe lovat tartani. Ön is, mint minden
lány, biztosan szereti a lovat. Én a majorságot az udvaron, a sok
cselédet. Mert az ember is olcsó ottan… Meg milyen ur egy ilyen orvos a
vidéken. Könnyen tesz szert pénzre. Persze barátságot kell tartani a
falubeli paraszt urakkal s a megyei ur-urakkal… Az ember vendégeskedik
is, jó az néha… Szereti ön a vendégséget?

November Dávid hirtelen a lányra veté tekintetét. Az behunyott szemmel
feküdt az ágyon. Aludt vagy tetette az álmot. A férfi néma
kétségbeeséssel nézett maga elé. A lány kinyitotta szemeit:

– Beszéljen tovább, olyan jó altató – szólt s kaczagott hozzá egy
cseppet.

A férfi elvörösödött, de azért tovább beszélt:

– Azonban itt a fővárosban se volna nehéz valami szerény állást
szereznem. A tanárok szeretnek, valami kórházban vagy egyletnél… önnek
tovább lehetne tanulnia. Vennénk valami nett kis lakást. Butort mindenki
kap ma hitelbe. Aztán a szigorlatpénzen kivül kérnék még valamit kölcsön
a sógoromtól…

– Hisz azt mondta, hogy özvegy anyján kivül nincs rokona?!

– Még ez az egy, nem tartottam azelőtt rája számot soha. Megölte,
agyonkinozta az egyetlen testvéremet. És engem – bolond dolog – szeret.
Évek óta nem beszéltem vele, de most maga miatt lealáznám magamat,
kérnék tőle kölcsön, hogy letehessem az utolsó vizsgálatot…

– S ha én nem volnék?

– Nem tenném be a lábam hozzá. Küzködnék tovább, eladnám magamat, vagy
krajczáronként gyüjteném össze a pénzt.

A lány ezen is mosolygott, a mit ezután beszélt a férfi, mindenen
mosolygott. Csak a mikor fenyegetődzni kezdett, akkor döbbent megy egy
kissé. Szerencsére megjött a mama, a «beszélgetéstől» kigyulladt
szemmel. Alig vett észre valamit, csak akkor lepődött meg, a mikor
leánya igy szólt hozzá:

– Mondd meg ennek az urnak, hogy takarodjék ki innét… és ne merészeljen
belépni többé az _én szobámba_.


V.

Nem tudtak aludni.

Iphigenia egy darabig azzal mulattatta magát, hogy a nyitott ablakon át
kinézett a folyosóra, a hol valami cseléd beszélgetett a péklegénynyel.
Majd behunyta szemeit s November Dávidra gondolt. Roppant groteszk volt
az az alak, a mit ő az orvosnövendék alakjának látott ez álmatlan
éjjelen. Hanem azért bánta egy kissé, hogy elutasitotta és kiüzte. Végre
is egy imádó, a ki most már talán ki is ábrándul? Hogy lehet módja a
kiábrándulásra: ez a gondolat egészen elkedvetlenitette. De talán vissza
fog jönni mégis?

– Mit gondolsz, visszajön? – kérdé anyjától, a ki a konyha másik végében
aludt.

– Vissza. Hogyne.

– Ha visszajön, megmondom neki, hogy gaz.

– Miért?

– Azért.

Az anya makogott valami érthetetlen mondást, de a mikor a lány kérdezte,
hogy mit mond, eltagadta.

Ujra csend lett. Csak a legyek zugtak, zümmögtek. És ezeken a vékony
fővárosi falakon áthallszott itt-ott a horkolás, amonnan a gyereksirás.
Az utczán még egyre dübörögtek a kocsik, sőt por is szállt be a nyitott
ablakon. A szegény főváros nyári éjjelének minden kellemetlensége vette
körül a leányt. Forró, büzös levegő és légycsipés vezették a kórust.

Ugy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt az állapotot. Hánykolódott
ide-oda, majd felköltötte már szundikáló anyját, hogy beszélgethessen
vele.

Ritka kegy, az «orvos leánya» örült neki.

– Ugy-e, jól tettem? – kérdé a leány.

– Jól, de…

– De?

– Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is…
még is –

Iphigenia haragosan közbevágott:

– Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol,
nem szeretsz dolgozni, küzdeni…

Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy
csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig
hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan
nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer
csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.

Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.

De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam
volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz,
hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»

És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak.
Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón
csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.

A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett
takarója alatt. A lány megszólalt:

– Hány éves vagy, mama?

– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu
idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem
hozzák a reggelit ágyadhoz…

Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a
lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt,
milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie
ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a
tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy
egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal
nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd
egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.

Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste
kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt
fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával
a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes.
Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami,
kimondta nyiltan:

– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még
jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék
nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…

Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de
egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.

Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a
hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt
arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot
nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az
öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:

– Csak betakartalak!


VI.

A tejes asszony vette másnap reggel észre.

Már nyolcz óra volt, ragyogó nap odakünn. Iphigenia édesdeden aludt,
miglen a tejes asszony kiabálása felverte.

A puszta divány sötétzöld vásznán szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos
leánya» halva.

A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó
betükkel irt pár sor:

«Hogy ne _ártsak_, igy tán jobb lesz _neki_. Nem igaz, hogy keresztény
vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»

Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén,
megfagyott benne a vér, amint megmagyarázták neki a zsidó irást s azt,
hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.

Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el
egyben. Azután iszonyatos főfájás.

Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:

– Vége a szinház…


VII.

A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át,
valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött
senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott
egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett
estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a
házbérnek.

Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem
nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy
ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének
ruganyossága, le volt sujtva végkép.

Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó,
kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a
halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét
vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő,
de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.

Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult,
meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte
jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az _levélben_
udvariasan vigasztalta.

Tehát dolgozni! nem.

Otthagyni a szinpadot! nem.

Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.

Mivé lesz hát?

Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér
kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig
ismeretlen hugát, azt mondta röviden:

– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak…
Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.

Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a
válaszra a felelet: inkább meghal.

Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak,
hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.


VIII.

A folyóson várt reá és azonnal szólt:

– Meggondoltam a dolgot.

Az orvos szomoruan mosolygott.

– Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A
rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem
magától. Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a
kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy
_becsületemre_.

Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy
ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. Csak nagyon
szomoru és bágyadt volt. Olyan mint egy beteg majom.

Be se mentek a szobába, Iphigeniának a szeméből két könycsepp hullott
alá… November pedig kicsuszamlott hanggal kérdé:

– Nincs-e valamire szüksége?

Majd kevés vártatva halk, monoton hangon szólott:

– Bolond szó… becsületemre…

És mint egy megvert eb tova sompolygott.


IX.

A kupé ablakán már látszott a város.

– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a
nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész
utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit
beszéltek hozzá s ülve maradt.

– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg
asszony.

A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne
odahuzta az ablakhoz:

– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest.

Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös
mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És
marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett
volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…

Talán még nem késő?

Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü.
Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét.
Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek
hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.

Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak;
miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát
isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a
gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája
Budapesten, csakhamar elirtózott.

Élni, élni, akárhogyan is!

És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök
között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi
virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt,
megsemmisült minden.

Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a
kéj… Dög minden s mindenütt…

– Állva is alszol! – szólalt meg mellette a néni. Otthon voltak. Egy
kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.

Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül
kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy
20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte
felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát,
régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a
melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán
érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…

– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki
szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk
nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit
egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra
a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.

Lefeküdtek. Aludt az egész város.

Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan
felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok
között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás
megérkezék közibük.

A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan
feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi
szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de mindezeket megszokta egy
negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj
férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal
vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor,
midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.

Az izgalomnak ez a bágyadtsága s az álom megzsongitották idegeit. Már
csak homályos sejtelmek reszkettek végig lelkén.

Sajátságos sejtések arról, hogy a két férfirokon meg mindazok a férfiak,
a kik itt laknak ebben az alma-szagú városban, mint fognak majd
reszketni tekintetének hatása alatt… Kéjesen, félénken, kinosan,
boldogan… Azt teszi velök, a mit csak akar s azt akarja, hogy szolgája,
lépcsője, lábpárnája legyen mind, mind…

A bosszúállásnak valami homályos ösztöne szállta meg. Veszteségét még
érezte, de a kárpótlás megtalálta már abban a pusztitásban, a mit véghez
fog vinni itt ebben a házban, ebben a városban, mely mind csendesebb
lett körülötte.

Aludt mindenki. Legfelebb, ha egy-egy anya és leány volt ébren, kinos
álomból felrebbenő. Valami látomással teli asszonylélek talán meg is
érezte, hogy a veszély, a pusztulás immár közöttük van.

Egy fiatal, hamvas arczu, mosolygó lány, a ki most csendesen, nyugodtan,
édesdeden alszik. Holnap pedig már megkezdi rettenetes munkáját:
elcsábitja a feleségtől a férjet, menyasszonyától a vőlegényt,
szeretőtől a kedvest… Pisztoly durranása, halálhörgés, rimánkodás,
szitkok, átok, kín, sirás, kéjes és boldogtalan sóhajtások fognak itt
felhangzani a levegőben, melyet most csak tücskök csiripelése, alvók
szuszogása, álmatlan ebek csaholása zavar meg.

És mindazok egy lány körül, egy lányért, a ki csendesen alszik puha
ágyán, s szeliden mosolyogva álmodik valamely dicsőségről.




RABKATONÁK

Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az
eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem
együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem
láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr,
tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép,
kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből
mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb
zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője,
jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged
regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete
fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort
s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban
az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig
láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul.
Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus
helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége
a regénynek!

Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a
dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép
Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék
lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a
tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi
madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és
kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés
helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése.
Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág
helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh
szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi,
semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá
változott itt a természet!?

Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja.
Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug
tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra
visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar
gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra
uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban
haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke
fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz
gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása,
csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta
regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába
rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt,
csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák
elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a
szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja:

Édes anyám, ha bemécz, édes anyám, ha bemécz Egerbe, A kaszárnya
ajtaján, a kaszárnya ajtaján Nézzél be. Ott lácz engem komisz
baka-ruhába’. Göndör hajam rövidre, Göndör hajam rövidre van levágva…


I.

Mint egy székesegyház kriptája, olyan ragyogó tiszta, olyan hideg s
olyan világos a katona-rabok kórháza. Mikor a cseh jáger becsukta utánam
_reám_ az ajtót, ugy éreztem: el vagyok temetve. Nem szóltam,
lefeküdtem, szememre huztam a pokróczot. Egy darabig szólongattak a
társak, beszéljek hazulról, meg biztattak: tiz hónapot kaptam-e,
brigádból jövök-e szöktem vagy verekedtem? Igazán beteg vagyok-e vagy
csak nem szerettem «rétbe» menni a rabokkal s megcsaltam az orvost, hogy
ide küldjön. Hogy nem feleltem, csufolódni kezdtek, még a poszt is
nevetett.

– Ne bántsátok a szegényt, alszik! – szólalt meg a szomszédom.

Kidugtam a fejemet s a szemébe néztem. Tömzsi paraszt baka volt, piros
az arcza, de mind tele dagadva, csupa golyva a nyaka. Alig tudott
beszélni.

– Maga is szökött, földi?

– Nem én.

– Hát honnan?

– Egerből.

– Volt-e már Kis-Tállyán?

– Hogyne.

– Én meg oda való vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagy utczán széltül.
Stefán Dobi ő is.

És Stefán Dobi Kis-Tállyáról kezdett beszélni. Hogy ismerem-e a
kis-tállyai gazdákat. Pályi Pap Juliánnát csak ismerem? Mert az az ő
édes anya testvérének a lánya. Ha templomban voltam láthattam. Olyan
széles czitromsárga piros virágos pántlika van a hajába fonva, mint egy
tenyér. A szép szőke hajába… És vajh igaz-e, hogy az Imre József
uraságék kocsisa már négy lóval jár. Négy pejjel. Mert egy kis-tállyai
fiu mondta aki csak egy éve jött hazulról. Itt volt de elvitték hét évre
Königgrätzbe… Ott fog megrohadni. Soha se látja többet Kis-Tállyának
tornyát…

Már a fő-fő orvos elé csengettek s még mindig a falujáról beszélt Stefán
Dobi. El kellett harapni a szavát, hogy nyilt az ajtó. Szeme csilogását
az alattvalói félelem se tudta elvenni. Ugy nézett maga elé, mintha nem
is a nagy, hatalmas, szigoru urakat, de falujának barátságos tornyát
látná maga előtt. Meg se nézték az orvosok, csak jöttek egyenesen felém.
Előadatták a holmimat, kikutatták a zsebeimet. Leszakadt s örökké
felvarrandó gombok s egy pár levél volt a martalék. Valami gyürődött
szerelmes levél, ártatlan leány bizalmas, érzelmes, gyengéd sorai
jutottak durva, profán kezekbe. Oh, egy igazi troubadour nem adta volna
oda csak élete árán, de a modern kor léha ifja, én, bizony meg nem
haltam érte és – pedig milyen szép fordulat lett volna! – odaadtam.
Aztán elvették azt a kivágott ujságczikket is, melyben a szülővárosom
lapja először nevez «ama fénysugárnak, mely világosságot ömleszt rájuk»,
s elvették s elolvasták azt a levelet is, a melyet egy szépirodalmi
napilap szerkesztője intézett vidéki irójához egykor s a miben az volt
kifejezve, hogy az ő lapjában megjelent novella olyan műfaj, melyért a
muzsa megsértése nélkül nem lehet honoráriumot fizetni… Már most ezt – s
én nem tehetek róla – az orvosok utján tudja az egész tisztikar…

Aztán tudtomra adták, hogy felügyelet vagy vizsgálat alatt állok. Rossz
ajánló levelekkel küldtek engem ide az ezredemtől. Hogy lázitom a
legénységet… Nem hitték el azt se, hogy beteg vagyok. Az öreg
katonaorvos forgatott ide-oda. Hallgatódzott a mellemen. («A vén süket!»
mormogta tán szakállába a szanitécz-tiszt. «Mintha ő már meg tudná
hallani».) Végre is tisztába jöttek velem, hogy svindlér vagyok, csak
teszem magam, meg is mondták. De az öreg törzsorvos még mindig forgatott
s nézett. Kérdezősködött családi viszonyaim után. Özvegy anyám van-e?
Szegény öreg özvegyasszony!

Olyan részvéttel beszélt, hogy azt hittem, menten kiereszt. Vissza,
vissza,… A helyett a posztnak hagyta meg, hogy vigyázzon reám. S
mormogta kimenet: «ferfluchte anarchist!» a jó öreg, érzékeny,
részvétteljes öreg!

Tehát végre is itt maradtam, itt vagyok, bezárva, idegen földön,
elhagyatva. Meddig? Biztattak a többi jó fiuk: majd kitart! Csak Stefán
Dobi nem hitte, hogy a ki itt van, annak valaha «kitart». Meg egy német
tüzér ijesztgetett:

– Még el se itéltek; én már két éve ülök, hol a brigádban, hol, ha
megunom itten. Nyolcz hónap nekem már, nyolcz kis hónap, még se tudom,
kitart-e valaha.

Egész napon azt számitgatták, mikor telik le. Egy kalendárium egy éve
még, vagy több? Ki a századhoz, vissza a börtönbe, vagy haza. A magyarok
vágytak legjobban haza, meg a német. A csehek nem igen ábrándoztak a
szülőföldről. Egy Radetzky-huszár azt mondta, nincs is rá nagy okuk.

A nemzetiségek egyáltalán nem voltak valami nagy barátságban. A magyar
«poszt»-ok hirül hozták, hogy kinn a magyarok vasárnapon már megint tiz
csehet mártottak a Mettauba.

