*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43653 ***

MIKSZÁTH KÁLMÁN

MIKOR A MÉCSES MÁR

CSAK PISLOG

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET

RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1906

BUDAPEST, LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMDÁJA, 1905.




A SIPSIRICA.



Első rész.

_A „Fehér Páva“ és alakjai._

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat
kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a
gazdag, pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának
multja. S minthogy a jövő is mindenesetre mult lesz egy napon, a dolog
hát egyre megy. Budán éppen annyi látni való van, mint Pesten, sőt
Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öreg embert magam is
ösmertem, aki még soha sem volt Pesten, de olyan pesti öreg embert soha
se ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem
menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni.
Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes
korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember,
Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot
illeti, respektive a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már
egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római
pápát is, holott a pestiek soha se tettek még le egyebet, mint
alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük
palotákat.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében
– de csak addig míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség
ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj
az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el
onnan. Az már csak „volt“.

A „Diófa“, a „Márvány-menyasszony“, a „Politischer greizler“ vagy a
„Libanon“ (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az
étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fejér Páva“ bukkant elő.

A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek
a maga idejében, de inkább nevezhették volna „Második Budának“, mert
majdnem úgy ismerte Budát, mintha ő építette volna.

Egy napon így szólt hozzánk:

– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édes apátoknak se.
Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan
az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem
meg?

(Mindig az ilyen epicuri problemákon törte a fejét.)

– Az onnan van, – feleltem – mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a
mészárosok s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a „Pává“-ba. Alacsony hosszú
házikó volt a rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egy pár öreg fa
tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a
bejövőre.

Kivülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a
házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával,
alatta ez a felirat: „Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett[1]
kiszolgálat“.

A házikó bizonyos Jahodovsky nevű lengyel asszonyé volt, ki azt
férjétől, Jahodovszky Mihály vasúti tisztviselőtől örökölte s a csekély
nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is
korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a
törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán
megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül
lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika és éppen nem
kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt
benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy
a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovsky igen tisztességes asszony
volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar
parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is
volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért
pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott
ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, neki
melegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett
a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt,
összecsapódó kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy
üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a
fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint
amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen
iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi
kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi
fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart
tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A
befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovsky
beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a
juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy
másikat a „póttartalékból“, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy
már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkadtunk Jahodovskynak, hogy nincs rendes asztalunk,
hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

– Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.

– Ejh, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

– A többiek már évek óta ide járnak.

– Tehát nem kapunk rendes asztalt?

– Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.

– Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovsky kevélyen emelte fel fejét s fenhéjázó mosoly jelent meg
ajkán.

– Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom
(de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és
zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hova-tovább jobban
megszoktuk a „Pává“-t s lassankint megismertük összes személyeit, a
törzsvendégeket és a „sipsiricát“ is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica!

Már t. i. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfischt jelent
lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az
özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így
neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a Páva világához. Ő bent üldögélt az
utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klaviert
verte. Ez volt a fehér Páva egyetlen kellemetlensége. A „Szeretnék
szántani“. Százszor egymásután ez a nóta. Úgy tetszik, a mama
szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.

– Sok olyan bolondságot beszélnek, – mondotta Jahodovsky – amit jobb nem
hallani a sipsiricának.

– Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő
Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két
napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Mert hogy ne lett volna
unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)

– A gyermek csupa ártatlanság, – jegyzé meg Jahodovsky – oly fehér
lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek
nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben
s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban,
egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott
muskátlis ablakon:

– Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a
sipsirica. Nyulánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a
kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros
pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szeliden világították meg girbe-gurba
arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de
volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag és a fejét
kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejebb lenne. Mindezek
egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten
különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a
rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kis kacsa mindjárt tud úszni, sipsirica is mindjárt
pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal,
tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el
útközben.

Valami üde szellőcske jött vele az ő perkál szoknyáiban, ami jól esett a
forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket.
„Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica s hogy megszépült megint“.
Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is
emelte.

És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:

– Nekem is egy fröcscsöt, sipsirica! Hej kis sipsirica, ide is!

Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették,
mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták,
ingerkedtek vele.

– Hanyadik osztályba jár, sipsirica?

– Az utolsó évben vagyok.

– Hát mikor kap már hosszú ruhát?

– Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.

– Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, úgy-e? Mi?

A sipsirica buta pofácskát vágott s a leány-deákok bizonytalanságával
keresgélte a választ.

– Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.

– Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica röstelkedve, hogy nem
tudja.

– Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett.
– Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!

Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi
törzsvendégeknek:

– Biz’ isten nem rossz. Ki hinné a XIX-ik században? Ebben a Sodoma
gomorában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy
még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy
válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis
sipsirika! Hallja Jahodovsky, hány éves most a sipsirica?

– Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovsky.

Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult
Jahodovsky barátja és komája.

– Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovsky komámasszony, szándékosan a
véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban
szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az
évadok nyújtanak. Ez volt a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a
sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a
cseresznyéhez. Mikor már rothadt, vagy férges. T. i. a cseresznye és nem
a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk
csak. Jer ide keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.

Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.

– Itt vagyok, keresztapuska.

Jahodovsky mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége
csillogott a szemeiben.

– Mondd meg nekem, – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professori
redőkbe szedve pattanásos homlokát – vannak-e örömeid, élvezeteid és
mulatságaid?

– Igen is vannak.

– Helyes és mik azok?

– Különfélék – felelte sipsirica.

– És pedig? Sorold fel őket!

Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.

– Hát miért nem szólsz?

– Szégyenlem magam, keresztapuska.

– Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit
tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?

– Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan,
egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott
egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet, – felelte
lassan, gyermekes nevetéssel – ha a hátam viszket és a mama megvakarja.

Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt s még a frivol
fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható
kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni
angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.

Fesztelen, családias hang honolt a „Pává“-ban. A törzsvendégek mintegy
hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte
érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy
gondunk lesz, gyerekek!

Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét
személyből állt, rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik
István doktor, a Vizivárosból, unalmas fráter, aki mindennap
felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a
rostélyoshoz foghagyma kell. Ő pedig nem független, mert minden percben
valami grófné hívathatja, aki elájul a foghagyma-szagtól. Ebben neki
mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az
orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné
hívatta volna. A harmadik persona az asztalnál Mlinyiczki Pál volt, a
társaság generálisa, a „tongeber,“ egy tót földesúr, aki vitalitiumba
adván turócmegyei birtokát, Budán éldegélt, s azért járt efajta kis
helyekre, hogy itt a nábobot és az olygarchát játszhassa. Egy kicsit
tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.

A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az
éneklő-kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő-kanonok
és az volt a különös, hogy ha a többiek, jó kedvűk szottyanván,
egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen
éneklő-kanonokot.

A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi
jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni,
mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi
becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis,
hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai
háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak
akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziur, mert nagy volt
a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a
jótállás fejében s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom
áron és folytatta tovább a jótállásokat.