– Megszabadult-e egy? – kérdezte a Radetzky-huszár.

– Éppen egy!

– Be kár!

A cseh jágernek, a ki lopásért volt köztünk, czimborái, talán testvérei
voltak a vizbefultakban. Aznap sokat kötekedtek; halgattam.

Jobban gyülölték ezek egymást, mint az ellenséget. Magyar ezredbeli baka
mondta:

– Az ezredesünk is azt mondta, hogy kimutassa magát mindig a magyar…

Erről az ezredesről egyáltalán sokat beszéltek. A magyar ezredbeli baka
kocsigyártó volt s egyszer két álló napig festette az ezred zászlaját.
Az óbester magukra zárta az ajtót, tartotta a pózna végét, ő meg
festette… Ételét, italát is odahozatta az öreg, magára nem hagyta volna
egy perczre.

Az elrongyollott, diadalmas zászló, a mint az öreg óbester tartja: éhes
rémlátó szemeink előtt megvillant egy pillanatra. Legalább volt mit
látni, nem csak a roppant szoba fehér falait. Ezeket a rettenetes
falakat, melyek olyan barátságtalanok voltak, hogy még az árnyékot sem
türték meg magukon.

De a fiuk gondoskodtak róla, hogy árnyakban rémekben ne legyen hiány.

Mindennap arról folyt a vita, hogy ha igy tart a dolog, senki se megy
haza az ezredből szép Magyarországba. Öldösik magukat a fiuk. Bogsán
Laczi kezdte. Mindjárt a hogy idekommandirozták az ezredet. Az uj
ezredes meglátta az utczán leszakadt zsinórral… Az alezredestől végig a
majoron le az őrmesteréig kikapott miatta mindenki. Ezért azután ő rá
járt a rud. A menázsiját se ehette meg nyugodtan. Egyszer a szájába
lőtt. Megirigyelték a temetését, jött utána Matiász Takó. Épen kiirták a
puskaporoshoz őrségre, a mikor ettől az idegen viztől kilelte a hideg.
Nem merte jelenteni, kiment, állt a hidegben, fáradtan, betegen.
Elaludt, meglepték, brigádba küldték, ott a profosz puskájával lőtte
magát sziven. Matiász Takó után Stefán Faragó lett a soros. Azután oszt
össze-vissza. A kis-debrei fiuk mind a négyen, – nem megy haza egy se…
És még öreg bakák is.

Drót zárkában égő lámpás kicsi világánál egész éjszakákon által
elbeszélgettek a fiuk azokról, a kik sohse mennek haza. Én, meg a Stefán
Dobi csak hallgattuk őket s a mikor már csend lett s az ablakon át
kezdett a feketéből kisárgálni a szomszédos kaszárnya – ez volt a mi
hajnalunk – egymás felé fordultunk.

– Mire gondol földi?

– Hazunnan.

– Én is.

A magunk módja szerint mind a ketten hazagondoltunk. Kék hegyek alján,
zsuppos ház belsején tán össze is találkozott lelkünk, de csak ottan, az
enyém oszt elvált az övétől s szált magában lázas röppenéssel.

Idegen földön, beteg rabkatona visszagondol a legelsőre, a ki neki lány
volt. Már azt hitte: elfeledte egészen, a mikor közelében volt nem
régen; alig dobbant meg a szive és egyszerre – visszaérzi az első
kézszoritás rejtelmes, titkos, megmagyarázhatlanul édes gyönyörét.
Behunyja szemeit s megöleli a kemény szalma-párnát, rányomja az ajkát, s
ujra érzi a legelső csókot. Két ország választja el a lánytól s hajának
illatát véli beszivni, a mint vállára fekteti fejecskéjét s kar karban
sétálnak együtt a kertben. Este. Szerelemtől fényes bogarak csillognak
az orgona-bokrokon.

A kép villámgyorsan változik. A barátságos bokrok ágyas szobává
változnak át. Ott is épen hajnalodik. De milyen hajnal! Fehér függönyök
az ablakon. Tavaszi virágok az asztalon…

Dobi István egyszerre elkiáltja magát:

– Csiba te!

– Mi baj, földi?

– Semmi. Csak ez a bolond álmodozás. Pedig nem is aludtam. Nem aludtam,
ugy-e? Az volt az eszembe, mintha buzát vinnék be Egerbe a hetivásárra s
a kutyánk a kerék alá feküdt volna. Pedig nagy kár azért, ha eb is. Az
ivóba, a mikor Horváth Szilaj Andrásék, öten nekem estek, ő volt velem,
a ki lefogta mindnyájokat…

Stefán Dobi meg meg Kis-Tállyáról kezdett beszélni. A két tarka üsző
borjujokról, a ki volt akkor, hogy eljött, de most hiába kérdi, nem
irják be a levélbe, meg van-e még? Aztán az édes szülőjéről, a ki még
most is tultesz akármelyik marokszedő lányon. Hogy most már vetnek
otthon biztosan. Egy uj nótát nem hallottam-e? Mikortájt ő eljött,
Büszke Veron volt a nótába, hogy a császár arra jártában megszerette
volna. Pedig az nem lehet igaz. A császár…

A császár! ezt a nevet végtelen tisztelettel ejtette ki Stefán Dobi.
Csodálatos fogalmai voltak róla. Mindenhatónak hitte, mint az istent. A
Radetzky-huszár azt mondta:

– Az is csak virgóniait szí!

Dobi a fejét rázta:

… Mert ha a császár akarja, akkor ebben a minutumban hazaeresztenének
bennünket. Nem szolgálna hevesi fi senki. Mind a tótokból; oláhokból
szednék a katonát. Apám mondja, már volt is ugy egyszer.

A fiuk ellene mondtak, csak én hagytam helyben. Meg is szeretett s a mig
reggelire és vacsorára nem kaptam csak levest, ő adott a kenyeréből. A
mi neki megmaradt, azt se tudta megenni. A golyva napról-napra jobban
ellepte a nyakát. És egy reggelen a jó öreg orvos – a ki mindig az öreg
anyámra kérdezősködött – dühös lett, a mint a fiu csak nagyon rekedten
tudott neki visszafelelni. Belül is elepte már a baj.

– Hány heted van még szolgálni való? – kérdezte az orvos.

– Négy.

– Ha ez letelik, akkor oszt’ mehetsz haza!


II.

Stefán Dobi az utolsó hetet morzsolta. Már nem számlálta többé a
napokat, hanem az órákat számoltatta vélem. Néha éjszaka is annyit
hánykolódott ágyán, hogy felköltött. Feléje fordultam.

– No, mit üzen haza, földi? – kérdé.

– Semmit. Talán nem is gondolnak már otthon én reám. Ha el akarnak
feledni, hadd feledjenek.

Szegény fiu vigasztalt. És biztatott, hogy itt hagyja a kis tükörjét, a
mikor elmegy, de visszajön érte s hoz öt rövid szivart nekem. Az éjjel,
ha a poszt nem látja, elszivhatom.

Ugy vártuk, hogy legalább Stefán Dobi megszabaduljon már. És meg is
szabadult, gyorsabban, mint hittük.

Négy napja volt még hátra. Az orvos háromszor is feljött hozzá
mindennap. Egy napon aetherszag ömlött el a rabkórházban. Az éltető
illat, a mit a halál bűze szokott felváltani.

Paszulyt kaptunk azon a napon. Neki csak leves volt felirva a tábláján.

– Nagyon jól érzem magam, adjon egy kis paszulyt, földi; ha Kis-Tállyára
jön, visszaszolgálom.

A beteg jóllakott paszulylyal. Utána egy kicsinyt nehéznek érezte magát.

– Mintha sár volnék! – mondá.

Csakugyan olyan volt, mint egy alaktalan sártömeg. A börtön, majd a
rabkórház levegője, de legfőkép ez az idegen ország, s a mint ő mondta:
ez a «kéneső»-viz elgenynyesztette minden csepp vérét, elposhasztotta
minden mirigyét. Még élt, még beszélt, midőn már rohadni kezdett. De a
jó öreg orvos igyekezett lassitani a halál munkáját.

– Még csak négy nap! – mondá az utolsó estén – Stefán Dobi, négy nap,
mehetsz haza ló-abrakolni, legyél katona!

Beszélhetett már hozzá akárki. Stefán Dobi nem látott már senkit, csak
falujának tornyát, nem hallott már semmit, csak egy dalt, a miről tán
azt hitte, hogy a határon kender-tiloló lányok fogadják vele. Utána is
dudorászta:

  Vág-Kistállya falujába’
  Kis angyalom kapujába
  Három vadalmafa látszik,
  Hej, de vidáman virágzik.

… Rátették a csákóját, szuronyát a katonásan szép halottas kocsira, a
tisztje deffilirozott a holttestének, a katona-banda rázenditette a
legszomorubb indulóját és vitték ki a cseh temetőbe.

Engem meg vittek, küldtek – haza!

Haza! Szidjatok, nyomjatok el; verjetek meg, tiporjatok össze s a mig
egy kis élet marad ebben az elnyomorgatott testben: ez a haza, ez a
föld, ez a rög, csak ugy szerettem lesz, mint akárkinek közületek. Csak
ugy az enyém, szentem, magasztosam, mint bárki másnak!

Két nap, két éjjel robog előre a vonat Magyarország felé; oh, mily
lassan mén! De im egyszerre ismerős hegyek tünnek fel, magyar szó az
állomáson. Itt vagyunk. Milyen más itt. A földnek szine, illata van…
Szines ég, meleg nap, ismerős arczok, mintha mindannyian rokonok
volnának… Milyen nagyok már a gyümölcsök a fán, a harangoknak milyen
ismerős csengése van… nekem ismerős és kedves mondások hangzanak ki
csengéséből, de mást… mást hall ki zugásából egy öreg asszony, egy
fiatal leány – –




A SZERELEMRŐL

Tavaly, junius elején, abban a kis városban voltam, a hol születtem. A
városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.

Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle; akár hova, csak ki innét.

– Menj ki Buzáshoz! mondták a fiuk.

– Miféle Buzáshoz, hová?

– Ide a szomszéd faluba, – Buzáshoz, nem is emlékszel?

Buzás? Az ujra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem,
hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiuval
jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott
s ujra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis
képével…

Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen
egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék –
zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se
s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.

Az út közepe táján még szebb lett. A város lesülyedt a völgybe, nem
láttam többé csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is
elhalt, a mint mind jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a
templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábu
bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan
kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz.

A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy
elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanitó
urhoz.

Esteli kilencz órára járt már az idő s László még nem aludt. A mint
beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.

Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.

– Nem csuda, ti itt ráértek.

Mosolygott erre a megjegyzésre:

– No no, te nem vagy néptanitó, mint én s neked biztosan nincs fent a
fővárosban száz egynehány tanitványod, mint itt nekem… Meg aztán…

– Aztán?

– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna
rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni
az iskolába. Az ember szinte resteli, hiába huzza a fizetést…

– Elég-e legalább?

– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolczvan pengő, de a
kommenczióval felrug majdnem négyszázra.

– Sok pénz!

– Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó
koszt.

– E szerint elégedett vagy?

– Több, – boldog.

Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohos-szagú,
szegényes, divány nélküli oduban. És ennek a kis kopott embernek az
ajkáról.

– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem,
hogy egy kissé biczczent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.

– A mikor «dögész» voltam (igy hivják benn a városban a jövendőbeli
tanitókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…

Széles arczán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit
akart mondani, de hallgatott pillanatokig, mig végre az asztalfiából egy
füzetet vett elő:

– Valaki mondta, hogy te is irsz, mi mindnyájan irunk, a kik akkor
együtt jártunk… szerencsés osztály volt az…

– Versek?

– Akarsz meghallgatni…

A kis tanitó két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott
fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom
kiadatni. Nem engedte:

– Nem a prenumeránsoknak irtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.

– Tehát szerelmes vagy?

Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről,
terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhusz forint a fizetség, aztán,
aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El
fogja venni… feleségévé teszi…

– Az a lányon is áll!

László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyoritott kicsiny
barna szemeivel:

– El van végezve… szeret.

– Szép?

– Nagyon. Szőke nagy haja… halavány arcza… mit tudom én… csakhogy szép
nagyon.

– Parti?

– Mi az?

Kezemmel a pénzt jeleztem.

Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképen tán nem is
értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt
Fiala Boriskának hivják s itt lakik lent a pataknál az erdészházban, az
anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is
vinne hozzájuk, de majd holnap reggel.

Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az
iskolabeli dolgokról, a fiukról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a
tanárokról, a kiket most sokkal jobban szeretünk mint gyermekkorunkban.
De a hogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala
Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, szintelen szavu
ember ugy kiszinezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek,
kivánatosnak tetszett.

Reggeli nyolcz órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama
jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra
tette a pálinkás butykost. Aztán megkérdezte «mi ujság Pesten?» Majd
kiállt a pitvarba s kiáltott «Bori, Boris!»

– Hol van Boriska? kérdé László.

– A főzelékes kertben, földiepret szed.

Egészen igy képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb
ennivalóját, kezén kis kosárkával.

De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes kosár volt az, melylyel
a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes szinü
szemeinek pillája olyan, a mit itt felénk fakónak szoktak mondani.

Csunya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szin, báj, forma nélkül
való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézs-ruhája.

László bemutatott s eközben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte –
valami bókkal egyetemben – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt
mondta: elfeledte, de…

– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!

És átnyujtotta a cserép-pipát. Uj bojt, «szerelmi kézimunka» volt rajta.
László szemei villogtak. «Milyen lány, ugy-e milyen lány?» kérdezte
tőlem némán, felém hunyorgatva.

A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi ujság Pesten? Aztán
kérdezősködött egy hires szinésznőről s kérdezte:

– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?

Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót:
szavaljon valamit Petőfitől. Például az «Egy gondolat bánt engemet»-et.
A kis tanitó szavalt, elhalgattunk.

Kilenczkor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkisértük a
lánynyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kalváriára, sétálni a
cserek alá.

Igy, magunkra maradva, még jobban szemembe tünt a lány
jelentéktelensége, olyan szük volt az értelmi képessége, alig volt a
fejében egy pár száz fogalom.

S ez boldogit egy férfit, ebbe szerelmes valaki!

Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, mig a lányt néztem,
mig beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg
Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a
városból.

Valami ördögi hatalom arra birt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda
nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gunyolni kezdtem gyermekkori
barátomat. A lány nem reagált. Nyiltabban beszéltem, meg nem értett.
Boszankodtam a dolgon kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett,
mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sirva fakadt s rekedten szólt:

– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!

Alig tudtam megbékiteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára
akartam tenni.

Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk
fel az asztaltól. Ujra estellett, a mikor haza felé ballagtam. László
kikisért a határon túl.

– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.

Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.

– Szép? – faggatott a szerelmes.

– Szép.

– Ugy-e milyen okos?!

– Okos.

– S milyen jó!

– Az… az…

Helyben hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a
szerette lány alakjára kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő
minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja:
mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az
illuziókat, a magunk és a mások illuzióit. Erőnek erejével kutatni amaz
igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.

Fel akartam világositani Lászlót, hogy ki az, a kit ő szeret. A Fiala
Boriska igaz képét akartam elébe állitani. Gunyolódva kezdtem, közbe
vágott:

– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…

És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennünk
látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.

Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.

Vajjon nincs e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész uton, haza felé.
Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – a mig csak kijártam a
gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.

Augusztusra esett a tanitó esküvője.

A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss
falevelekkel betömködve. A falak félhomályban valami résen bemászott
egy-egy intenziv, tüzes napcsík s futkározott a templomban: tüzes gyík,
égő szalamander.

Templom és szertartás soha igy meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a
hivatalos méltóságot. Egy vőfély, a ki el van érzékenyedve!

A nyoszolyó-lányom mosolygott rajtam.

– S a czinizmus? – kérdé gunyolódva.

A mikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, a mit kifejez
s átvette fölöttem uralmát.

A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett:
«Máté evangéliumá»-ból indult ki… A tanitó és menyasszonya fáradtan egy
kissé, de láthatólag tulboldogan álltak az első pad előtt. Uj
szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva
moll-ruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta
fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s
mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.

Mellettem a nyoszolyólányom – a járásbiró leánya – unatkozva nézett maga
elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolcz éves
leány. Arczán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De
ezek a torzitó vonások se tudták elrutitani.

Ragyogó vörös haja, vakitó fehérségü arczszine, nyulánk, ideges alakja,
külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még igy
összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva – egyen, egyben.

Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésü, világoszöld nagy
szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás
sugárzott felém.

– Miért néz rám olyan merőn? – kérdé tőlem csodálatosan lágy
suttogással.

– Azt nézem, hogy milyen szép ön.

– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig ép az imént gondoltam önre s
elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De a mikor arra gondoltam,
hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is ugy szeretni, mint az a lány
ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel
különb ön ott annál a vőlegénynél…

– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlithatlan magasságban ott ama
leány felett…

– Szóval, kölcsönösen bámuljuk egymást…

– Én ezer báját tudom önnek.

– És én önnek száz előnyét látom…

– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném:
szeretni önt.

– Talán kaczér vagyok… de mintha én se bánnám…

A prédikáczió eközben véget ért. Karon kellett fognom a
nyoszolyóleányomat s vele az uj pár mögé állnom.

– Ugy-e, jó ezeknek! – susogtam alig hallhatólag.

– Jó, de hiszen vakok… sugta vissza a leány…

«Hiszen vakok!» hangzott fülembe a vigasztalás, a mint a szertartás
végeztével karonfogva a kis skeptikust, kimentünk a templomból.

«De hiszen vakok!» – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.

Vajjon azok-e, vajjon nem mi vagyunk-e a vakok, a kik tudunk s tágra
nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási
kikutathatatlan életbe?…




SZENVEDŐK

– Csak ma mosunk… csak ma… néha… ritkán… szólt az öreg asszony, a mikor
megnéztem a kiadó szobájukat s im, hogy beköltözködtem ide: egyre
mosnak, egyre szapulnak.

A konyhából betolul a meleg gőz szobámba, alig birok benne lélekzeni,
látni is alig. Azután meg az az örökös zümmögés, a fővő ruha örökös
mormogása, az asszonyok suttogása, mely alig-alig szünik meg egy
pillanatra…

Ezt a folytonos, lassu neszelést kellett hallgatnom estétől reggelig. Ez
nem hagyott elaludni s ez ébresztett fel kora hajnalban.

– Meddig lesz ez igy?!

– Csak ma… csak ma még… könyörgött az öreg asszony. S olyan szánalmas
volt igy, a mint fogadkozott, olyan furcsa, elválhatlan fehér, nagy és
tiszta hálófőkötőjében, hogy nem volt szivem, nem tudtam itthagyni.

Maradtam hát s laktam a mosókonyha mellett, szittam a gyilkos levegőt s
megszoktam végre azt a sajátságos örökös neszelést is.

Magát a háznépet azt nem lehetett megszokni, lehetetlen volt kiismerni.

Annyian voltak s annyira hasonlitottak egymásra. Nagyon sokáig nem
tudtam, hogy tulajdonképen kinél lakom hát?

Hajnalban, a mikor künn a konyhában hozzá kezdtek a munkához s a nagy
háromemeletes házban, s a belvárosi utczán még alig moczczantak az
emberek: suttogásuk tisztán behallszott hozzám.

Azt kivettem, hogy hárman is beszélgetnek. Három egymáshoz nagyon
hasonló hang, kopott, erélytelen, fogatlan öreg asszonyok hangja, öreg
asszonyok szükkörű beszéde.

Leginkább a házmestert szidták, a ki fenyegetődzött, hogy kidobatja
őket, ha továbbra is itt mosnak… Gyakran beszéltek a kuncsaftokról is,
olyanokról, a kik alig két inget, de hozzá husz gallért mosatnak, nem
nagy kegyelettel emlékezvén. A kereskedősegédeket és egy-egy könyvvivőt
általában dicsértek, mig egy Kemecsey nevü jogászról igen szigoruan
emlékeztek meg.

Mulattatni kezdettek ezek a jellemzések, melyek leginkább a
legerélyesebb hangu asszonyságtól eredtek. Később kivettem, hogy ezt az
asszonyságot a másik kettő doktornénak is nevezi s hogy az valószinüleg
valami régesrég elhalt orvos özvegye. A beszélgetésekből az tetszett ki,
hogy férjére már nagyon homályosan emlékszik, néha dicsérte ugyan annak
dus haját, tisztaságát, de leginkább arról a jólétről emlékezett meg, a
melyet oldala mellett élt át. Talán akkor még a maga ruháit se mosatta
otthon…

Szobám falán – Batthányi kivégeztetésének szomoru képe mellett – arany
keretben föl is fedeztem a néhai doktor diszes oklevelét. A sárga
pergamenten még egész fekete volt a név «Vilhelmus de Wald» s odább:
«1838», mig maga a jó doktor biztosan régen porrá vált már.

A szoba butorai, a régi módi iróasztallal: lehet, hogy az ő idejéből
valók még, olyan avultak, olyan roskatagok; kivánkoztak utána.

A minthogy minden a házban: az enyészettel való, utolsó, gyenge de
elkeseredett küzdelem.

Az az öreg asszony, a ki reggelente be akart fűteni szobámban: nem
tudott felkelni, ha egyszer lekuporodott a kályha mellé. S egyszer, a
mikor ki akarta vinni téli kabátomat, hogy kikefélje – elbukott vele. Le
kellett szálnom az ágyról, hogy fölemeljem. Motyogott valamit s
köszönte, a mikor fölmentettem a ruhatisztogatás és fűtés alól.

Ezentul nem jött be többé reggel, hanem már hajnalban. Körülnézett,
közeledett ágyamhoz, megleste, alszom-e már, s ha azt hitte, hogy
alszom: lekuporodott nagy kinnal a kályha mellé s egy pár darab fát
szedett a kötényébe. Aztán ravaszul mosolyogva, kisompolygott a
szobából.

Lopott. Szégyeltem rászólni. Egyszer azonban nem tudtam türtőztetni
magam s rákiáltottam:

– Hová viszi?!

Megrettent, elhalványodott, kiejtette a fát kötényéből s kétségbeesve
motyogá:

– A Károly… Károly…


I.

Ezt a nevet gyakran hallottam emlegetni.

– Csendesen, a Károly alszik!…

– A Károlynak a czipőjét…

– Reggelit a Károlynak… a Károly nem eszi a sárgarépát…

A Károly, a Károly! hallszott minduntalan.

Néha – de ritkán – különös asszonyok jöttek látogatóba. Olyanok, a kik
csak Budán lakhatnak s onnan csak minden esztendőben jönnek át Pestre, a
melyet nagyon rosznak tartanak. Avagy nem is ismerik ezt a várost,
eltévednek az utczákon, keresik a régi kis utczákat, a melyek már régen
nincsenek meg. Egyikéjük-másikájuk még krinolint is hord, a
harmincznyolczadiki árvizről ugy beszélget, mintha tegnap lett volna s a
királyt császárnak nevezi, de Zsófia főherczegnőről nem beszél nagy
előszeretettel.

Ezek a furcsa főkötős asszonyok a mint tettek-vettek, jártak-keltek a
konyhában: még avatagabbá tették ezt a házat. A mint súgtak-búgtak
beszélgettek régi dolgokról, a mint dicsérték Hollósy Kornéliát: ugy
éreztem magamat, mint a mikor régi ujságokat olvasok.

És szinte rosszul esett – a mint a vékony falon át meg kellett hallanom
– egy erőteljes férfihang modern gorombasággal közibük kiabált:

– Kérek csendet… olvasok…

A pletyka hirtelen benszakadt s kevés vártatra a némult csendben ijedten
suttogta a doktorné:

– Csitt… a Károly olvas…


II.

Ennek a Károlynak okvetlen a konyhánytuli, másik szobában kellett
laknia.

Kezdetben azt hittem, hogy a másik «szobaur», mert annyi figyelemmel
bántak vele s annyi figyelmet követelt ő magának. Ha otthon volt –
hallottam – minduntalan kért, parancsolt valamit, reggelente nem egyszer
költött fel haragos kiáltása: «Mikor hozzátok már azt az ujságot!» Vagy:
«Ezt a kávét nem lehet inni!»

Tegezte az öregeket, hát aligha volt szobaur, hanem – gondoltam magamban
– valami dusan fizető rokon.

Egyik sem volt. Egy este halottam, hogy igy szólt: «Mama, ne dolgozzatok
már, nem tudok aludni!»

Fia, ugy látszik egyetlen, s valószinüleg beteges, elkényeztetett fia a
doktornénak, a kit mint egyetlen férfi személyt a házban, a másik két
öreg asszony is nagyon respektál, fél, tisztel. Nem is feküdtek vele egy
szobában, hanem künn a konyhán, egy korhadt fiókos ágyban, együtt.

A Károly, ugy látszik, csakis egy asszonyt, az anyját, türte meg
szobájában. Anyját s még valami más asszonyt, a kit még nem láttam soha
s csakis azt tudtam róla, hogy korán reggel elmén s késő este jő haza. A
hangja egy kicsit hasonlitott a többi asszonyszemély hangjához.

A falopó, a legöregebb asszonytól végre megtudtam, hogy mindannyian
testvérek. Négyen vannak, a doktorné a középső köztük, az egyedül
férjezett, míg ők hárman kisasszonyok. Az apjuk kádár volt Budán s
nagyon szigoru ember, az idő igy haladt el fölöttük. De a legkisebbik
testvér még csak harmincznégy éves. Segéd-gyermekkertésznő Ujpesten… s
ha leteszi a vizsgát…

Kétségtelen, hogy ez a legfiatalabb kisasszony tartotta fenn a házat, s
a mosás csak mellékjövedelmük volt. Hallottam is, hogy némi respektussal
beszélnek vele. De azért korántsem olyan tisztelettel, mint a
Károlylyal, a kit sohse sikerült megpillantanom, s nem sikerült
megtudnom róla micsoda.

A falopó öregasszony csak annyit tudott, hogy hivatalnok, a házmester
azt hitte, hogy: irnok valami minisztériumban. Ez is volt az igaz,
csakhogy még dijtalan minőségben szolgált.

– Szekretárius lesz… mondá az én öreg asszonyom.

És valamennyien előlegeztek neki a jövendő nagy tisztességéből és rája
költötték a jövedelmüket, mert azt természetesnek találták és mert –
titkon magukban – azt hitték, hogy uzsorás kamattal adja majd egykor
vissza.

Nem tudom: a fiatal ember gondolt-e mindezekre. Annyi bizonyos, ezt
tapasztaltam rajta, a mikor legelsőbb megláttam, hogy önérzettel és
büszkén viselte magát sajátságos helyzetében. Azonkivül meglátszott
rajta, hogy jól érzi magát. Mintha mindamaz izom és erő, mely hiányzott
anyja és nénjei sovány alakjáról, neki jutott volna. Széles vállu szép
szőke fiatal ember volt. Elég elegáns és ragyogóan tiszta, olyan
kiválóan tiszta ember, mint a milyen – a doktorné előadása szerint – még
csak egyetlenegy volt a világon: az apja, a megboldogult Wald.


III.

Wald Károlylyal nem sikerült megismerkednem személyesen, de azért – a
vékony falon át minden behallszott – megismertem életét, jellemét,
elveit.

Politikai elveivel hamar tisztában voltam. Egy idő óta – reggelenkint –
mig szobájában takaritottak, a konyhában hangosan olvasta fel az
ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Szépen, helyes hangnyomattal olvasott.
Hévvel, talán belső meggyőződéssel olvasta el azokat a dörgő szavakat,
melyeket a lap publiczistái valószinüleg fáradtan és mesterségszerüen
irtak meg. A hölgyek visszafojtott lélekzettel halgatták.

Károly nem volt barátja a kormánynak s ellensége az állameszmének.
Például iszonyatos dühre hajszolta az, hogy im, ha az állam akarja, neki
mint katona-kötelesnek oda kell mennie, a hová akarják. Szenvedni
fáradságot, türni éhséget, talán vérét is kiontani s mindezt azért, mert
az állam ugy akarja!

Az állam, az állam!

Az öregek halkan, tört szavakkal tóditották szitkait s a nélkül, hogy
tudták volna, mit mondanak, szintén dühösen emlegették: «az állam… az
állam!»

A dijnok már türhetetlennek találta az állapotokat. Sem elvei, sem
meggyőződése, de legkiváltkép karaktere nem engedték meg neki, hogy az
állam szolgálatába álljon s egy nap bejelentette a hölgyeknek, hogy
otthagyta hivatalát.

Azok megszeppentek. Utaltak a jövőre. Féltették a karrierjét.

– Bizzátok rám! szólt Károly méltóságteljesen.

És végre is rábizták. Ezentul oszt’ még gyakrabban hallottam szidni az
államot, még sürübben az ellenzéki ujságok vezérczikkeit.

Ha országgyűlés nem volt, a dijnok egész délelőttön át odahaza
politizált. Ha valami eseménydus országgyűlés után hazajött: akkor még
nagyobb volt a lárma. Birálta, szidta a szónokokat, a kormány tagjait
nem is birálta többé, csak iszonyatos elementáris dühvel szidta.

Aztán kérte az ebédjét és veszekedett, ha nem volt többé meleg. Egyszer
tányérostól együtt kidobta a konyhába.

Az öregek kétségbeesetten halgattak. Összebujva, meglapulva, mint a
rajtakapott cselédek: egyikük se mert mukkanni.

Az exdijnok pedig mindegyre kegyetlenebb lett. Szemére vetette az
anyjának, hogy elpuczoskodta az örökségét s végül kijelentette, hogy itt
fogja őket hagyni. Vette kalapját, hogy elmenjen, de az ajtóban
elfogták, megkérlelték. Maradt tehát ujra és az ételmaradékot olyan
gyilkos megvetéssel fogyasztotta el, mintha csak az annyira gyülölt
állameszmét kellene ezzel megsemmisítenie.


IV.

Ilyen világot éltem a mosókonyha melletti szobában. Mindennap heves
jelenetek, mindennap politika, veszekedés.

Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, a mi egy estén hirtelen kitört.

A legfiatalabb kisasszony bátorkodott megjegyezni:

– Károly, jó volna talán mégis… ha felhagynál… ha elhagynád ezeket…
Igaz, de te csak egy ember vagy, nem segithetsz a bajokon… S aztán mi
lesz veled, mi lesz velünk… nem azért mondom, de talán jó volna, ha
hivatalt…

Károly orditva felelt ezekre a félénk szavakra.

Fenyegetődzött, hogy itt hagyja őket, sohse látják többé, hogy nem is
tudja, mért lakik együtt ilyen «ordináré» néppel.

És egyikéjüknek se volt elég bátorsága megjegyezni, de talán
egyikéjüknek se jutott eszébe, hogy aki itt tartózzik: az nem ők, hanem
ő.

Ijedten kérőre fogták a dolgot. Még rosszabb volt: Károly annál jobban
megvadult, ujra vette kalapját:

– Hát megyek… miattam akár éhen halhattok…

Majd eldobta a kalapját s azt mondta, hogy nem megy el, itt marad s majd
megmutatja ő: ki az ur a házban. Csapkodta a székeket, széthányta az
ágyát, az anyjára azt mondta:

– Hallgass, rosszabb vagy mint…

Itt egy kormányférfiu nevét emlegette.