A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva.
Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egy
ugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban
szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták,
türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy
disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők
inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a
kártyát.

De ki az ördög győzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem
is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk
így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek
néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két
különös alak kezdett odajárni. Egy piperkőc öreg úr, aki a haját
festette, kockás finom ruhában járt, vasalt nadrágokban s ruhái olyan
rezeda-illatot terjesztettek, hogy egész tönkretette vele a konyhából
kipárolgó pecsenye-szagot. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten,
csütörtök estefelé s mindig egy fiakker várta odakünn. Nagy havanna
szivart szítt, gyűrűset, ami a „Pává“-ban feltűnő dolog s meglehetősen
feltüzelte a fantáziákat.

– Nagy úr lehet, – mondogatták a törzsvendégek. – Az ördögbe is, míg itt
a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn;
azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.

Eleinte Jahodovsky se ismerte, tőlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az
öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.

Egyszer meg is kérdezte tőle, miért jár mindig fiakkeren.

– Nem vagyok elég gazdag, – felelte – hogy gyalog járhassak.

– Hogy értsem azt? – kérdezte pajkosan Jahodovsky, mert dacára a nagy
testének, tudott kedves lenni.

– Ha gyalog jönnek idáig, megpumpolnának az emberek útközben.
Takarékosságból járok kocsin.

– Jótékony ember lehet, – gondolták a törzsvendégek.

Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani
kezdte úri voltát az idegen.

– Nem gavallér az olyan ember, – aki így kijátszsza a szegényeket. Hát
úr az ilyen? Szökik a szegények elől. Engemet látnának, mikor az utcán
megyek. Előlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal
néhány efféle csavargókat.

Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra
és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Később úgy látszik, megtudta
Jahodovsky, hogy kicsoda, mert szembetünő tisztelettel kezdett vele
bánni, de előttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt,
láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.

Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az előkelő
úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a
borocska ízlik neki? Ejh, bolondság, hiszen vitethetne belőle haza is.

Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csőstől jönnek) hozzájárult
még egy érdekes alaknak előnyomulása a „Pává“-ban. Ez egy daliás,
hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú közepes korú férfi volt, ki
megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-főve, egyre nagyobb és
tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.

Jómódú ember lehetett, mert újjai tele voltak gyűrűkkel, azonfelül jó
vendég, mert Jahodovsky alig győzte neki hordani a fröcscsöket, végre
pedig ügyes ember is volt és Jahodovsky szívesen vitte neki a
fröcscsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is
kedvében járt Jahodovskynak, néha rózsát hozott, néha szegfűt, amit az
özvegy rendesen a keblére tűzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy
papagályt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször
volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagályával játszhassék.

Igy aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules.
Már t. i. a háziak részéről. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind
arisztokrata érzésű) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.

Minthogy pedig az előkelő öreg úr csak egyszer jött egy héten, míg a
„Herkules“ (a hogy elneveztük) minden nap ott volt a szemünk előtt, a
figyelem elfordult a rejtélyes öregről s mindenki csak a gyűrűs kezűről
beszélt.

Mliniczky úr, aki, mint a legnagyobb igényű „stamm“, féltékeny szemmel
nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:

– Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy
kicsit hizeleg Jahodovskynak és a sipsiricának. A jó szó nem kerül
pénzbe, a rózsa, szegfű se kerül pénzbe, a papagály… hm, a papagály az
már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovsky megérdemli, hogy
ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovsky több annál!

Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovsky nagyon is
szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált
semmi kivetni valót.

– Jahodovsky hálás a papagályért, hálás a rózsákért, mert Jahodovsky
finom lélek.

Föl se vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint
később észrevette, hogy Jahodovsky a legszebb húsokat a Herkulesnek süti
meg, egyszerre morogni kezdett:

– Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja
azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint
nekünk. Az a Góliát mindent föleszik előlünk, mert amivel többet ad
neki, azt a mi szeleteinkből gazdálkodja ki.

Egyre szaporodtak a gravamenek. A „Herkules“ minden nap tiszta
asztalkendőt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a
nagy, fényesen világító petróleum-lámpát megint Herkules kapta az
asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröcscsét
rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején,
csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.

No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovsky?

De ezt még csak mind eltűrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt
benne), ha elő nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél
rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben
látja sas-szemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél
csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a
kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?

Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten
csendítette meg késével a poharat.

Minden szem odanézett. Jahodovsky kiszaladt a konyhából s meglátván a
Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos „üzleti“ ijedelemmel és
sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes
előérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet vagy hajszálat talált az
ételben.

– Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem
tekintetes úr?

Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt
Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.

Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla
és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.

– Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbbé vigyázott a
magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejű sasra is, de aztat
mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje
volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát miért nem küldte őtet múzeumba
az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez
impertinencia, hallja!

Jahodovsky elpirúlt, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el
a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítőül
egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében,
még szinte sistergett rajtok a zsír.

Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.

– Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért,
nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem
tetszik…

Olyan hősies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy
koronát utasít vissza. Az efajta dolgok emelték őt a „Pává“-ban
mindannyiok fölé.

– Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.

– Haragszok, borzasztóan haragszok, – rikácsolta.

Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovsky. A sipsirica rámosolygott
és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és a
sipsirica kedvéért megette a két combot.

Hanem most már a gyanú fel volt költve és általános gyűlölet tört ki a
Herkules ellen.

Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovsky? Ez is egy valóságos
rejtély. Most már két rejtély volt a „Pává“-ban. Két aktuális théma a
borocska mellé.

Nem sokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy Herkules
senki más, mint egy Manusek Vencel nevű nyugalmazott burgzsandár.

– Csak? – jegyzé meg Druzsba úr. – No, ez nem sok.

– Ej, no, – dörmögte Mliniczky – mire nézi a király a civillistáját,
hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld?

– Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jahodovskyt – újságolta tovább a
doktor.

Druzsba úr felfortyant:

– Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!

– No, csak az kellene még, – vélte Mliniczky úr – hogy egy burgzsandár
regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.

– Nem, nem, ez képtelenség – tünődöt rajta Druzsba.

– Ki tudja? – veté ellen a doktor. –

Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.

Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt
újjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az
ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában.
Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét
gyűjt az üzletből s aztán azt mondani neki egy szép napon: „Kedves
komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk
még fiatal. Csukja be korcsmáját és ami még hátra van az őszi
verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám
örömmel fogja nézni az égből“. De addig is, míg Jahodovsky az égből
nézné a dolgot, Druzsba tanár úr minden nap azzal a gondolattal
nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer
majd az övé lesz és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek
a végére kell járni.

Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskyt
s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől
mégsem tudta azt mentesíteni.

– Tudja-e, Jahodovsky, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?

 mert nagyon szeretett híreket hallani.
– Ugyan mit? – kérdé Jahodovsky kíváncsian,

– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…

Merően szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen
egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt
dúskálódott.