A hölgyek hiába csititották: dühe egyre növekedett egészen a tombolásig.

A lakók összesereglettek az ablak előtt, vihogtak a cselédek,
szitkolództak az urak, kiabáltak a házmester után, a ki végre egy titkos
rendőr és egyenruhás biztos kiséretében megjelent a lakásban.

Károly hirtelen elnémult. Az öregek fogvaczogva vették körül, hogy
elrejtsék.

– Mit akarnak önök? suttogta remegve a legfiatalabb kisasszony.

– A fiatal urat felhivjuk, hogy jöjjön velünk, szólt a dedektiv.

– Minek, miért, mi jogon? suttogá hallotthalványan a fiatal Wald.

– Majd meg fogja tudni, nem lesz semmi baj…

A doktorné kezeit tördelve jött be hozzám s összefüggés nélküli
szavakkal azt akarta tudtomra adni, hogy a Károlyt im beakarják csukni…
Menjek, segitsek, akadályozzam meg.

Könnyű volt. A detektivvel megértettem, hogy nem igaz a házmester
feljelentése: a fiatal úr nem azért kiabál, mert őrült, a kit a lakók
nyugalma miatt a Rókusba kell szállitani: hanem egyszerűen hangos
beszédű ember.

– De ez már egy éve igy megy! szólt közbe a házmester. Őrültet nem
szabad a házban tartani…

A detektiv megintette az exdijnokot: viselje magát csendesen, különben…
aztán elment.

Wald ur fellélegzett. Megköszönte közbenjárásomat, aztán tudakozódott:

– Mit akartak?

– Félreértés!

– Félreértés? – szólt gunyosan mosolyogva. – O nem, én tudom – az állam…
az állam!


V.

Ezen a réven benfentes lettem a családban, A minek rám nézve ez a
különös haszna is megvolt, hogy a szobám megszünt egyedül a magamé
lenni. Nem egyszer leptem meg a kisasszonyok legfiatalabbikát, a mint
tükröm előtt fésülködött. Először zavarban volt, engedelmet kért, később
megszokta és természetesnek találta a dolgot. Sőt egyéb más dolgokat is.
Például, hogy toiletteszereimmel rendelkezzék.

Egy idő óta különösen sok gondot forditott külsejére a
segédgyermekkertésznő. E gond okát csakhamar felfedeztem; egy férfi, egy
valóságos állami tanitó volt az.

Olyan negyven-ötven éves férfi, a ki mert tanitó volt: hatvannak is
látszott, de azért gyakorta ugy viselkedett, mint egy gyerek.

Ujpesten, a kisasszony közelében volt az iskolája, a hol a
haladottabbakat, a harmadik elemi osztályt vezette vagy harmincz
esztendeje. Ez az egyforma foglalkozásban eltöltött idő nagyon
sajátságossá tette. Mintha nem élt volna az életben, mintha a könyvekből
élt volna. Bizonynyal megvoltak a maga olvasmányai, azokból bizonynyal
kivette a maga mintaképeit s azok szerint élt, viselkedett.

A kisasszonyt mindennap haza kisérte. A háziakkal beszélt egy
pillanatra, aztán visszament Ujpestre. S ez mindennap ismétlődött s
mindennap az volt a bucsuszó:

– Szép álmokat kisasszony, isten önökkel!

Károly nem szenvedhette ezt az embert, sose fogott vele kezet, alig állt
szóba véle s ha igen: bizonyos leereszkedéssel. Ha jó kedvében volt:
gunyolódott is sajátságos alakja, nagy feje, fejénél vékonyabb melle
fölött. A hölgyek – a gyermekkertésznő kivételével – szivesen nevettek
élczein, gúnyolódásán. Elszoktak már a férfiaktól, erőszakos, rossz,
sajátszerű, titokzatos népnek találták valamennyit.

Maga a gyermekkertésznő se tartott rólok sokat… hanem ez az egy, de ez
egy!

Milyen szépen mondta, hogy: szép álmokat s neki csakugyan milyen szép
álmai voltak egy idő óta.

Boldogságról való álmodozások: édesebbek magánál annál a bizonyos
boldogságnál: vették körül minduntalan. Először félve, sejtve csak:
gondolt a házasságra, később azonban mind merészebb lőn tervezgetéseiben
s már nemcsak azt a jelenetet merte elgondolni, a mint a tanitóval az
oltár előtt áll, hanem azt is, a mikor végre együtt egyedül vannak az
édes kis otthonban, Ujpesten, két kis szoba, – garnitura az egyikben –
konyha világos… Maga jár a piaczra…

– Mit eszünk ma?

– Ujságot uram, ujságot, zöld borsót, először…

Ó istenem, mégis csak nagy boldogság ez az élet! Csakhogy mikor
boldogságát érezzük: olyan, mintha csak álmodnók, de ha nyomorát,
fájdalmát, kinjait; ó, akkor nagyon is ébren vagyunk.

A legfiatalabb kisasszony egyre álmodott. Rövidesen az arcza is olyan
lett, mint az alvajáróé, a tekintete mindig merev, vékony, hosszu,
szintelen ajka félig mindig nyitva…

Nagyon keveset beszélt, későbben jött haza, mint rendesen. Egyszer, már
esti tizenegy óra is volt, a mikor a tanitó kiséretében megjelent a
gőzzel teli konyhában.

Rátámadtak.

– Ne tessenek haragudni – szólt a tanitó – a kisasszony nem hibás, ha
van bűnös, az én vagyok… Bátor voltam a kisasszony kezét megkérni az
uton…

– És te? szólt közbe Károly, legifjabb nénjéhez fordulva.

A gyermekkertésznő, kék-vizszinű szemeit a földre csüggesztve, reszketve
szólott:

– Én… én… bocsássatok meg.


VI.

Nem, senki sem bocsátotta itt meg neki, hogy eljegyezte magát a tanitó
urral, hogy férjhez akar menni, boldog akar lenni. Károly Bükkerti urat
– igy hivták a tanitót – ostoba kutyamosonak nevezte s kijelenté, hogy
csak az állam lehet ily haszontalan… ilyen embereket tartani, ilyenekre
bizni a nevelést!

A doktorné s a két idősebbik testvér azonképen boszus, elégedetlen volt.
Ha férjhez megy, nem hozza haza többé a fizetését se s akkor mi lesz a
Károlyból. Igyekezték lebeszélni. A lány nem felelt kérdésükre, nem
hederintett faggatásaikra, némán, álmatagon tűrte szemrehányásaikat s
csakis ezekre a szavakra: «mi lesz akkor a Károlyból», jelent meg
fáradt, vörös szemhéjjain egy-egy vastag könyű.

Ugy látszott, mintha küzdenének benne: kései szerelme, ez a friss és
elementáris érzelem azzal a régi bálványnyal: öcscsének eredendő, vérébe
átment, természetes imádatással. Még mindig természetesnek tetszet neki,
hogy fel kell áldoznia magát Károlyért: de nem volt többé ereje a
mártiromságra, meggyöngitette szive legtitkosabb helyén meggyülemlett
érzése: a szerelem.

Iszonyatosan, láthatólag kinlódott e küzdelem közben. «Az Irén megint
nem tudta meginni a kávéját», szólt reggelente ott künn a konyhában
valaki.

Nem evett, nem aludt, nem álmodott többé. És az öregek, meg az exdijnok:
nem is sejtették e küzdelmet. Nevelték kinjait, tele voltak
szemrehányással. S a mikor látták, hogy ez sem használ: a legöregebbik
kifundált valamit.


VII.

Megtudták, hogy Bükkerti urnak ezelőtt huszonöt évvel volt már felesége.
Egy hentes leánya, a kit a tanitó agyonkinozott. A szegény asszony egy
évi boldogtalan házasság után meghalt.

Egyike ama budai öreg asszonyoknak tanuja volt a néhai, az első feleség
keserves szenvedéseinek s látta, milyen brutális volt a részeges férj.

Ezt a történetet – melyben, hogy mennyi az igaz, mennyi a kitalált? már
az öregek se tudták – meg kellett hallania a gyermekkertésznőnek is. Az
nem hitte a dolgot. S a következő estén a konyhában – én is künn voltam
épen – megkérdezte:

– Bükkerti ur, igaz, hogy önnek volt már egyszer neje?

A tanitó rettenetesen megzavarodott. Elpirult elhalványodott, makogott
értelmetlen nyelven, értelmetlen szavakat. Nagy nehezen és perczek mulva
tudta csak kinyögni:

– Istenem, igaz… de egészen el is feledkeztem már a megboldogultról…
régen volt s alig éltünk együtt a szegénynyel aztán meg féltem is önnek
elmondani: hát ha megveti az özvegy embereket…

– Elég! szólt a menyasszony rekedten. Majd fölemelve aszu kezét:
suttogva, csukolva, alig állva reszkető lábain – az ajtóra mutatott:

– Menjen el… és ne jöjjön többé vissza!


VIII.

A kis tanitó nem is mert többé visszajönni, ámbár a kisasszony, az néha
mégis mintha vissza várta volna. Ugy egyszerre nem tudott lemondani a
boldogságról, az életről.

Lassan cselekedte mindezt. Néha-néha remélte még a régi idők
visszatértét. S ha késő estve váratlanul nyilt az ajtó: bizonynyal arra
gondolt, hogy Bükkerti ur jön és igazolja magát.

Nem jött, végképen nem jött, hibás volt, bünös volt, rosz a
lelkiismerete.

S végre még ő köszönte nénjeinek, hogy megóvták a szerencsétlenségtől,
attól a «vadállattól». De azért még mindegyre gondolt erre a
«vadállatra».

Nem, egyszerre nem tudott a szegény vén lány lemondani a boldogságról,
az életről. Hanem lassan-lassan mégis csak megcselekedte.

Lassanként fogyott el. Alig betegeskedett, alig maradt el
egyszer-kétszer az iskolából. Még csak nem is köhögött, láza is csak
kicsiny volt, fájdalomról nem panaszkodott soha.

– Fáradt vagyok… nem tudom miért, de olyan fáradt.

Ha hazajött, csak kapta magát és mindjárt lefeküdt.

– Lusta! – szólt Károly.

– «Elhagyja» magát! – mondá a doctorné.

– Sajátságos – szólt az orvos – olyan baja van, a mi csak a gyerekeket
szokta bántani… Tisztára atrophia.

A háziak nem hittek neki, nem hittek a bajában az utolsó perczig se. Sőt
boszankodtak is, a mikor az utolsó napon megint a tanitót emlegette:

– Nézzetek ki… azt hiszem, valaki jött… faggatta őket untalan.

– Aludj! szóltak a testvérek.

És engedelmeskedett a vén leány: aludt s reggel hiába rázták, nem akart,
de talán nem is tudott felébredni.


IX.

– Mint egy gyerek ugy halt meg, mint a gyerek…! ríttak másnap a
mosókonyhában. Károly is meg volt rémülve, el volt keseredve, szép piros
ajkát kétségbeesetten harapdálta, majd mozgatá hangtalanul… Ugy vettem
ki mintha ujfent az államot emlegetné.

Másnap azonban nem ment fel az országgyülésre, sőt panaszosan emlegette,
hogy nincs étvágya se. Olyan hanyagul, olyan mélán evett…

Láthatólag megkönnyebült, a mikor elvitték a halottat, melyet ő is
kikisért – ujdonatuj fekete keztyüben, kezében esernyővel, hogy legyen
mire támaszkodnia.

A hölgyeknek kocsit juttatott a «Frida» temetkezési társulat, melynek az
Irén kisasszony tagja volt. A legöregebbik nővér talán most ült először
életében hintón s talán ez volt az oka, hogy fájdalmába, mely az öregek
rendes, tompa fájdalma volt, némi gyerekes öröm is vegyült. Láttam – a
mint beült a hintóba – hogyan görbülnek ajkának szélei fölfelé –
mosolygott valósággal és megsimogata az ülés bársonyát.

… A temetés után jöttek ama budai asszonyok jártak, keltek, csoszogtak,
sereztek, kávéztak, de mindezt oly félelmesen.

A munka szünetelt ezalatt. A hölgyek egyre sirtak, de a sirásukban
mintha valami keserű szemrehányás lett volna.

Titokban, magukban, öntudatlan: bizonynyal vádolták is a legifjabb
testvért, hogy megszökött a kötelesség, a Károly iránt tartozó
kötelessége elől.


X.

Károly szive az sokkal jobb volt s tele engesztelődéssel. Sőt alkalom
adtán szemére hányta anyjának s nénjeinek:

– Ti öltétek meg, mért nem hagytátok férjhez menni!? de szükségetek volt
arra a kis fizetésére.

Valóban szükségük volt, valóban hiányzott. A legöregebbik testvérnek –
ugy emlékszem Linkának hivták – le kellett mondania például az
uzsonnakávéjáról. Mikor először evett száraz kenyeret délután, akkor
bejött hozzám panaszkodni, hogy a doktorné «tirán» és hogy a Károlyba
tömnek mindent, reggel két ujság kell neki, ebéd után kávéházra, meg
ruha, meg mi minden. Jó, hogy szeretőt nem tartanak neki… de a doktorné
mondta is…

És a megnagyobbodott, a gyengeség folytán megerősödött gyomor birokra
kelt az öreg kisasszony szive bálványával, az ifju, az utolsó Walddal.

Ez a küzdelem volt olyan erős, mint a milyen a szerelmes kisasszonyé
volt. Csakhogy rövidebb ideig tartott.

Linka kisasszony sokat mosott, azonkivül a házbeli dolgokat is ő végezé.
Azonkivül hosszu idők óta ő volt a szerencsés a Károly czipőit s ruháit
tisztitani. Most még több dolog esett rája, mert mindannyian jónak, sőt
szükségesnek találták a munkaerőt nevelni s egyéni szükségleteiket
leszállitani. Csak igy eshetett meg az, hogy Károly régi és kedves
szokásaihoz hű maradhatott.

A doktorné ugy gondolkodott: «Mi nők, könnyebben módosithatjuk
életrendünket, de egy férfi…»

Utóvégre Linka néni is belenyugodott a dologba s nem panaszkodott többé,
csak mormogott, mormogott folytonosan. Csupán a fehérnemüek haza
hordását nem tudta megszokni, igen ügyetlen volt a nagy kosárral
kezében, nevetségesen ügyetlen, az ifju Wald meg nem állhatta – habár
épen valami komor parlamenti vitáról jött is haza – hogy el ne nevesse
magát a fura-alakon.

– Vigyázz, egyszer elesel! figyelmezteté jóakarólag a nénit.

– Ugy-e megmondtam, figyelmeztettem! szólt egy héttel ezután, a mikor
egyenruhás szolga valami czédulát hozott a Rókusból, melyben az állott,
hogy Wald Linka k. a. az utczán elesett és reménytelen állapotban a
Rókusba szállittatott.


XI.

Csak hárman maradtak most már. A munkás kezek megfogytak és meg is
gyengültek.

Károly áldozatra határozta el magát. Hivatalt keresett, de lehetőleg nem
az államnál s legszivesebben valami hirlapnál. A képviselőházban
megismerkedett egy journalistával, a ki megigérte neki közbenjárását s
utközben bemutatta egy kardalosnőnek, a kivel véletlenül találkoztak.

Emez időponttól fogva a fiatal Waldnak felszaporodtak a szükségletei. A
zálogház is kezdett szerepelni. A doktorné s a nővér jónak látták az
éjjel egy részét is munkálkodásra forditani, de még igy se volt
kikerülhető, hogy Károly változtatni ne legyen kénytelen férfias
szokásain. Például egyszer-kétszer az is megesett, hogy nem várta otthon
vacsora. Kezdetben zugolódott, szekálta az asszonyokat, de megszokva a
dolgot, sóhajtozott, a fogát piszkálta vagy az ellenzéki hires szónokok
aznap beszédeit olvasta fel, vervvel, dühvel, orditozva olykor.


XII.

Ezen közben ki is tavaszodott. A mi itt a fővárosban rettenetes dolog. A
szagok felszabadulnak a boulevard fái kiczifrázva – mintha zöld
papirosból gyerek vagdalta volna ezeket a fris lombokat. Azután meg a
házbér! A májusi negyed.

Néztem, mi lesz ebből a dologból. A ház, melyen urrá lett a pusztulás:
érdekelt mind jobban, jobban. A mint az öregek elhaltak, a butorok
összeroppantak, széthullottak: néztem, néztem.

Ki marad meg utolsónak, marad-e valaki? bizonyos voltam benne, eldönti a
– május.

De már áprilisban elhalt a doktorné. (Mintha csak a házbér elől szökött
volna meg.) S ugyane hónap végén megtörtént az a csufság, hogy az
egyetlen hölgy, a kinek bátorsága s erélye volt megmaradni a «poszton»
Károly mellett: zálogba adta egy kuncsaft összes fehérneműit. Majdnem
börtön, skandalum lett a vége, a mellett, hogy a kuncsaftok majdnem
teljesen elmaradtak s a kisasszony – a kinek uri hajlamai voltak s
hacsak lehetett, hárászkeztyűt viselt – kénytelen volt cselédekre mosni.

A napi eleség mégis csak kikerült. Károly most is magánosan ebédelt,
mint azelött, de meginvitálta a nénjét, hogy jöjjön be a szobába aludni,
árt neki a gőz. Voltaképen egy idő óta félt magában s rettegett
valamitől.

Ugy lehet a jövőtől. A néne vigasztalta:

– Mi még erősök vagyunk, mi még dolgozunk s nem hagyjuk el egymást.

Csakugyan a legerélyesebb volt mindannyijuk között. Ápril 24-én még
egészen vig, nevetett is. Egy budai asszony megigérte, hogy némi
ágynemüekre nagyobb összeget fog kölcsönözni neki. Csak a hó legutolsó
napján sült ki, hogy a dunyhákban nem lud-, hanem régi csirketoll van s
igy az asszonyság kénytelen volt ajánlatát visszavonni.

Eloszlott hát minden reménység. A házmesterné már is kiabált az udvaron
s jelezte, hogy bizonyos partájok holnap ki fognak vettetni…

Károly egész napon át a diványon feküdt, néha-néha kiszólván a nénéhez,
a ki odakünn a konyhában mosogatott:

– A ti gazdálkodástok… ez a ti gazdálkodástok!

Estefelé elment hazulról, dühösen, kegyetlenül becsappantva maga után az
ajtót.

Éjjel együtt érkeztünk a kapuhoz s együtt várakoztunk legalább egy
negyedóráig a kapunyitásra.

E rövid negyedóra alatt összes elveit, egész világnézletét kifejtette
előttem a kis hivatalnok. Gyülölet, gyülölet, gyülölet – ez volt
alapelve, világnézletének sarka.

– Gyülölöm az államot – mert bár én nem adtam beleegyezésemet
alakulásához: mégis kénytelen vagyok beléje tartozni. Békóiba, igájába
szorit, parancsol velem, hatalmaskodik rajtam – jogtalanul…

– Gyülölöm a tulajdont, gyülölöm a nyomort, gyülölöm az életet és a
halált egyben…

Fiatal férfi ifju hölgygyel karonfogvást jött felénk. Valószinüleg uj
házasok voltak, mert még az utczán is szeretkőztek.

Károly dühösen mutatott rájok:

– Gyülölöm azt az urat is, mert ő szeretkezik s nem szeretkezhetem én az
asszonyával…

A házmester megunta a sok gyülölködő csengetést s végre is kinyitotta a
kaput. Persze, hogy én fizettem a nyitásért járó dijat. Vajjon gyülölt-e
ezért is az irnok?

Együtt nyitottunk be a konyhába. Az ajtó mellé, mint rendesen, most is
oda volt téve a gyertya. Gyufát gyujtottam. S a mint a kénes láng egy
pillanatra bevilágitotta a sötét konyhát: hátrahököltem. Mintha valami
rémeset láttam volna… Alig birtam meggyujtani a gyertyát, a kezem
reszketett, a faggyu-gyertya bele serczegett, pislákolt, mig végre
fellobbant és sárga fényénél világosan láttam, hogy az üstök mellett,
egy ruhaszáritó kötélről lóg le valami zörgő szárazságu alak. A vén
kisasszony, a legutolsó.

Oda világítottam a gyertyával s Károly csak most látta, mi történt.

Felorditott. Kövér, husos arcza gipszfehér lett. Szemei majd kiugrottak
üregükből. Odarohant a halotthoz s megrázta.

– Léni, Léni!

A megfeszült kötél még egyet ereszkedett, aztán elszakadt s a halott
lezuhant a téglára, ruhájának szelével a gyertyát is eloltván.

Vérfagyasztó pillanatokig tartó csend. Aztán ujra egy rettenetes
orditás:

– Gaz… gaz…!

Vajjon kire vonatkozhatott e jelző, melynek hangjában benne volt – ha
csak fojtva is – a kijátszott, a megcsalt, az elhagyott tehetetlen dühe?

A mamákra, a nénékre, a vén komikus pelikánokra, a kik elszöktek s
magukra hagyták a szegény árvát? Avagy az életre, a világrendre, a
társadalomra, – államra – a munkára?

… Nagy nehezen ujra meggyujtottam a gyertyát s az árvát fölemeltem a
földről. Pillanatokig álltunk egymás mellett szótlanul, mereven. Aztán
hirtelen valami jutott az eszembe: vállánál fogva az öngyilkos felé
forditottam Károlyt. Megfogtam nyakát s kényszeritettem, hogy a halott
szederjes arczába nézzen s – igy a halottra mutatva – felkiáltottam:

– Te okoztad…! te cselekedted…!

Az «árva» összeborzadt, majd elvörösödött s a földre sütve szemeit,
motyogá:

– Az állam… az állam…




AZ ALKUSZ

Uj hálóköntösében nézett ki a folyosóra. A rácson át kirázta a törlő
rongyot s szétnézett a nagy háromemeletes ház udvarán. Fiatal asszonyok
férjeikre várva könyököltek a folyosó párkányán. Dél felé járt az idő.

Az ő férje jött haza leghamarabb. Zömök, kopasz kis vén ember, májszinű
arczczal, lassu lépésekkel támolygott feléje. Alig köszöntötték egymást,
lenéztek mindketten az udvarra.

– Miért jöttél ilyen korán haza? Mindég olyankor jösz, a mikor meg az
ebéd nincs készen! Nincsen üzlet? – szólalt meg az asszony. A férj nem
felelt, nézte a mint a sötét, barátságtalan aszfaltos udvaron legkisebb
gyermeke, szép szőke kis fia játszik.

Az asszony ujra megszólalt:

– Mit nézel?

– Ezt az udvart! Nehezen látom többet… Beteg vagyok nagyon, nem leszek
többé ember! Vegyétek le az ajtómról a czimtáblámat!

Még egy tekintetet vetett az udvarra, azután reszkető kézzel srófolta ki
az ajtóból a czimtábláját. A czink-lemezt, melyre aranybetükkel volt
irva: «Nagy József alkusz.» Aztán bement és lefeküdt. Behunyta szemeit,
de megdagadt pillái alól egy öreg köny lopódzott alá.

– Mi bajod? – kérdé az asszony.

– A régi – a szivem. Az utczán ismét görcs fogott el, lerogytam a
földre, szolga vezetett haza. Tudtam, hogy ez lesz a vége; a lábam
iszonyuan fáj, mintha vér helyett forró viz folynék ereimben… Az ágyat
vessétek meg.

– Ne hagyd magad! Az orvos azt mondta, semmi bajod…

– Semmi, csak meghalok! Mi lesz veletek?

– A lánynyal?

– Veled!

– S a gyermekkel…

Visszafojtott sóhaj tört ki széles melléből. A kis gyerek elkényeztetett
hangon kérdé:

– Papa, hoztál valamit?

– Semmit!

Bejött leánya is. Legidősebb gyermeke. Akár az édes anyja! Magas,
mogyoró száju, ives szemöldökü. Alig tizennyolcz éves s az álla alatt is
ott van az a kis tejes, rózsás szinü szakocska. Mintha két testvér volna
édes anyjával, a mint egymás mellett állanak.

Az alkuszt, a mint nézte őket, vad, majd megadó kétségbeesés fogta el.
Mi lesz feleségéből, mi lesz eladó lányából, ha ő meghal? Az asszony
talán még elmehet valamelyik rokonához kegyelemkenyérre. De a lány? Hogy
fog férjhez menni, ki veszi el pénz nélkül? Senki! Vagy valami durva
mesterember, a mi még rosszabb. Hogy fog elzülleni legnagyobb fia, ki
nem javult semmit, bár teli van észszel: jó fiu, de most is kártyázik
valahol, tegnap óta nem látta itthon senki. Meg utoljára az, ki majdnem
ugy szivéhez nőtt, mint a felesége, hová lesz legkisebb öt éves kis fia,
gyönyörü gyermeke?! Hisz olyan finom, olyan uri, nagy urnak született,
isten tudja, mivé nevelte volna, ha élve marad.

De nem lehet, az alkusz érezte, hogy meg kell halnia. Még
egyszer-kétszer a régieknél is hevesebb szivgörcs fogta el, aztán
megdagadtak lábai, kitört, a mire el kellett készülnie, a mit
iszonyattal, de mégis várt, mint a halálra itélt a feje fölött függő
bárdot, megjelent a – vizkór.

Apja s két bátyja ebben halt meg. Az alkusz látta betegségüket fejlődni,
ismerte az okokat, melyek a katasztrófát siettetik – az izgatott
vabanque játékot az élettel; – ott volt midőn apja egy izben alkuvás
közben összerogyott a tözsdén, tudta azt az esetet, midőn egyik bátyja
valami kötvényszerencsétlenség következtében viruló emberből egyszerre
haldokló vázzá lett. Látta mindannyiukat s az ő haldoklásuk is ugy
kezdődött, mint az övé.

Nem rémitette volna meg ugy a közeledő halál képe – bár ugyan szép az
élet, a kinek van miből élnie – de hogy most kelljen meghalnia,
családját itt hagynia, midőn mi készpénze sincs, most, midőn még a jövő
negyedévre való házbért sem tudja kifizetni. Egypár hónap mulva egészen
maskép lett volna. Addig, ha a föld alól is, vagyont szerez.

A beteg egyedül van szobájában. Esteledik. A nyitott ajtón keresztül
látja a szalonban ülő vendégeket. A függő lámpa otthonos fényében oly
barátságosak, szelidek az arczok. Lánya ott ül az asztalnál s teát önt
be szomszédjának. Az erős barna fiatal ember mosolyogva köszöni meg. A
leány ajka vonaglik, a mikor vele beszél, s olykor-olykor elpirul egész
ragyogó nyakáig. S a fiatal ember nem hallgat másra, nem szól máshoz. S
az alkusz szive még jobban elfacsarodik, a mint látja ezeket a
szerelmeseket. Nem lehetnek azok soha egymáséi! De ha életben maradt
volna vagy ha vagyont hagyna hátra!?

Egészen megfeledkeztek a betegről. S az visszafojtja nyögését, hogy ne
zavarja a mulatókat, a vidám beszélgetést, a halk kaczajt. Felesége és
leánya kaczaját, mely nemsokára görcsös sirásra válik. Mikor majd
megtudják, hogy fényüző kényelmes életük csalás volt, s a tőke nincs
sehol. Mikor majd árverezik a butorokat, az ágyat s ruhákat és az
árverezők között egy halk nyilatkozás adódik tovább: «Szédelgő volt ez
is…!» Kikergetik őket e kedves szobákból s a hova innen lakni mennek, a
pinczébe, oda nem megy utánuk ezekből a vendégekből senki, s nagy
szerelme daczára eltünik leánya melől a régi, a hű udvarló is…

Gyertyát hoztak, megjött az orvos:

– Semmi baj – mondá – csak egészségére vigyázzon…

Az asszony kiment utána:

– Meggyógyul? – kérdé röviden.

– Igen! – felelt az orvos.

– Mikorra?

– Egy-két hét mulván… Azaz, hogy – van-e elég bátorsága?

– Van. – Meghal?

Az orvos merően nézett az asszonyra.

– Egy-két hét alatt bizton. Legyen ön elkészülve.

Az asszony láthatólag megremegett s vonásai eltorzultak egy pillanatra.

– Nos, mit mondott a doktor? – kérdé a férj.

– Semmit… A havi pénzem elfogyott. Mit tegyünk? Nem vársz pénzt?

– Az üzletek le vannak bonyolitva.

– Hát mi lesz velünk?

A beteg fájdalmasan nyögött fel, az asszony folytatá:

– Zálogba kell valamit tennünk.

– Mit?

– Értékpapirost a kaszszából.

Az alkusz fölemelkedett ágyában s rekedt majdnem fuldokló hangon szólt:

– Az nem az enyém!

– Kié?

– A gróf bizta rám, hogy játszam vele a tőzsdén.

– Visszaadod neki, ha felgyógyulsz.

– Nem kelek fel többé.

– S ha nem kelsz fel? Neki marad még…

– Az az övé.

– S mi?

Görcsös zokogás volt a felelet, az asszony nem elégedett meg a
válaszszal.

– Koldusok leszünk?

– Az…

– Én, lányod gyermekeid?

– Mindannyian.

– S ez jól van igy?!

«S ez jól van igy?!» ez a rettenetes szemrehányás zugott ezentul egyre a
beteg fülében. S ez jól van igy? ismételte egy nap tizszer is az
asszony. Sugta, majd kiáltotta hangosan. Ezekkel a könyörtelen szavakkal
volt tele az éj, mely a szegény vizkórosnak nem hozott többé álmot, csak
rémitő sötétséget. Egy-egy éjszakán megfejthetlen erővel feltápászkodott
ágyából s átlopódzott a másik szobába, a hol legkisebb gyermeke mélyen,
boldogan aludt, ágyához kuszott, oda szoritotta tüskés arczát a kis sima
arczhoz s hangtalanul sirt. A gyermek olykor felébredt s megrémült,
elirtózott csuf beteg apjától!

Mint egy megvert kutya, ugy sompolygott vissza ágyába az alkusz s a
könyörtelen kérdés még jobban zugott s zuzott össze minden csöp
nyugalmat kóros szivében.

«S ez jól van igy?!»

Másnap még rosszabbul érezte magát. Gyomra is felpuffadt, olyan lett,
mint egy tömlő. Nem tudott többé feküdni s lélegzése is nagyon
megnehezült.

– Nincs a piaczra pénzem, szólt az aszszony.

Aznap tették az első értékpapirt a zálogba. A pénzben tartott egy pár
napig. De a midőn egy másikhoz akartak nyulni, megjött a gróf levele,
irta: «Hallottam, hogy beteg. Maga József mindég becsületesen szolgált,
de mitsem lehet tudni. A titkárom holnap felutazik az értékpapirokért»…

Az asszony olvasta fel a levelet.

– Nos? – kérdé.

– Oda kell adni, ha jön.

– Jól van ez igy?

Ismét ezek a szavak. Az alkusz délfelé megszólalt. Először csak magának
susogta:

– Nincs jól, nem lehet…

Délután ismét eljött a barna fiatal ember. Még csak praktikáns volt,
mikor ide kezdett járni. Az asszonynak volt földije. Nagyon szerették a
házban. Az alkusz szerzett neki helyet, ő szerezte be könyvelőnek egy
nagy czéghez… Ugy szerette, mint a saját fiát. De a mióta beteg volt,
nem türte a szobában. Most azonban behivatta mégis.