– Hess onnan, te cudar! – kiáltá rá s a kezében levő asztalkendőt
lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be
magát!

– Hagyja csak a kakast, Jahodovsky, hagyja – szólt közbe Druzsba úr
komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik
kakas csínyeit nem lehet a másik kakas csínjeivel eltakarni. Maradjunk
csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról,
Jahodovsky lelkecském.

– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám
tekintettel.

Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet,
mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr
szeretett volna beleharapni.

– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba
úr.

– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovsky hányi-veti hangon, hullámos
barna haját megigazítva.

– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.

Jahodovsky felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei
szinte ugráltak a nevetéstől.

– Ostobaság, bolondság, – kiáltá fel. – És ezt beszélnék a városban?

– Ezt, – szörnyűködék Druzsba úr.

– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy
nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.

– Kit? Mit?

– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik,
iszik és olyan vendégem, mint a többi.

– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár
megkönnyebbülve.

Jahodovsky tiltakozón emelte fel karjait.

– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért
volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az
Isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak ő
érte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok,
Druzsba úr, semmi egyéb és anya akarok lenni véglehelletemig. Én nem
létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig,
hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek
volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba
komám uram, mondja csak?…

Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai,
melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.

Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s
meghatott hangon felelte:

– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovsky. Kegyed példátlan anya és
bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első s
ha őt boldoggá teszszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a
többi… Úgy van, a többi… Azaz, hogy – süttessen kérem egy rostélyost és
húzzon rajta végig egy kis foghagymát… de csak lehelletszerűen,
Jahodovsky!

A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a
törzsvendégek közt szájról-szájra kelt, amit Jahodovsky mondott, nem
győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell
lenni egy anyának.

És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint
azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát,
nem egyszer maga ment be a konyhába, hogy a palancsintát sütő Jahodovsky
mellett legyeskedjék s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröcscsöt,
némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öreg úr
is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan
szürcsölgette, felváltva mulattatták az öreg és a sipsirica. Egy nagy
csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt és
csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben
kocsijához kísérte az öreget.

Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa;
de a „Páva“ verebeinek az is elég volt. Egyszer az öreg úr ott
felejtette az asztalon zsebkendőjét, melylyel a cvikkerjét törülgette
volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát,
aztán utána kiáltott a kifelé tipegő öreg úrnak:

– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.

Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt
erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.

– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán
feltünő kedvetlenséggel.

– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta
magát.)

– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias
nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében
nyilakozik.

– Nem. Kovik.

– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön
tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok
méltóságos.

Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.

E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek
kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az
asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt.
Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje
megszünik.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen
javában szundikál vala, magát félig-meddig a „Pává“-ban álmodván, amikor
a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovsky,
szül. Globa Franciska neve.

– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy
krisztinavárosi szatócstól.

– Ej, hát házastársul veszi valaki.

– Lehetetlen, – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?

– Bizony én nem vigyáztam meg.

– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de
észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az
istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.

– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági
hirdetés iránt; nem jól hallottam.

– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében
lévő céduláról.

– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.

– A legtisztább valóság, uram.

– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?

– Ők ketten.

– Globa Franciska is?

– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.

Druzsba urat a szédülés környékezte.

– Milyen volt az asszony? – dadogta.

– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a „Fehér Páva“
tulajdonosnője.

– Megfoghatatlan!

– Van talán valami kánoni akadály?

– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.

Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert
előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, ahol éppen akkor
barna felhők száguldoztak: „Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és
komám, – sóhajtott fel, – mit szólsz te most mindezekhez?“

Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt
Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.

– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskyt a zsandárral. Ki
hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Soha se megyek többé a
„Pává“-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem.
No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet,
amelylyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!

A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.

– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. –
Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.

Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgy hogy estefelé már a
pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára,
dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr
hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egy pár hét óta ilyen is volt)
mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer
kiköpött a ház előtt.

Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az
vídám, eleven volt, mint egy fürj és szeretetreméltó a vendégekhez.
Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek
szurkálták-csiklandozták.

Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy
röstelkedve, szégyenlősen.

– Hát igenis beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért
teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek,
se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül?
Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon
gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, ha csak nincsen
valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg
kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja
nincsen, olyan, mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja,
atyát kell neki szerezni, a ki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha
kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak ő érte élek. Én úgy se
számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a
kezén fogja hordozni és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy
láncokat vettem magamra a gyermekemért.

A „Páva“ vendégei valóságosan elérzékenyültek.

– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S
titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüst tálcát vesz neki a
lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a „Pává“-ban.)

A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor
utoljára termett a budai Sashegyen bor (mely még most is tart).

Eleinte némi hidegség volt érezhető a „Páva“ új gazdája iránt, néhányan
ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a
szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála
és kegyetlenül megbirságolták. „Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint
inkább szenvedő „hazafi“. Jó hatást tett az az újítás is, hogy a
„pettyegtetett szolgálat“-ot kivakartatta a firmáról s „pontos magyaros
szolgálatot“ tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy
fehér páva nincs a világon és egy rendes, közönséges pávával cserélte
fel: „Ohó, hiszen a Manusek reális ember“.

Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgy hogy a következő nyár együtt
találta az egész tavalyi frequentiát az eperfák alatt, kivévén Druzsba
tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a
kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a
vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége;
százesztendős szilvórium Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból,
fölséges illatú dalmát taplója, amivel „gratis“ kedveskedett nekik.
Némelykor „bolét“ csinált szamócából és vörös borból és sorba öntögette
kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetreméltó
ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint
egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király
arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket s egy alkalommal tréfásan
megjegyezte:

– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király
tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a
hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Az nap
este némelyek per-tu lettek vele.

Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy
Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek,
barátaim, engedjétek meg. Azaz, hogy ma senki se fizet. Sipsirica
szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!

Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs
dinom-dánomba s egyszer még a cigányt is oda hozatta az „Arany
Szarvas“-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüst
hatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a „Manusovká“-tól.

– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy „Korcsmárosné citronyos bort
adjék kend!“ De igazán is, bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!

– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony, – eleget
ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!

– Míg tele a pince, fénylik a Vince, – kurjantá Manusek, megfordítván a
gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy
mint más, – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Ha, ha,
ha. Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár.
Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne
belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska és felette
sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi
is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném
meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és
így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet
támogatjuk.

Szóval jó, víg „spéci“ volt, aki díszt és népszerűséget hozott a
„Pává“-nak. A „Páva“ most élte aranykorát. Mert más részről a sipsirica
szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és
harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két
vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap, – nagy
piktor az idő – s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett.
Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon
rajta. „Mintha egy szarvas menne végig a Mályva-utcán“ – mondták a
szomszédasszonyok, akik pedig talán soha sem láttak a Mályva-utcán
eleven szarvast végig menni.

De nemcsak a vénasszonyoknak tűnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok
kezdtek a „Pává“-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset
fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket
hízlalták, azért a nehány krajcárért, amibe a fröcs került.

Druzsba professzor úr ezekben az időkben csodálatos járványt fedezett
fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison
kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív
mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej
annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv,
se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhető.

Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytől-egyig szerelmes
versek voltak: „Ideálomhoz“, „Ő hozzá“, „J. J.“ és több efajta címek
alatt. No hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ
rájok, aki nem ludas. Hiszen ő is vágyott a „tepedt szőlő“ után. (Hm, a
darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a
visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni.
Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez
kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím
fordult elő: „sóhajtana–Johanna“, „tana–Johanna“, „rohanna–Johanna.“

– Az ördögbe is! – kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók
pathoszával. – Ez a sipsirica lesz, a keresztleányom. Hej, pedellus,
pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak Kutorai, nem tapasztalt ön
az utóbbi időben valami különös dolgot?

– Különös dolgot? – tünődött Kutorai, egy hiúz szemű, sovány, mintegy
harminc éves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.

– Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.

– De igenis, tanár úr.

– És mi az, édes Kutorai? – kérdé megfeszült érdeklődéssel.

– Nem tudom, megmondjam-e? – habozott a pedellus.

– Kötelessége, édes barátom, kötelessége.

– Egy zwikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeli szekrényen.
Kérdeztem a feleségemtől, kié a zwikker? Azt mondja, hogy nem tudja.

Druzsba tanár úr a fejét rázta.

– Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom
önt.

– Másnap feljövök a gimnáziumba és hallom Lermer tanár urat panaszkodni,
hogy elhagyta valahol a zwikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a
feleségemtől, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad:
hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következő reggel aztán
magamhoz veszem a zwikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer
tanár úr felkiált: „Nini, az én zwikkerem“. Hát nem tudom azóta, mit
gondoljak. Megfoghatatlan dolog!

– Majd kombinálok és meditálok fölötte – nyugtatá meg Druzsba úr
jószívűen, – de most egyelőre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a
paniperdák valami korcsmába, teszem azt a „Pává“-hoz?

– De bizony éppen csak oda járnak, – felelte a pedellus. – Láttam
egyiket-másikat kijönni és bemenni.

– No és miért nem jelentette fel?

– Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelméből
mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.

– Ah, Kutorai, Kutorai – kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. –
Mily tévedésben van ön! Én nem járok a „Pává“-ba többé.

– Én azt nem tudhattam, – mentegetőzik a kis pedellus.

– Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam
élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a
tanulók nem mernének odajárni. S ha ők nem mernének odajárni, akkor nem
írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív és én nem fogok
kitérni a kötelesség elől. A kötelesség hív és én megyek. Félre lököm a
kevélységet és megteszem, ő értük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba
vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!

Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vaklóért, hogy
ürügyet talált a „Pává“-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek
a neve: férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát,
megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket,
megindult a Mályva-utca felé.

Útközben betért a „Wrabe et Comp.“ ékszerkereskedésbe, hol egy aranynyal
befuttatott ezüst malacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint,
hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyem
papirba takargatott jou-jouval, midőn Mliniczkyvel találkozott, aki
csibukját lóbázva, a sarkon levő „Félhold“ kávéházba igyekezett Tibuly
fiskálissal, a rendes délutáni feketére.

Mliniczky úr megállította: – Hollá Druzsba! Hova megy erre, Druzsba,
ahol a madár se járja?

– Találják ki! – szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem
találgatják, maga vallotta be, hogy a „Pává“-ba megy.

– Ilyenkor? – csodálkozott a fiskális.

– Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a „Pává“-ban senki sincs. Mint
professzor és mint keresztapa megyek oda kettős minőségben.

S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a
sipsiricához.

– Jó théma vershez, – bólintgatott Mliniczky, – subtilis, mint egy
liliom.

– Ha selyemviganót viselne, király leányának is beillenék, – licitált a
fiskális. – Sokszor boszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem
öltözteti szebben.

– Mit? Nem öltözteti? – pattant fel Mliniczky. – Egy ilyen anyához ne
tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a
tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyem ruhában volt egy párszor,
hogy Worth se nem tudja varrni különbet.

– No, én még soha se láttam rajta perkál szoknyánál egyebet, pedig ott
dangubálok sülve-főve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor
napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.

– Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma?
Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak?
Szombaton nem volt otthon, pénteken eső esett. Úgy van, úgy, a múlt
héten is csütörtökön volt rajta egy májszínű selyem ruha. Úgy látszik,
spektabilis, hogy csak maga elől bujkálják azok a selyem szoknyák. Hogy
mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a
homlokára ütött). Hm. hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)

Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.

Nagy fejcsóválások között oldalgott el a „Félhold“ felé, még kezet is
elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtől, egyenest
befordult a kacskaringós Mályva-utcába.

A „Három angyalhoz“ címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá
lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét előadni,
nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által
összetört lélek puhaságát tegye a „Pává“-ban közszemlére. „Méltóság,
Druzsba – így szólott önmagához – ne feledd el, hogy ki vagy“ s ezzel
gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes
helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta
messziről, hogy a „Páva“ előtt nagy népcsődület van; asszonyok, férfiak
és suhancok verődtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian
nézegetnek be a kapurácson.

Meggyorsítá lépteit, sőt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott
volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egy pár asszony jött
vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán még sem
szerencsétlenség, – gondolta és nagy kő esett le szívéről. Az asszonyok
között az egyik köszönt is.

– Dícsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!

– Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?

Csinos, gömbölyű arcú, bogár szemű asszonyka vált ki a sorból,
megnyálazta újjait és megigazgatta, lesímítá velök koromfekete haját
előbb, csak azután felelt:

– Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az
utcára.

Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.

– Lehetséges ez? – mondá tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. –
Ismételje, kérem, még egyszer.

– Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet.
Asszony az a talpán.

A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de
azért meg volt lepetve.

– És hát mi az oka, nem tudja?

– Hogy mi az oka? – kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva
magát a csípőin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták
Druzsba úrnak a Lermer tanár zwikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony
szerkezeten mozog. – Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az
ilyennek oka lenni? Ők ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi
oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony
unta meg az urát.

– Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel
érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.

Biccentett a fejével, egy-két lépést tett előre és megállt, habozva
afölött, illő-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A
családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is
hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet.
Tehát nem megy be a „Pává“-ba. Már most aztán vagy visszafordul, vagy
beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman előtt a
visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb és így rokonszenvesebb Druzsba
úr előtt is, a csőcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba
úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva-utcán erről a
részről is kellemetlen, sőt elijesztő látvány tárult eléje. Hajtsárok
ökörcsordát tereltek erre felé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok
bőgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentő
villaszarvak ágaskodtak.