Felesége, lánya is benn volt a szobában.

Egy darabig némán nézte őket. Majd közelebb hivta magához leányát:

– Johanna, akarsz a Paul ur felesége lenni?

– Akarok! mondá határozott hangon a leány.

Ujra csend lőn. Az alkusz lehunyta szempilláit s homlokáról törölve a
verejtéket, gondolkozott.

– Csukjátok be magatok után az ajtót – szólalt meg végre a beteg s
félénk tekintettel nézett szerteszét. Az ablakot is befüggönyöztette s
aztán odaviteté magát a vaskaszszához. A belső fiókból egy csomó
értékpapirt vett ki s megszámláltatta.

– Nyolczvanezer forintnyi érték! – mondá a könyvelő.

– A grófnak annyi ez, mint nekünk egy krajczár – jegyezte meg az
asszony.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A grófi titkárt másnap azzal fogadták, hogy az alkusz elutazott. Nem
tudni hová, nem tudni mikor jő vissza. A titkár kereste még egy párszor,
de midőn megtudta, hogy halálos betegen fekszik szobájában – nem jött
fel többé.

A büntető biróság emberei jelentek meg a szobában. Az alkusz várt rájuk,
s pokoli láz fogta el már napokkal előbb.

- Ha jönnek, szimuláld… mintha nem tudnál magadról… sugta fülébe a
felesége s leányával együtt elment otthonról. A haldokló magára maradt s
bármint szerette volna, nem vesztette el öntudatát. Nagyon jól hallotta,
a hogy szeliden kérdezte tőle a gróf; Istenem, hisz soh’se bánt vele
ugy, mint egy zsidóval – a mint szinte könyörgött neki.

– József, hisz te becsületes ember vagy… add ide a pénzem.

Az alkusz összeharapta ajkait s nem felelt, bár irtózatos vágyat érzett
megmondani: «A leányom jegyesénél van, odaadtam, el akartam lopni a
családomnak. Megbántam, vegyétek el, becsületesen akarok meghalni!»

Családja iránt való vak szeretete küzdött benne a becsületes emberrel.
Az előbbi győzött. Lehunyta szemeit s nem birtak belőle kicsikarni egy
szót is. A grófot irtózatos dűh fogta el:

– Uraim, a pénzem akarom megkapni! Hát nem fogom megkapni a pénzem?!
Hurczolják el, vigyék a börtönbe!…

Nem lehetett elvinni. Az illetékes orvos kiállitotta a bizonyitást, hogy
életveszély nélkül nem lehet átszállitani az alkuszt. A vizsgálatot s a
kutatást meginditották mindenfelő, a gróf gyanakodott a főváros összes
üzéreire, belekeverte ez ügybe az alkusz rokonait, viszgálatot követelt
az egész világ ellen. Csak a házibarátra, fiatal könyvelőre nem
gyanakodott senki. Nem adták hirül a minapi eljegyzést, melyet
közvetlenül előzött meg a sikkasztás. S a könyvelő egy darab idő óta fel
sem járt a házhoz. Az alkusz felesége személyesen értesitette a
történtekről. S egy pár nap alatt nagyon is sok történt.

A beteg vádlottat ismételten ki akarták hallgatni. A vizsgálóbiró szelid
szavakkal beszélt szivéhez. A gróf is biztatta, hogy az értékpapirok
felét neki adja, ha megmondja hova tette, hol van. Hivatkozott sok évi
összeköttetésükre, ugyszólván baráti viszonyukra. Az asszony félt többé
a beteget magára hagyni, tartott tőle, hogy az egyszerre mindent kivall.

A kihallgatás alatt mindegyre reá szegezte kérő, esdő, parancsoló
tekintetét.

S az alkusz szimulálta az öntudatlanságot, nem mentek vele semmire,
eltávoztak siker nélkül. Pedig ha kitartóbbak: vallomásra birták volna a
meggyötrött bünöst. A vágy: becsületesen halni meg, perczre, pillanatra
felülkerekedett benne s megrémitette az asszonyt. S ezektől a perczektől
kezdve lázas izgatottsággal várta férje halálát.

S épp ebben az időben – ugy látszott – fordulat állott be a betegségben.
– Jól kezdte magát érezni. Bizni kezdett:

– Az Isten nem akarja, hogy becstelenül halljak meg, élni fogok! – mondá
feleségének s annak kövér kezeit ajkához vonva, csókolta hevesen.

– Életben maradok… Most már jöhetnek, visszaadom a pénzt. – Hol van
Paul? Hivasd, adja ide a papirokat, meg akarok szabadulni…

Az asszony egész nap remegett, ha a folyosón lépteket hallott; hátha a
vizsgálóbiró? Akkor vége mindennek! S ugyanezen lépéseknek ugy örült a
beteg: végre valahára, csak jönnének már, csak itt volnának… Ha már
levethetné a bünsulyt szivéről.

A délelőtt folyamán nem jött senki. Délben jött az orvos. Mosolygott, a
mint javulásával dicsekedett neki a beteg.

– Ezek az utolsó napok! – mondá az asszonynak a folyosón.

– Ma? – kérdé a feleség.

– Lehet, de nem bizonyos. Egy hétig is elélhet még ebben az állapotban s
mindegyre jobban érezheti magát. Egész az utolsó perczig – a
szivszélhüdésig.

Délután sem jött senki. Az asszony magára zárta az ajtót s ugy várta a
halált. S hogy nem jött az minden neszre megremegett: a biróságtól
jönnek! Nem jött senki.

Eljött az éj. A beteg nyugodtan aludt. S álmai közben az életkedv
mosolygott le kipirult arczáról. A szomszédszobában halványan kimerülve
feküdt az asszony álmatlan ágyán és reszketve várt, egyre várt.

A beteg másnap ismét jól érezte magát. S egész megkönnyebültnek érezte
szivét. Csak azért türelmetlenkedett, mert se a könyvelő, se a
vizsgálóbiró nem jött. Az asszonynak azt kellett hazudnia, hogy
elküldött értük. Pedig az ajtót is elreteszelte, nehogy valaki bejöjjön.
Csak késő este ment le ügyvédjéhez, attól megtudta, hogy holnap ismét s
biztosan jönnek. Nem tudta mit tegyen? könyörgött férjének, hogy játsza
ismét az öntudatlant, ha vallatni fogják. A beteg fejét rázta:

– Nem, nem, mindent meg fogok mondani… Becsületes akarok maradni: semmi
szemrehányás. – Becsületes akarok maradni!

S ujra beköszöntött az éj. Anya és leány virrasztottak a beteg ágyánál.
Szinte jókedvü volt az. A jövőről beszélt. Üzleti terveiről.

… Oh, mennyi gyilkosságot követnének el, ha az nem járna
erőszakossággal!…

A leány könyekkel szemében horgolt, az asszony olvasott.
Fel-feltekintett olykor könyvéből, megnézni az órát. Közeledett a
hajnal, egy-két óra mulva reggel lesz és ujra jönnek… Remegett.
Iszonyatos sebességgel multak a perczek.

Még sem.

De. A halál erőszakos keze vágott végig az alkusz arczán. Egy-két
rángás… Megduzzadt ajka levegő után kapdos, összegöbörödött kezeivel
levegő után nyul… Majd egy rövid harsanás – olyan mint mikor a lapda
lyukat kap – aztán vége.

Az asszony felsóhajt. S mintha ez a sóhaj azt mondaná: Végre!

Reggel volt, de a nagy házban még mindig mintha estve volna. Pedig a
házmester már a kaput is kinyitotta.

Cselédek már vitték felfelé a reggelihez való kiflit.




AZ ÖRÖK LÁZ

Két szempár összevillant. Az egyik: világosszürke, nagy, a másik:
fekete, mint a cseppentett szurok s kicsiny: mint a kökény.

– Szép szeme van! gondolta magában mind a kettő, a férfi és az asszony.

Mást nem igen vehettek ki tisztán egymásból. Az udvarban nappal sem volt
valami nagy világosság, igy késő délután meg éppen csupa homály.

– Mit akar itt ez az asszony? kérdé a házmestertől a férfi.

– Behurczolkodott s estefelé jött, hogy ne lássák milyen kevés holmija
van. A hátulsó lakásban, Bondáéknál fog lakni… a lányával, azt mondja,
hogy szinésznő.

Este, mikor a házmester lehozta a bejelentő czédulát az állitólagos
szinésznőhöz, az egy vidéki szalonhölgy fesztelenségével fordult hozzá:

– Ki az a szőke fiatal ember?… egész délután kinézett az ablakon.

– Valami jogász… nem igen eleven ember, egész nap itthon ül vagy fekszik
a diványon, sötétben, magában.


I.

Egy diófa két kisebb vadgesztenye, egy pár törpe rózsaszin virágu akácz
volt az udvarban, melyet azért «kertnek» neveztek mindannyian, a kik itt
laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre
nyillott s nyitva volt olykor egész napon át.

Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak
dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések»
városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz
darab sárgás levelü, hervadt virágu fa!

Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét
volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus
Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy,
szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott
szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás
választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban
összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna.

– Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az
asszony.

– Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott…

Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon:
el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt.

«Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján.

«Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor
a szinésznő éppen arra ment.

Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész
hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig
gondoltak egyébre mint egymásra.


II.

Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik
vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a
fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon,
de mindig korán jött haza.

Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett
a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a
szinésznő közeledett feléje.

Köszöntötték egymást.

– Tetszett már csengetni? kérdé az asszony.

– Igen, csakhogy nem jön.

Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida –
kifelé fordulva az utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne –
szólni kezdett:

– Milyen jó volna most bolyongani…

– Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt.

Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért
állanak itt.

Borza Bélának jutott előbb eszébe:

– De miért is állunk?…

– Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán…

– Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága –

– Éppen kérni akartam.

Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind
a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a
kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest,
ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt
igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy
pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak
köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket:

– Sokáig tartott a mai darab?

– Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam
ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a
kedves, jó lovag?

– A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának?

Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. Ugy érezték, mintha igy
éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője.

– Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára
mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon,
tiszta, holdas éjelen.

Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket
egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra.

– Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én
osztályostársaim.

– Miben?

– A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van.
Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak.

A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá.

– Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek,
tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki
primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal
fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban,
hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban
sok gyerekkel…

– És ön?

– Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a
vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba.

Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, ennek a világánál, azt
hitték, jól látták egymást.

A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát:

Szenvedés, elszántság a királynői alakon.

A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre
vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta
azután.

És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete
asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év
előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi,
kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás
kezét. Az asszony szólt:

– Beszéljen ön magáról valamit!

– Mit?

– Mindent.

– Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban.
Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi,
olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal,
szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét,
lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a
szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait
máskor…

– És most?

– Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat elvégeztem – behunyom szememet s
velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem.

– Megtalálta?

– Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e?

A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk
zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból.

– Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt
soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön
elnéző barátja tudna lenni?

– Van. Nem egy a könyvekben – és az életben.

– Az életben?

– Ön.

Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga
házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már
jól kivehették.

Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden
tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És
érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását
meg tudják érteni.

– Jőjjön be aztán, le fogom festeni.

– Fest?

– Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem
volnának!

A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé
az utczán.

Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de
lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg
nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény…

Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta
annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy
hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett,
kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás
vékony fala választja el tőle.


III.

Augusztusban nem választotta el őket többé semmi.

Két hónapon át hangsulyozták folyton tiszta barátságukat, mig egyszer
forró arczuk véletlenül összeért s a kis Kovács Hanna nem volt otthon.

A férfi szégyelte magát s egy kissé könyezett azután. Az asszony
mosolygott, megifjodott, szinte megszépült arczczal.

– Oh, milyen régen szerettem! – szólt Borza Béla.

– Mikor először villant szemembe szemed – szólt az asszony.

A kis Hanna hazajött az iskolából:

– Éhes vagyok! mondá és a szinésznőnek kávét kellett főznie.

Borza Béla a szerelemről gondolkodott.


IV.

A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró
versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A
szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta
mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket,
reflexiókat.

A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy
homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről:
ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt
tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak
itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva.

S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási,
de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös
kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint
fogalmat is imádta a szerelmet.

Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más.
Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög
irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn
a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.

Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a
fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s
ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első
éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb
beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt
inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot
csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép
kis testvére volt otthon.

Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni.
Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát
hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert
legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott
neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a
dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta
asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a
férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak.

Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot
okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha
azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint
havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna
egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket
szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt,
szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit.

Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász
elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva
megjegyzé:

– Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza,
olvassad.

Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá»-t
olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a
nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt
bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez.
Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme
tárgyában kereste a hibát.

Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni
a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig!
Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja
naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem
akarom, várok _reá!_»

Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz,
erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…

Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.


V.

Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át,
ott két szobát kapott majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt
egyért fizetett.

– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak!
szólt az asszony.

Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.

A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.

– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.

A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a
mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi
a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár
milyen későn jött is haza.

Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett
meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint
azelőtt.

Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:

– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…

– Jó, de hiszen ő nem az én apám!

Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár
legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak
egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti
meg annyi gonddal mint azelőtt.

– Itt van… eredj! igy szól hozzá.

És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért
semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…


VI.

Szerencsére szinházi szünidőre esett a keresztelő.

Ficzere volt a keresztapa; Ficzere Antal, Borzának ismerőse, a ki kispap
volt, de amióta kilépett a szemináriumból «szabad gondolkodó»-vá lett,
versei jöttek fővárosi lapokban, barátai a «költő»-nek nevezték.

Neki nagyon tetszett ez a dolog. Ágyában a gipszfehér arczu, elkinzott
asszony, a kinek suttogó, tört szavai csodálatos boldogságról beszéltek.
Az ágy fejénél összefont karokkal Borza Béla, egy kissé megnyult
arczczal, nagyra nőtt hajjal. Ruháskosárból készitett bölcsőben,
felszallagozott czifra pólyában feküszik a kicsi és olyan vigan gőgicsél
a tejes üveg gummicsövén, mintha anya keblét színá…

– Mire kereszteljük? kérdé végre is a szemlélődő Ficzere.

A fölött már régebben megegyeztek, hogy csak igy itthon, minden egyházi
szertartás nélkül – a mely egy kissé avult és költséges is – adatik név
a kicsiny fiunak.

– Keresztelni mindenki keresztelhet, én csak ugy, mint Pecci gróf, a
római pápa! állitotta a «szabadgondolkodó», hozott is szentelt vizet,
ámbár: «viz – viz!» mondá.

Hanem a név sok vesződséget okozott. Sándornak szerette volna nevezni az
apa, Dumas Sándorról, az ifjabbikról. De szerette volna, ha egyben
Imrének is nevezheti, Madách Imre emlékére. Az anya a Béla nevet
pártolta, Ficzere Ágoston szeretett volna, Comte Ágostonról, a kit
nagyon szeretett azóta, hogy a positiv bölcselő munkáinak egy kivonatát
olvasta. A kis Hanna Lászlót emlegetett, valószinüleg az a gimnazista
László jutván az eszébe, a ki már napok óta les rá s megkergeti, a mikor
az iskolából jön.

A vitát Ficzere Antal komoly méltóságu szava – amennyire egy
huszonkétéves emberé az lehet – szakitotta félbe.

– Én megkeresztellek téged az Atya, Fiu s Szentlélek Isten nevében
Sándor Ágost Imre Bélának, Ámen! mondá s a czuczlit kivette a kis
gyermek szájából, arczát meglocsolta vizzel.

Majdnem egész éjjelen át sirt a kicsike. Ezen az éjszakán az ajtón át s
gorombaságok kiséretében mondott fel a háziasszony.

De Borza Béla nem ezekért nem tudott aludni. Ismeretlen öröm szinte
lázra izgatta. Gyermeke van. És a neve: Sándor Ágost Imre Béla.

Csak négy név, mert a Kovács Anna Lászlóját figyelmen kivül hagyták.


VII.

A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a
gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze
csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját,
a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.

Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem
volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban
lakó krájzlertől.

Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk
senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki
kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az
első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más
és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket,
legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.

Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt
népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában
van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint
inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.

De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a
tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd
felesége járt be hozzájuk.

Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. És még mindig volt mit
beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt
vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».

Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a
szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak
valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:

– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.

Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya
közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy
széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.

Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt;
megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra
leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek,
fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.

– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.

– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.

Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még
kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke
tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.

Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett
neki, mintha az ilyesmivel profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná
magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.

Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem
kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a
szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha,
hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét
csókolná meg.

Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy
könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».


VIII.

Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is
megáldani frigyüket?»

A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján
volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén
kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.

– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a
szinésznő őszinte lemondással.

A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett
a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert
magára.

Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával
agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi
szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas valami hőstettre,
gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.

Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le.
Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő
Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.

Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor.
Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem
daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.

Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a
ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is
vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.

Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni
mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a
sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a
leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az
halkan, elfojtott hangon kaczagott.

Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből
megcsókolta a lányt.

És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók,
s milyen forró a tizenötéves leány ajka.

Megdöbbent, észre tért.

Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre,
igazán.




ÖZVEGYEN

Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el
hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia,
mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.

Itt fekszik előtte a holttest.


I.

Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok
előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik
lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a
hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten
szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.

Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly
lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból
először lép ki a szabadságba.

Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett:
férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg
erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a
cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:

– _Végre!_

S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát,
a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet,
értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a
hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset
s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a
diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek
volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:

– Diadal!

De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a
tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga
mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:

– Mégis… szeretett!

«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten
szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.

Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.


II.

Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg
agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak
voltak.

Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen:
betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét
várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S
alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem
közelükben, – előtte. A férj.

Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj
megszólal:

– Ön még itt?

Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok
beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:

– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott
nem, a hol én s gyermekeim vannak.

Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a
kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából
kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:

– Takarodjék!

A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint
meglátta, kiabált feléje: «mamma!»

Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:

– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!

A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.

Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:

– _Marad_ – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:

– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!


III.

Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt
mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek –
megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly
rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte,
az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek
akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott
nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami
undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.

– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?

És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta,
vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak.
Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!

Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora
iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a
szerető csókjára.

Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre
fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.

Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.

A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a
szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly
szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett
magának – és várt tovább.


IV.

Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett.
Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.

– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája
gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:

– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni
önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…

Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél
jobban tiltva volt szeretnie.

Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli
szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha
van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és
nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne
volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis,
elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»

– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén
pisztolyát, játszott vele:

– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem
tudom.

És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az
elfojtott kiáltástól:

– Oh, te nyomorult!

S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.

– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És
gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez
ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy
nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:

– Lengyel István, ön kegyetlen!

– Szerelmes vagyok!

– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!

– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!

De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy
ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a
szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett
teracotta-szobor.

A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A
plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.

A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.


V.

A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül
volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett,
hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már
véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel
Istvánné».

Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst
vett magára és ujra – várt.

Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett.
Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna
felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.

– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett,
hogy ez a hang megváltozott.

Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét,
ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak
lettek volna – akkor.

És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az
«akkor»-ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg
kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.

Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül,
biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az
«akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.

Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy
kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden,
asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy
im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett
göröngyöt.

Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát,
nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur,
parancsol magával.

– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.

– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett
fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:

– Megöregedtünk.

– Ön soha.

– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem
az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem
szeretném ugy többé.

Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is
tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.

A férfi vigasztalta:

– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…

A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak
hidegségét nevelték.

És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:

– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!

Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.

Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a
közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy
majdnem mindenki párosával mén ott.

Csak ő van magában, most már egészen magában.

Meghagyta a cselédeknek:

– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.

És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a
kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.




EGY FÉRJ TÖRTÉNETE

Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára
is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos,
de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.

Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak
dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó
torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai
hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás
sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg
sashegyi mellett mulat a gyaur…

Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden
harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy
idegen alakok ne feszélyezzék az embert.

Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom
megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés
között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális
háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör»-be, meg a
többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két
idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája
foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos
nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak
már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok
iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én
utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.

És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör»-be.

Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában
ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután
már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a
dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a
tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta
a familiám – pénzügyőrnek csap fel.

Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai
csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a
finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is
csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a
pipatisztitó és a vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan –
Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba
kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak
négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig
nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s
ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve
oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is
hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…

Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze,
mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a
tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen
hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a
korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s
hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a
«Nyir»-ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a
korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok
benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán
inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.

A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt
valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni
hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s
lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott
volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra
s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna
semmije.

A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen
meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt,
meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S
csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni,
felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a
regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a
hivatalhoz: fináncz lett.

A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról
beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés
helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen
kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.

– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.

– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a
felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a
kármentőből.

A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a
vigasság:

– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.

– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy
vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!…


I.

– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a
negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros
közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.

– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan
hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt
elébb.

Odaültem:

– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! –
_Hozzak még egy kis bort?_ szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel
tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan
hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:

– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen
lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt
hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért –
bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári
délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor én voltam a
főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár –
négy óra felé feljött mégis.

Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.

Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a
pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány
vallatta a leányt.

– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány
remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.

– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.

A leány halgatott.

– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához.
Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!

Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:

– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által
egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra
nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára
érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén,
minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit
sem lehetett tenni. – Készen van?

– Igen.

– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…

Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most
teljesitettem először ilyen szolgálatot.

A leány sirva fakadt.

– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint
annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok
ur, teljesitse kötelességét!

Gyengéden megfogtam a leány kezét:

– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy
hová való.

Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét –
mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és
sirástól, kiáltá:

– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!…

– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik
a fiatal ember, no, majd én!

És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre
csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, –
vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis
teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.

A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar
elhalt az én kapitányom erős karjai között s félájultan, a tehetetlen
dühtől halotthalványra válva, lihegett.

– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez
a kis testgyakorlat.

Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan
kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen
küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden
büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg
vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.

– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem _olyan_ leány ez… Valami családi
tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?

A lány nemet intett fejével.

– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?

– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».

A kapitány kibocsátotta karjaiból:

– No lássa, kár volt mindjárt nem igy kezdeni! – Hová való?

Mindent elmondok! szólt hirtelen elhatározással a leány. – Mindent
elmondok, tegyenek velem, a mit akarnak, zárjanak be, de többé nem
akarok… haza menni! Ne küldjenek haza! fordult hozzám s rimánkodva –
édesen – tette össze picziny kezeit.

Aztán lassan, lassan mindent kivallott. Szenvedélyes szavain meg volt az
igazság bélyege.

Igy hazudni még a nők sem tudnak.

Huszonkét éves voltam (Ugy-e most jó harminczasnak látszom, pedig
korántsem vagyok annyi.) De hát akkor nem is akartam volna többnek
látszani.

Lélekzetemet visszafojtva hallgattam a mit Muzslai Eszter csalódásáról,
égető szégyenéről beszél:

… Pesten laktunk… A néném és én. A néném «probir-mamzell» a váczi
utczában, sokat keres… Engem nem engedett munkára menni. Ő már idős,
szabadra jöhet, járhat a váczi utczán is… Szoba-urat is tartottunk.
Gyorsan változtak, én otthon voltam s ők udvaroltak. Tisztogattam rájok,
meghallgattam őket, de nem sokat törődtem velök… Hanem egy… A mikor
kivette a szobát, a mint megszólitott: «kiadó a szoba, kisasszony»…

Eszter szavait itt ez egyszerü köznapi szavaknál fuldokló zokogás
fojtotta el. Majd abbanhagyott a roham s a leány csendesen zokogott. Egy
kicsinykét sirt még, de végre is kiapadtak könyei és majdnem rideg
apathiával beszélt tovább. Elbeszélte élete történetét, egész ama
pontig, hol a ballai redőrök, mint «faczér» leányt a vasuti állomásnál
letartóztatták.

– A szoba-urat – azt az utolsót – Pálnak hivták. (Eszter elhallgatta a
vezetéknevét.) Pesten készült a birói pályára. Barna volt és magas.
(Eszter kicsiny és szöszke, mint a hamvas fehér gohér.) Megszerették
egymást, Pál egy napon pakolni kezdett, hivta Esztert, hogy segitsen.
«Megyek haza, haza kell mennem», mondá. «Vigy el!» könyörgött a leány.
Pál gyorsan határozott – elvitte. Szöktek együtt. Eszter nem szólt a
testvérének, hogy elmegy s Pál nem irt az apjának, hogy leányt visz
haza. Két napig utaztak. (Közben kiszálltak valami kis városban –
pihenni.) Végre ide értek Ballára. Pál apja közel lakik ide, valami
faluban – kocsit küldött fia elébe. Pál megcsókolta még egyszer –
hányadik csók lehetett – Esztert s igy szólt hozzá: «Én megyek előre,
előkészitem apámat s délre itt leszek érted! – Mégsem lehet ajtóstól a
házba rohanni… Te addig szépen megvársz itt a váróteremben!»

Muzslai Eszter várt délig. Pál nem jött. Estig várt: Pál késett. Egy
iszonytató éjjel ott virasztott végig magányosan… Reggel lett – nem jött
érte senki. Gyalog akart megindulni Pál hazája felé. Az éhség és
izgatottság okozta szenvedés és gyengeség elvették lábának erejét. Várt.
Nem jött senki mig végre a rendőröknek feltünt és letartóztatták.

… Itt vagyok. Mit tesznek velem? Bezárnak, börtönbe vetnek? Ez lesz a
legjobb… Oh, ha joguk volna azt cselekedni velem, a mire magam nem
vagyok képes: megölni… megölni!

Égető szégyenérzettel födte el orczáját, ajka vonaglott, egész kis teste
remegett a vágytól: megsemmisülni!

Néztem, belétapadtam szememmel, szivemmel egész mindenemmel.
Megmagyarázhatlan gyengeség és végtelen erő futott át rajtam. A részvét,
a szerelem.

Odaléptem a leányhoz, ki még mindig ismételte végső szavait:

– Megölni… megölni…

– Nem megölni! Meghalni sem! – szóltam lelkesülten, megfogva kezét s ő
nem vonta el azt, csak csodálkozva nézett rám nedves, fényes szürke
szemeivel.

– Meghalni, nem! Hisz ön nem tett semmi rosszat: szeretett – csalódott.
Nincs abban bün. S ha hiszi, hogy el tudja feledni e csalódást, ki tudja
törülni emlékéből élete e részét – ugy én ismerek olyan férfiut, ki
szintén elfeledi e multat, mint valami rossz álmot… – – Muzslai Eszter,
az én kezem tiszta s ez a tiszta kéz méltónak találja, hogy az öné után
nyuljon. Akarja-e, hogy e két kéz örökre egymásra fogódzék, akar-e az én
feleségem lenni?

Eszter izgatottan szoritotta meg kezemet. Én azonban hangos választ
szerettem volna.

– Akar-e?

– Akarok…! suttogá végre a leány.

– Tudod-e, öcsém – szólalt meg ekkor a főnököm, ki eddig csodálkozva
hallgatott – tudod-e, hogy én nős irnokot nem türök magam mellett…?

– Tudom. És mégis elvettem a leányt…

– Én is ugy tettem volna! – vágott közbe az «alispán fiu».

– Helyesen tette! szólt a korcsmáros és leánya.

– Majd megválik, hogy ugy-e! szólt keserüen az elbeszélő, a ki ugy
beszélt, mintha már le is irta volna valamikor ezt a történetet.
Tisztába volt az egésszel, részletezett mint valami iró. Csináltság és
közvetlenség váltakozott előadásában. De mégis, mintha igazat beszélt
volna…

– Helyes, helyes! ismételte a közönség.

– Majd elválik… Mindenekfölött azonban, bort a poharamba. Mert ez a kis
itóka, végre is ér annyit, mint egy szép asszony szerelme – és egy vak
ló, szőröstől-bőröstől összevéve!


II.

– Május huszonkettedike volt – folytatá beszédét a fináncz, megtörülvén
a bor után szép szőke bajuszát. – Május huszonkettedikén ép
harmadhónapos házas voltam. Nagyon is meleg volt ez májusi napnak és én
nem tudtam dolgozni. (Elfeledtem mondani, hogy csakugyan ott kellett
hagynom a kapitányságot, de azonnal kineveztek irnoknak a
törvényszékhez. Közel hatszász forint az akczidencziákkal együtt.)
Forgattam kezemben a tollat egyre, néztem a papirost, de a dolog sehogy
sem ment. Valami terjedelmes végzést adott ide lemásolni az ujonnan
kinevezett jegyzőnk, Farkas Pali. A mint behozta, maga hozta be, kétszer
is a lelkemre kötötte: «Plank ur, ennek ma öt óráig okvetetlen készen
kell lenni. Nagyon fontos, csak magára merem bizni. Fogjon hozzá s meg
se álljon addig, mig készen nem lesz… Hatig készen lesz vele».

Délutáni három felé járt az idő s én még egy sort sem irtam. Mindössze
harmadhónapos házas voltam akkor s nagyon szerettük egymást a
feleségemmel. Olyan nehezen eresztett el aznap délután. A nyakamba
csimpeszkedett még a kapuban is és mondá:

– Ádám, ha nem lesz dolgod, jer haza…

– Dehogy jöhetek, édes, annyi a munka! – mondok.

Most azonban, sürgős dolgaim daczára, utoljára is elhatároztam, hogy
haza megyek, haza kell mennem, ha az izgatottság s a hirtelen feltörő
szenvedélytől nem akarok megőrülni. Zsebembe tettem a sürgős végzést –
majd lemásolom otthon – s hazafelé indultam.

Künn laktunk a maklári hóstyan, egy kis zsellérházban, egyedül. Két
bejárat volt a portánkra: egyik az utczai kapun, a másik meg a patak
partjára nyiló kertajtón. Az utóbbi bejáratot könnyebben értem el, arra
mentem. Be volt zárva. A garád azonban alacsony volt, a kert puha és
homokos, átvetettem rajta magamat.

Május volt, buján nőtt minden a patakparti kertben. Frissen sarjadt
lombok zugtak, most született s ujra kelt bogár-nép zsongott: lépteim
neszét elnyelték. S a kifüvezett uton mintha selyembársonyon jártam
volna.

Az, hogy nem hallom lépteim neszét, egy furcsa gondolatot érlelt meg
bennem: meglepem feleségemet. Zajtalanul háta mögé kerülök, a mint
teljes kényelemben, öltözék nélkül, a kereveten hűtözik; félkezemmel
befogom szemeit s a másikkal megölelem. Soha még ilyen élvezettel nem
számitottam ölelésre.

S csakugyan megtettem, a mit elhatároztam, megleptem a feleségemet. A
konyhaajtóhoz kulcsom volt, nesztelenül nyitottam ki – még az udvaron
levetettem czipőmet – és zajtalanul a szobaajtóhoz léptem.

Idegen hang ütötte meg fülemet, idegen hang, melyet egy pillanatra
elnyomott vérem hirtelen felzajló zugása.

Kiáltani akartam, de valami ösztön nem engedett, összeszoritotta
tüdőmet. Reszketve nyomtam oda verejtéktől csuronviz fejemet az ajtóhoz.
Hallgatóztam.