A rémület fogta el. Meglehet, belső furdalást érzett gyöngéd lelke e
szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított,
midőn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerű gyávaság volt,
elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca
túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a „Páva“ előtt, a szájtátó
tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetőleg elkerülje, füleit azonban
nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgy, hogy
mégis hallott a csoportosulásból némely értelmetlen és különös
megjegyzéseket.

– Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.

– Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.

– Kutya egy asszony!

– És mafla egy zsandár!

– Hát mi történt?

– Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bőg a
baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.

– Azaz, hogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.

– Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccú, gyerekek, fogjatok belőlük.

Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borító kosár s
a hízlalásban levő baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak
világot próbálni.

A zsandár úr foga is csirkére vásott.

– Csinos a fruska.

– Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta ő azt nagyon jól,
hogy vén csontokból szokás jó levest főzni.

– Látták, hogy vágta képéhez a jegygyűrűt?

Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzőket,
pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül
áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a „Páva“ udvarára és éppen
eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.

Mária szent szűzecske… az asztalok, székek, mind egy rakásra voltak
hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barrikádokat épített belőlük
s azok mögül, mint valami bevehetetlen erősségből, hadonászott,
lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik
egy meszelő rúddal igyekezett hozzáférni. E közben meg-megmutatkozott az
ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyűrt újjakkal,
furiaszerűen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget,
majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.

– Nesze a cafatod, te cudar – rikácsolá. – Mars ki a házamból, mars ki
az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Mártha, Zsuska!

Bíztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules
egy széket forgatott maga körül, mintha legyező volna és emiatt
sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott
az asszonyával.

– Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Igérem, hogy elmegyek, de nem
most szégyenszemre, az összeszaladt népek előtt. Elmegyek az est
sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt,
de várd meg az estét, Franciska!

– Egy percig se, egy percig se, – lihegte az asszony és újra beszaladt,
meg előrohant.

A künn lévő szájtátók röhögtek.

– A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden
asszony békülékeny. A kígyó is megszűnik mozogni naplemente után.

Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna tovább menni, de
nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele,
nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is,
melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetőt. De azért mindent
látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló
és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon
kihajolva nézte a nagy és mulatságos „jelenetet“.

A zsandár is észrevette sipsiricát.

– Látod, hogy bánik velem az anyád – szólt hozzá panaszkodva. – Nincs
szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog
adni, én tudom azt.

Sipsirica behúzta a fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután
elkezdett zongorázni: „Szeretnék szántani“. (No, még csak ez kellett
ehhez a nagy chaoshoz.)

– Hogy affektál a kisasszony, – szóltak odakünn gúnyosan.

Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol,
azt hajította ki a küszöbről, úgy röpült a levegőben, mint valami
denevér.

– Hát mégis itt vagy? – kiáltja. – Hát mégse viszed el a cókmókodat? No,
megállj! Szaladj be csak Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!

De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedeléről leszólt
barátságosan:

– Most légy okos, Domokos!

Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a
kapuajtót kezdte keresni.

– Pukkadj meg, sárkány, – hörgé – elmegyek, de megkeserülöd.

Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a „Pává“-hoz az ökörcsorda és a
publikum anélkül, hogy a végrendeletet látta volna szétrebbent;
gyermekek, asszonyok sikítva menekültek előle (nincs teljes élvezet a
világon) – maga Druzsba úr is elinalt, még pedig ugyancsak szaporán
szedve a lábait, míg csak a Boróka-utcába be nem hajlott. Onnan aztán a
Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is
levetkőzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig
egy forró pléhfödőt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy
beteg és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem
tart előadást.

Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem
pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap
sütött és a Mályva-utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a
verebek csiripeltek az ágak közt, a „Páva“ asztalai rendben állottak a
helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki s a pajkos szél
ingerkedve vitte fel a zsindelyező ácsok orrához.

A szokott időben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vídáman
sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával
ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyűit nyaggatta odabent, és
semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagály kalitkája
állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról,
akkor a mostani így szólna: „Egy sebesült és egy halott“. A sebesült
Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagály. Manusekné a csata ádáz
hevében megfogta a papagályt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az
akkor már menekülő Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a
házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros
tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.

A vendégek nagyrészt már tudták a történteket s bizalmas suttogással
sajnálkoztak a Manusek sorsán. Egyik-másik maliciózusabb meg is
kérdezte:

– Vince barátunk nincs itthon?

Manusekné talán éppen ezt várta; nem akart a dologból titkot csinálni.

– Nincs, nincs, – pergett a nyelve – elpályázott.

Közelebb lépett egy-egy asztalhoz, meghalkítván hangját, csipőjére rakta
kezeit és folytatá a bizalmas közléseket:

– Kiadtam neki az obsitot. Fel is út, alá is út. Nem hozzánk való ember.
Hadd menjen, amerre a két szeme lát.

A „törzsek“ mohón nyelték szavait. Egy-egy sajnálkozó hang ki is
csúszott imitt-amott.

– Ejnye, ejnye, szegény Vince!

– Hát igen, szegény ember, – vette föl a szót az asszony. – Hiszen én is
sajnálom. Hiszen nem volt rossz ember és magamnak is fáj, tessék
elhinni. De én anya vagyok. Mindenek fölött csak anya, aki leányának él.
Szívvemnek minden lüktetése az övé, a sipsiricáé. Engem boldoggá tett
Manusek, mit tagadnám? De a leányom jövője veszélyeztetve van. Mindent
elhordott, elpusztított és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Az a
csöp hozomány, amit a leányomnak összekuporgattam, fogyott, olvadt, mint
a vaj a királyi lakájok tenyerén. Egy ingyenélő a háznál, egy pusztító
moly. Nem, ez nem mehet tovább így. A feleség elnézte volna, mert én
szerettem Manuseket (gyöngén elpirult és lesütötte szelid tűzű szemeit),
de az anya föllázadt. És semmi kétség, hogy az anyának kellett győznie.
Eltávolítottam őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha az a leányom
jövőjébe kerülne. Megerősítettem lelkemet és útnak bocsátottam
Manuseket. Az emberek mondhatnak, ami nekik tetszik, de Isten javamra
fogja följegyezni.

Keresztbe tette mellén a kezeit s egy pár könnycsepp csordult ki
könnytömlőiből és végig folyt arcán.

A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de
Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.

– Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen
érdemelne gloriollát övé feje körül.

S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriollával szeretné a saját
költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt
valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?

Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg és a szép
ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási
tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendő hatást
csináltak.

*

Druzsba tanár úr nem sokára visszatért a „Pává“-ba, de nem a tavalyi
szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus
zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha ő lett volna Manusek
Vince bőrében azon a végzetes délutánon.

Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is
ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik oda dob egy-egy
közérdekű thémát talány alakjában:

Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja?
Mindenki tudja, ha nem tanulja és senki sem tudja, ha tanulja. A
hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni,
holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony
pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól
főzni.

Erről foly a disputa napokig, az éneklő kanonok az asztalra csap:

– Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logikaellenes dolog és mégis
színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.

Egy másik alkalommal Mliniczky úr talált fel különös megfigyelést.

– Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor
az elegáns öreg úr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de
csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.

– Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?

A Péter-Pál napját követő pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a
takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de
azért mégis elterjedt.

– Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovsky tízezer
forintot tett be tegnapelőtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.

Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt?
S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyűlt? Nem, az lehetetlen,
hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitől? Vagy
eladott valamit, de mit?

Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a
könyvecske. Lopva meg-meg nézegette Jahodovskyt és azt találta, hogy
csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta,
de a homloka… teringette, a homloka…

Azelőtt fel se tünt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a
pihés hervatag arcbőre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a
homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna
észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak,
önkényes föltevésen alapult, de ő megelégedett vele és úgy tekintette a
homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár
lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond,
hogy ez egy másik rózsa.

Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskyt talált,
de azért tartózkodó maradt, tele kételylyel, habozással és soha se
kezdett Jahodovskyval beszélgetést, úgy mint annakelőtte.

Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a
sipsiricát és Jahodovsky személyesen hozta el neki a rántott harcsát,
akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.

– Ejnye, no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?

Erős szemöldeit összehúzta Jahodovsky, s szemeit, melyeknek élénk fénye
lágy tompaságba ment át, fürkészőn mélyeszté a Druzsba úr szelid, szinte
szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával
magasan a kormos fedelű házak fölé, északra.

– Ott van már Johanka, – s lassú mosolygás látszott átverődni megrezgő
ajkain. – Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvér néném.
Gyermektelen asszony és jómódú, – tette hozzá magyarázólag és elpirult.
(Restelte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) – És hadd
mulasson a gyermek – folytatá – hadd mulasson és lásson egy kis világot,
mert ön is mondta, Druzsba komám uram, hogy tavaszszal kell a
cseresznyét megízlelni mikor még nincs benne pondró…

– Mikor még nem látja benne a pondrót – ismétlé és egyszersmind
kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy
találomra szállítá villájával a harcsa kockára vágott részeit a szája
felé. (Ezt az útat ismeri az ember legjobban.)

Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovsky leült egy pillanatra s
karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr
balkarja alatta maradt s nem lett volna illendő dolog kihúznia.

Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovsky karja, mintha
izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött és ez annyira nem volt
kellemetlen, sőt inkább kéjes, hogy a professzor úr bele bágyadt, feje
lankadtan esett le vörhenyes szakállára, letette a villát a jobb kezéből
és újjaival szórakozottan játszott az óraláncán függő jou-jouval, az
egykor Jahodovskynak vett szerencse-malaccal…

– Mert lássa Druzsba úr, kedves komám uram, – folytatta bizalmasan,
meleg hangon, de kissé zürzavarosan – ilyenkor kell a leányt piacra
vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgy se
csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson?
És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni
a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire
szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh! istenem,
csak egyetlen egy. És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull
egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja,
hogy így van és megelőzi a végzetet, előbb tépi le kebléről gyermekét,
mert ő jobban tudja megválasztani számára a kellő pillanatot, mint a
sors. (Jahodovsky szemei könybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad,
míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától
esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának
van esze…

– Maga kitünő anya, Jahodovsky, aki mindenre gondol – jegyzé meg Druzsba
úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról, (gyere csak ki az ólból,
kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. – Ebben az egyben
csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovsky… én, én
Jahodovsky, megteszem azt… igen is, megteszem azt… Hiszen ért engem?
Mondtam valamit, Jahodovsky?

– Semmit se mondott, lelkem, Druzsba úr.

– Hát igen is, igen is, haboztam eddig, de megteszem, beadom a
derekamat, azaz én, magam gyűjtök arra a képre, melyet Mliniczky
emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriollával festetjük el, mi
törzsvendégei a nevenapjára… gloriollával, Jahodovsky, ahogy szent
Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.

Jahodovsky elkacagta magát, mint aki érti a tréfát s aztán, hogy a
selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a
Druzsba úr kezére.

– Ej, menjen! Mit akarna még velem!

De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát,
kinek szíve hangosan kezdett dobogni.

– Hagyjanak engem, nem érdemlem meg – folytatá Jahodovsky és megszorítá
a Druzsba úr megütött kezét. – Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó
szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és
most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…

Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a
pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsőülésszerű édes érzés
lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham
jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogózott az abroszba és
lerántotta az abroszszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört
össze a kavicsokon.

– Kuc, kuc – nevetett Jahodovsky. – No, maga szeles, összetörte a
tányéromat!

– Ah! Jahodovsky – nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint
magához jött. – Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön
összetört valamit… valamit, Jahodovsky. Egyszer, de nem mondom meg,
mikor, nem mondom meg, mikép, de összetört valamit… És az csak egy
példányban volt, Jahodovsky. Csak egy példányban…

Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözvegygyel és
Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után
látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész
jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az
a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban
volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört
tányérokra kigondolta a drótos tótokat, az összetört szívekre az újonnan
fölfedezett homlokokat.

Valami minden esetre készült a sors titkos műhelyének kicsiny zúgában,
valamit okvetlenül szőttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól
kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami
felette hízelgett az eszme első megpendítőjének, Mliniczky úrnak, ki is
tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyűjtőíven, mely
fejedelmi bőkezűség mint a futótűz terjedt el a vendégek közt.

– Sapristi, – mondá Balázs Sándor – mit ád akkor a finom illatú öreg úr?

Nem ment a dolog könnyen, lassan gyűlt az összeg, de mégis gyűlt,
Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték
Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s
kileste a kellő pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetőnek pénze van
(rettenetes szimatja volt).

Lelkiismeretes és energikus volt, aki, ha egyszer valamit kezébe vett,
annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre
biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy
Győző nevűvel megalkudhatott és neki előleget adhatott. Topánfalvy hozzá
is fogott Jahodovsky megörökítéséhez – amiből látszik, hogy Topánfalvy
rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendű festőknél a
megalkuvás és előleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem
a megrendelő boszúszomjas dühe, melylyel az odábbállott piktort kutatja.

Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öreg urat megcsípni, aki
csütörtökönkint járt a „Pávába“ s akinek a zsebkendőjén Kovik kilencágú
koronát látott. Pedig ő volt praeliminálva a legnagyobb összeggel és
tőle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és
gusztálta a különböző rámákat a Dorottya-utcában, nem tudta még, milyet
rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt
csütörtök után s ő nem mutatkozott a „Pává“-ban. Kovik doktor már
csúfolni kezdte Druzsba urat.

– No, te hólyoghúzó izgonc, hát még se csípted meg az öreget?

– Talán megneszelte, – mondogatta Druzsba úr, a vadász boszúságával, aki
a medvére les.

– Az a furcsa, – jegyzé meg a doktor – hogy azóta maradt el, mióta
sipsirica Krakkóban van.

– Oh, te bolond fantaszta, – förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag
gondolatokba mélyedt.