Az idegen hangot a Farkas Pálénak, ujonnan kinevezett jegyzőnkének
ismertem fel, pedig nagyon is halkan, majdnem sziszegve beszélt:

– Bocsáss meg, Eszter, meg kell bocsátanod, ha megtudod, mi történt.
Mikor magadra hagytalak, itt a vasuti állomáson, s elmentem apámat
előkésziteni, hogy feleséget visszek a házhoz, már akkor sulyos betegség
üszke emésztett. Nem szóltam neked, azt hittem, hogy muló, de nem volt
az. Ájultan vitt haza a kocsi, otthon lefektettek. Két hétig feküdtem
öntudatlanul, álmaim sem voltak, csak egyszer rólad. Mikor valamennyire
felocsudtam, rólad kezdtem beszélni otthon, hogy keressenek fel, hogy
hozzanak hozzám. Azt hitték, hogy lázban beszélek s elcsititottak,
igértek mindent. Mindegyre vártalak, de nem jöttél. Végre fellábadtam,
időközben megkaptam kinevezésemet ide, eljöttem s igy kellett téged
feltalálnom. A más méltatlan karjában… Nem az enyém, nem az enyém!

Egy pillanatnyi szünet következett. S e pillanat alatt keresztül
villámlott agyamon a kérdés, mit fog felelni Eszter? Azt fogja-e
felelni, a mit felelnie kell: «Másé lettem, azé, a ki megmentett a
gyalázattól, a ki imád, bár mindent tud, a kinek Istennél többel
tartozom, de a kit szeretek is!»

Nem azt felelte, hanem igy szólt:

– Másé vagyok a törvény előtt, de mit nekem a törvény… Másé lettem – s a
tied maradtam, a tied vagyok!

És nyakába borult, megölelte egyszer körülölelte, összecsókolta, oh, de
hányszor, hányszor! S én tönkresujtva éreztem e csókokat, de nem kéjét,
hanem annyi fájdalmat, a mennyi kéjt nyujthatott – végtelent!

Egy házikalapács volt, a mit a konyhában leltem, azzal rontottam a
szobába.

– Térdre! – orditottam feléjök.

Az asszony térdre rogyott. Farkas Pál azonban az ablak felé menekült. A
hazug, a csábitó, a kéjencz!

Bezuzta az ablakot s azon át akart elszökni. Lehuztam az ablakfáról s
össze-vissza vertem a képét kezemmel, aztán eleresztettem; ő átvetette
magát az ablakon, én meg az asszony mellé rogytam…

Plank Ádám, a fináncz, arcza eltorzult. Mintha ujra érezte volna e
jelenet sulyát.

– Bort, bort! kiáltá. Ég, száraz a torkom.

A korcsmáros ujra bort hozott.

– Kár volt azt a nőszemélyt elvenni, mindjárt meglátszott az elején,
hogy nem jóféle? mondá, miközben töltött.

– Csak házileányt vegyen el az ember. Én mindig… én soha se vennék el
mást… szólt az alispán fiu.

– Haj, haj! Romlik a világ! nyilatkozott az ex-káplár.

– Romlott biz az egy kicsit! mondá az elbeszélő.


III.

Ivott, aztán folytatá:

– Esztert nem üztem el, nem öltem meg. Ugy szerettem, hogy kimentettem
magam előtt. Ő meg teljes bünbánást mutatott és örök hűséget igért.
Utoljára még én kezdtem őt sajnálni…

Hisz nem történt semmi. A csábitó óriás volt, mint ördög s Eszter gyenge
volt, mint – angyal. Ez az egész, más semmi sem történt.

Ha csak az nem történt, hogy a törvényszéktől el kellett mennem. Farkas
Pál, a kit megütöttem, kihítt párbajra. Két megyebeli urat kértem fel
segédemül. Nem voltak ugyan barátaim – nekem nem volt barátom
párbaj-segédnek való – de becsületes embereknek látszottak.

A kőporosi erdőben álltunk szemben egymással. Az első lövés joga enyém
volt. Élni akartam vele, meg akartam ölni. Izgatottam vártam, hogy tölti
egyik segédem pisztolyomat.

– Plank ur, ön bizalmatlan, ezt nem érdemeljük, mondá az egyik segéd s
kezembe adta a pisztolyt.

Megvizsgáltam – a cső egészen tele volt puskaporral; két lépésről sem
lehet igy találni ezzel. Visszaadtam a fegyvert:

– Tévedés, urak. Én nem akarok tréfálni, nem jöttem játszani ide; én
ölni vagy halni akarok.

– Jó – mondá az egyik segéd s ujra töltött.

Ránéztem s aztán az ellenfél segédeire vetettem tekintetemet s láttam, a
mint összemosolyogtak. Összejátszottak. Hallgattam s átvettem a
fegyvert, de megvizsgáltam ujra.

Nem volt benne golyó.

– Eh! önök gazemberek! kiáltottam fel s ellenfelemhez suhintottam teljes
erőmből az egész fegyvert.

A nyakán érte: Farkas Pál összerogyott.

Én rólam meg egy becsületbiróság kijelentette, hogy lovagiatlan ember
vagyok. A törvényszéken a legutolsó dijnok se szólt hozzám.

Rápöktek a kenyeremre, kiüldöztek a helyemből. Magamtól kellett
elmaradnom.

Elmentem a szomszéd városba állomást keresni. Találtam is. Rég nem
érzett örömmel léptem be kora hajnalban házamba.

Eszter ágyát üresen találtam. Egy szó, egy sor irás nélkül hagyott el.
Elment Farkas Pállal – a kinek az apja időközben meghalt – elment egy
czudarral, mint ágyas a becsületes ember felesége!…

Az elbeszélő kollégái, különösen az «alispán fiu» kifejezték undorukat a
«nyomorult» asszonynyal szemben. Plank Ádám csak hallgatta, majd halkan,
kéjes susogással szólott:

– Kerestem akkor, ha rátalálok: megölöm!

– Én hasonlólag cselekszem! mondá az alispán fiu.

A korcsmáros ezuttal megilletődve hallgatott _ujfent_ bort tett az
asztalra.


IV.

– A barátságért! szólt Plank Ádám s koczczintásra emelte poharát. De
hirtelen letette s a fejéhez kapott:

– Nem, nem iszom többet. A fejembe hasgat… Hol is hagytam el? Igen.

Az erdőben vagyok. (Mert nem mentem a szomszéd városba irnoknak, hanem
messze Borsódba, egy fakereskedőhöz holmi faktotumnak.)

Már hét hónapja lakom az erdőben. A százados fák – a szivem fájt a mint
egyet-egyet kivágtunk – a fák azt mondták: «ha az emberek megcsaltak,
megtapostak, lepöktek: itt vagyunk mi, mi is élünk, beszélni is tudunk,
ölelni is a friss lombjainkkal; szemünk is szebb van, mint a legszebb
leánynak s nem egy, de száz, de ezer: virágozunk neked tavaszszal,
magérlelő késő juliusig»… Hallgattam a fákra s megenyhültem egy kevéssé.
A nagy, a terhes munka is segitett rajtam s magam is akartam. Ember
vagyok vagy mi!?

Kezdetben nem volt percz, hogy Eszterre ne gondoltam volna. Később már
ritkábban jutott eszembe. De még mindig eszembe jutott. Egyre elől marad
a fejemben. S ha rágondoltam, az jutott eszembe:

«Voltam boldogok közt legesleggazdagabb, a mig az enyém volt, mig
enyémnek hittem, és most…?!»

Azért a rendes időben és helyen meginditottam ellene a válópert.
(Kálvinisták voltunk mind a ketten.) Eszter nem akart vagy nem mert
egyetlenegy tárgyalásra is megjelenni. Hét hónapba tellett, eddig
huzódott, mig elválasztott bennünket a törvény, minket, kiknek a szive
már hét hónappal előbb elvált örökre. Végre megkaptam a
végelválasztásról szóló jogerős itéletet.

Nincs hozzá tehát semmi közöm többé. Miattam, ha akar, utczai leány is
lehet már. Fetrenghet a sárban kedvére, mélyen alól…

Az erdő fái, lombos topolyák, az ezüstös leveleikkel mind lesimogatták a
redőket homlokomról. S az uradalmi vadásznak a leánya – ott étkeztem –
vigan szólt hozzám:

– Mégis csak jobb kedvü már most, Plank ur!

Megmutattam a jó kis leánynak a végelválasztó itéletet. Nem igen
értette, hanem az apja megmagyarázta neki, ott én előttem:

– Az van benne leányom, hogy a szomszéd mától fogva olyan legény mint
más, házasodhatik s még téged is elvehet…

A leány pirulva futott el.

Én meg beleütöttem az öreg markába:

– Bátyám, ha nem sajnálja tőlem a leánya kezét, elszolgálom! Azt hiszem,
egyikünk sem bánja meg…

A leány szeretett, régen láttam én azt. Ugy szeretett, mint az erdő
egy-egy hű madara a másikat… Nekem is tetszett, meg aztán élni akartam,
akartam élni.

Eljegyeztem. Ki volt tüzve a menyegző is; alig hiányzott két hét – itt
volt.

S két héttel az esküvő előtt, sötét estén, kopogtattak az ablakomon.

Eszter volt. Lábaimhoz borult s megölelte, megcsókolta térdemet.

– Visszajöttem. A szivem visszavonzott hozzád. Elszöktem tőle,
megutáltam s téged nem tudtalak elfeledni. Előttem voltál a szép szigoru
fejeddel, boszuálló hatalmas karoddal… Azzal a karral, melylyel most le
fogsz sujtani. Sujts le! Azért jöttem, mert meg akarok bünhödni, meg
akarok halni – de általad!

Felöleltem magamhoz Muzslai Esztert!

– Megölellek két erős karommal, szigoru fejemet lágyá teszed csókkal;
megvertél te engem, kinoztál halálra – felelek rá: jóval!

A főnökömmel áttétettem magamat más erdőbe.

S egy árva hang, egy szó bucsuzás nélkül hagytam ott én kis hű madaram.

Elvitt magával Eszter.

Nem bántam meg, sokáig nem bántam meg. Két hónapig nem.

Két hónapig volt hű. Második hónapra egy munkásom karjai között
találtam. Mielőtt megölhettem volna, elszabadult.

Száguldottam utána. Égtem kiömlő vérét látni. Egy hónapon által futottam
nyomába. Egyszer majd elértem, de kisiklott körmeim közül.

Ő is, a hivatal is kisiklott. Ujra kiüldözött, ujra hely nélkül
maradtam.

Utolsó pénzemen egy forgópisztolyt vettem s homlokomra irányoztam
csövét.

De hirtelen eszembe jutott, hogy az első golyó ebből nem engem illet.

Eszternek szántam. Hirtelen örömmel gondoltam rá, hogy még elébem kell
kerülnie. Elhatároztam, hogy várok. De addig is élnem kell. Zsebembe
tettem a pisztolyt s beálltam fináncznak.

A ruha itt rajtam s a revolver zsebemben…

Plank Ádám kivette zsebéből a pisztolyt s élvezettel nézett csövébe:

– Ha hatszor tudnám megölni: hatszor ölném meg!

Alig mondta ki azonban e rettenetes szavakat, kinézett az ablakon s
elhalványodott:

– Valaki leselkedik az ablakon…

És kezében megremegett a töltött fegyver.


V.

– Ádám! hangzott fel az ajtóban egy reszketeg, beteg hang.

Muzslai Eszter ott állt birája előtt. Kicsiny, fáradt, fakóképü asszony
volt, szemébe csügő sűrű szöszke hajjal. Sovány karján, félig födött
emlőjéhez bujva, sárgaképű gyerek gőgicsélt.

Muzslai Eszter egészen közel ment a megcsalt férjhez. Ádám egy kissé
hátrahökölt. Hátra lépett, mint a bősz paripa, ha gyerek akasztja fel
utján: egy perczre megijed tőle, de a másik pillanatban eltiporva lohol
rajta keresztül.

A _férj_ agyát a fegyver ravaszára nyomta. Eszter látott mindent s volt
elég bátorsága nyugodtan szólni, hazudni szomoru mosolygással.

– Ádám, eljöttem utoljára; ma éjszaka felriadtam, valami sugallat azt
mondta: meghalsz! Beteg vagyok, nem tudok élni, nincs élnem miből, a
gyerekem véremet szivja… nem ettem tegnap reggeltől óta…

Kerestelek. Rád kellett találnom. Nincs jogom, hogy ugy haljak meg mint
más becsületes asszony, neked tartozom – a halálommal…

– Meg fogsz halni! – hörgé Plank Ádám. Az asszony folytatá:

– Ide a mellemre, hogy ne fájon nagyon… A gyerekemet ne vegyék el…
haljon meg az is… hiszen a tied…!

Görcsös fuldoklásba veszett hangja. Ádám elforditotta róla véres
tekintetét, de kinyujtotta, lövésre nyujtotta ki kezében a fegyvert.

– Meg fogsz halni, beszélj, de meg fogsz halni! hörgé diadalittasan.

– Van rá jogod! szólt az asszony s kitárta mellét.

Ádám mintha egy pontot kereset volna ezen a mellen, a hová lőjjön.

– Jogom van! suttogá.

– Azért jöttem, hogy legyen vége… De mielőtt megölnél, megmondom, hogy…

– Hallgas! – orditá a férfi.

Meg kell mondanom, hogy mégis téged… téged szerettelek… a legjobban!

Ádám fejéhez kapott. Kezeivel hadonászot a levegőben, aztán magasra
emelte a fegyvert.

Mindnyájan megremegtek. Senki sem tudott szólani. Már fényes reggel volt
odakünn. A lóvasut dübörgése már javában hallszott.

Az asszony remegve állott Ádám előtt; behunyta szemeit s magához
szoritotta gyermekét, a csecsemő sirni kezdett.

– Imádkozzál! suttogta Ádám.

– Szeretlek… sugta vissza majdnem hangtalanul Eszter.

Görcsös kaczagás hangzott fel, aztán eldördült a lövés…

És Plank Ádám haldokolva rogyott az asszony lábai elé. Szeme már
felakadt, nyaka már-már merev lett, tüdeje hörgött még csak s mintha e
hörgés hangján át egy-két szót ejtett volna:

– Az órám, gyürüm… a gyereknek!…

S ezzel lehunyta, örökre lehunyta szemeit, azokat a szemeket, melyeken
át végzete szivébe lopódzott.

Egy perczre a megmerevedés némasága vett erőt a korcsmán. Az «alispán
fiu» szólalt meg legelőszörre:

– Ezt nem tettem… ezt mégse tettem soha!…

S valóban csaknem meglátszott rajta, hogy nem tette ezt még soha…

* * *

A sujet végre is megvolt. Az igaz, hogy egy kissé keresett drámaisággal
van beállitva, felépitve. De esnek néha ilyenek s talán lehet belőle
valamit csinálni.




TARTALOM.

  A dicsőség felé  3
  Rabkatonák  35
  A szerelemről  49
  Szenvedők  59
  Az alkusz  83
  Az örök láz  95
  Özvegyen  113
  Egy férj története  123


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |akaratlan Remeónak |akaratlan Romeónak

13 |Talán csakszianház |Talán csak a szinház

26 |«Gelbné». |«Gelbné».»

29 |szobába, Imphigeniának |szobába, Iphigeniának

74 |regen volt |régen volt

82 |tehetetlen dühe |tehetetlen dühe?

97 |»Kovács Ida |«Kovács Ida

97 |be a lévélhordó |be a levélhordó

105 |Nem, nem |«Nem, nem

132 |a váróteremben! |a váróteremben!»

137 |konyhában eltem |konyhában leltem

140 |szólt Blank Ádám |szólt Plank Ádám]







End of the Project Gutenberg EBook of Emberek, by Sándor Bródy

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43801 ***