Jahodovsky nem messze állt tőlük, beszélgetésbe merülve Tibuly
ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebből,
boszúsan fordítá a fejét errefelé.

A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen
fráter).

– Arról beszélgetünk, Jahodovsky, hogy miért nem jár most ide az az öreg
úr, akinek a fiakerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?

Jahodovsky vállat vont s közömbösen felelte:

- Az ördög tudja. A vendégek, a hajtűk és a zsebkendők, édes doktor úr,
rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi
okból tüntek el.


Második rész.

_Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi
történetét a szerző._

Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációknak kellett kezdődni, mikor a
gimnázium azt az értesítést vette a zólyommegyei törvényszéktől, hogy
egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa,
elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, – még
pedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között
osztassék fel.

Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a
világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak s addig is, míg a
hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba
urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári
karnak kimerítő jelentést tegyen.

_Kérdés:_ Miért küldték ki éppen Druzsba urat?

_Felelet:_ Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület
minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket
örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról
véleményt mondani.

Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést s ellátván
magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi
napon maga mellé vévén Kutorait, elindult Istennek nevében a nagy útra,
elbúcsúzván a „Páva“ embereitől illő módon és meghagyván a piktornak,
hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskyt és
vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.

Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót-szekereken folytatták
útjokat csinos vadregényes vidékeken, ami pompás dolog volt, mert
Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.

Tót-Pelsőcön megháltak a „New-York városához“ címzett vendéglőben, a
hajdani „Arany bogár“-ban s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:

– Tudja-e, hol van Zsám?

– Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.

– Ösmeri a határát?

– Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.

No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezősködött
tovább a birtokról; különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint
az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a
korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaeső egyik kastélyában
olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan
kedve ehhez a mulatsághoz; az egész környék jár a nézésére.

– Talán agávé, vagy aloé?

– Nem, – mondta a korcsmáros – másképp hívják. Az asszony tudja. Engem
nem érdekel.

– Ön tehát nem szereti a növényeket?

– Ezt az egyet, – szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában.
– A király is ezt szereti. Ő abból él, én annak élek.

Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot
_irupé_-nek nevezik.

– Viktoria regia, – kiáltott fel Druzsba úr élénken. – Hallja, Kutorai?
Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész
életében.

Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély előtt s
engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész boszúsan
mondá, hogy volt, nincs, hétfőn virradóra ellopták a zsámi
bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik
gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt
kinyílva, letépte és elvitte.

– Kerékbe kellene törni az istentelent! – dühöngött Druzsba úr. – Nem
került még hurokra?

– Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már
éppen ma.

– De legalább láttuk volna.

– Lehet is azt látni? – szólt a kertész. – Ma sárgás-fehér, másnap
rózsaszínű, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.

A földesúr is előjött eközben s megértvén, miről van szó, sajnálta, hogy
hiába fáradtak, aztán hozzátette:

– Egyébként lélekemelő az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak
Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza
kormányzásának az apotheosise. Ezelőtt oldalszalonnákat loptak a
munkások és füstölt sonkákat a kéményekből.

Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább
megtudta, hogy bánya van Zsámban.

Délben valami Klinec nevű faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát
kértek utasaink. Éppen ott dőzsölt a falusi előljáróság is, élén a
bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai
bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és
piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen
elmélkedék erről:

– Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek
nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre
súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró
kalapja.

Később szóba állt a bíróval, tudakolta Zsámfalut.

– Nem jártam arra, – felelte a bíró – de túl van az apamályi aklon –
tette hozzá fitymáló mozdulattal.

– Egye meg a felvilágosítását, – fortyant fel Druzsba úr boszúsan
magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. – Hát már éppen semmit sem tudhatok
meg erről a birtokról. Pedig égek a kiváncsiságtól. Az ördögbe is,
micsoda beszédek ezek! (Boszúsan fordult a biróhoz.) Hát mit jelent az
édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert
talán jelent valamit.

– No, hogyne, – felelte a klineci bíró hosszú hajában megerősítve hátúl
a fésűt. – Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg
többé a csuka és a mágnás.

– Hát ez meg mit jelent, fivérke?

– Azt, hogy az már hegyes világ uram, ahol pisztráng van és a föld nem
terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.

– No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az
elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?

– Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.

– Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.

Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután
gyönyörű erdők közt, csengő patakok mentén, melyeket buja páfrányok
szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal és kökénybokrokat. Gyík
leskelődött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin
neveiket is tudta, sőt úgy rémlett, mintha a füvek, fák őt is ösmernék
és integetnének egymásnak: „Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk,
ismerősünk, a növénytan tanára, köszöntsük gyerekek“ és a bokrok
köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s
egy-egy völgy ékelődött be, a fák félre látszottak szaladni s mint egy
zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringőzött
rajta. Messze a fák között, az erdő szélén megjelent egy-egy szarvas
vagy őz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a
kocsikerekek robaja visszaijesztette.

Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros
hátraszólt:

– Ez volt az apamályi akol.

– Kend is tudja hát a közmondást?

– Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.

Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége
lett s a kocsi csakhamar nagyot recscsent; bedűlt egy szakadékba.

Csak nagynehezen kászmálódtak ki utasaik, Isten csodája, hogy nem lett
embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.

– Úgy látszik, – mondá Kutorai – hogy az apamályi akol innenső része
nemcsak a csukának kellemetlen.

Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett,
a kocsi tönkre ment, annak kovács kell, tovább menni nem lehet; éj
küszöbén, itt, Isten háta mögött, mit tevők legyenek? Minden gyerekkori
mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Janosik hajmeresztő
cselekedeteiről. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki.
Megborzongott a háta. Zsiványok főzik ott vacsorájukat.

De a sors nem sokáig kínozta őket, közelgő kocsizörej hangzott az úton.

Éppen egy üres bricska volt. No ezt egyenesen az Isten hajította le az
égből.

– Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?

– Zsámba.

(Kutorai barátom, ha ez nem Isten újja, akkor én nem vagyok Druzsba
Tivadar.)

– Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.

– Szívesen.

A kocsis nemcsak elvitte őket, hanem még segített is a tót fuvarosnak
kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.

Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedellussal a pompás
bőrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha
azelőtt.

– Kinek a kocsisa, barátom? – kérdezte menetközben.

– A báró Wildungen Pálé, – felelte ez.

– És hol lakik a báró úr!

– Zsámban.

– Ohó! – nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. – Miféle emberek maguk? Hát
maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg
a mágnás?

– Hát nem is él meg, – felelte a kocsis hátrafordulva.

– Hogy, hogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?

– Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.

– Hát mit csinál?

– A kőszénbánya igazgatója.

A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba
ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is
van kettő, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van
az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak
úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.

Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellő
fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak és
egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezőkön az
alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát
világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.

– Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?

– Hogyne?

– Jó birtok?

– Jó a fene, – szólt és megigazította a structollat a kalapján.

– Mégis, mit érhet?

– Nem ér az fenét se.

No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal
nem boldogul, inkább a felhőkre fordítá a szót:

– Nem ázunk meg?

A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:

– Tudja a fene.

– Van-e a faluban vendéglő?

A kocsis fejét rázta, hogy nincs.

– Hát hol hálunk meg?

– Az én uramnál, vagy mi a fene, – felelte kevélyen.

A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes
politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a
viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak
számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek.
A vendég mindenütt gyönyörűség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon
is volt.

A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli
lutheránus papot, Salitius Sámuelt és a bányatársulat pénztárnokát,
Vőneki János nevű kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen
története volt a piócáról, de azt soha sem mondhatta el teljesen, mert
elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abba hagyta a
históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az
emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis
foghártyagyuladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon
Dorozsmán) piócát rendelt az inyhúsra. Vőneki elalélt a nagy fájdalomban
és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a
piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülről,
ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan
állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen,
mert, annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok,
Vőneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem
magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom, – és egy világért sem
folytatja tovább.

Éppen a vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy,
kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez
vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se
látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt,
(valószínűleg azért nem folytatta a báróságot), de szép vékony arcáról
intelligencia sugárzott.

Druzsba úr bemutatta magát és kísérőjét, Wildungen úr viszont bemutatta
két vendégét, és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen
fiatal és már végzett – csodálkozék Druzsba úr fenhangon), megnevezte
két kis leánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és
tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón.

– Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!

A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.

– Én csak pedellus vagyok, kérem alásan.

– Mi meg csak földalatti vakondokok vagyunk, – mondá a báró kedvesen –
kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezőleg égi vakondok.

A vacsora remek volt, a „Pává“-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat
kedélyes, a pap vídám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a
fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket
(általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Vőneki pedig nagyokat
hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának)
és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen kocintgattak is eleget, sőt
idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai
gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén
beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz
hazafi és nem igazi liberális ember.

– Soha se ejtette el a liberálizmus zászlóját, – pattant fel Salitius.

– De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok
könnyeit, – mennydörögte idősb Wildungen.

Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván
Kutorai, – ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához – elkezdett
hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak
össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették:
„Ki bántotta a bácsit?“ Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte
haragosan: „Kutorai, ez nem illik, ne bőgjön.“ Kutorai hebegett valamit,
mentegetőzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt:
„Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi.“

Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes
szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a
nemzetiségi mozgalmakat, a soldateska túlkapásait, a zsidók izmosodását.
Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párisban egy Bonaparte-leánynyal,
a lakodalmán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról
beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár,
aki igen szellemes ember vala: „Siessenek uraim, ha minket fel akarnak
akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük“.
Egyszóval sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a
szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami
láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati
hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére
valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fenmaradásunkra nézve,
mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot,
nehogy a pénzük odavesszen.

Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez
az egyetlen politikai közbeszólása volt):

– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul
bántak el a kun királylyal.

Alig hogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr
átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt
sietett beszerezni az információkat.

– A birtok mintegy ötszáz hold, juh-legelőnek alkalmas, – szólt idősebb
Wildungen – egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A
földek egyre-másra megérnek holdanként harminc-negyven forintot.

– Kevés, – sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan – szörnyen kevés.

– Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.

– Ah, igazán?

– Egy valóságos kis vár, – tette hozzá a tiszteletes – egy mesebeli vár,
csak éppen, hogy nem forog kacsalábon.

– Talán kísértetek is vannak benne? – mosolygott Druzsba úr.

– Egy minden esetre van, – bizonyítá a báró – de éppen nem ijesztő,
úgy-e, szent atyus?

S hamiskásan hunyorított Salitiusra.

Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig elpirult ennél a thémánál.

– Én már nem vagyok se ijedős, se kisértetlátó, – mentegetőzött a pap –
én már csak vén vagyok.

– Ejh, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is Sós (Salitius).

A csibukok füstje kék felhőkbe burkolta a társaságot, e kékségből
szárnya nőtt a jókedvnek s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak,
ötletkék, incselkedések.

– Messze van innen a kastély? – kérdé Druzsba úr feszült érdeklődéssel.

– Egy fenyőerdőcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi
bányánkhoz.

– Lakik benne valaki?

– Titokzatos dolog, – felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. –
Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.

– Tehát be is van a kastély bútorozva?

– Fényesen, mint egy királyi rezidencia.

Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.

– És milyen címen lakik ott?

– Hisz éppen ez a titokzatos, – folytatá a bányadirektor – a kastélyt
egy öreg úr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem
tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellentiás úrnak szólította a
vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerződés évekre szól
s mindössze egy pár száz forint évente, szóval csekélység, mert a
kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlő renováltatta nagy
pompával, félévig dolgoztak a kőművesek, diszítők, kárpitosok. Azt
hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el
ilyen pazarlás láttára.

Druzsba úr megelégedetten simogatta rőt szakállát.

– Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a
bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle
járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt
tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, ponny lovak,
egy fehér bárány, három papagály, mindenik más színű, egy mókus
ezüstkalitkában, egy dogg, két véreb, két angóra macska, egy uhubagoly.
Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy
gouvernante, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnő, egy kertész,
egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy
major domus, aki csak németül tud.

Druzsba úr szemkarikái kitágultak s úgy hallgatta lecsukódó
szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.

– Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az
excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép vézna,
harmatgyenge teremtést, egy liliomot…

– Érdekes, – lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.

– Gyönyörű fehércselédke, kár, hogy ő maga nincs benne a hagyatékban. Jó
volna a gimnáziumnak – tréfálkozott Wildungen. – a diákok verseket
írnának hozzá.

– Van nekünk olyan otthon, – nevetett Druzsba úr.

– Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy
hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsőbb lénynyel. Ennyi
szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni.
Gondolom kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu
előtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel s akkor megnyílik
dübörögve a kapu. Más halandó előtt csukva marad.

– Hogyan? – kiáltott fel Druzsba úr ijedten. – Hiszen akkor én se
nézhetném meg?

– Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már
vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és
titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de
nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre,
dörömbölésre, mint a sír.

Druzsba úr elszomorodott.

– Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítő jelentést
tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházakról, tekintettel arra is,
mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházán. Beláthatja báró
úr, hogy minden áron be kell jutnom.

– Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak
ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.

– Különös egy eset! – szólt a tanár gondolataiba merülve. – Egy ilyen
romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy
és miért tartják ott?

– Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a
dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelő hercegnő,
talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy Isten tudja… de
valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy
azután alkalmas órában elővegyék. Valami nagy európai cselszövény készül
és a machinacióban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne
tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebből nagy komplikáció
lehetne s még a fejéért sem állnék jót…

– Az én fejemért? – szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el,
mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az ő fejét levágnák.

– Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék, –
szőtte odébb gondolatait az idősebbik Wildungen – mert rosszabb már úgy
se lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki
nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a
szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt
jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar,
szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot
kér, vagyis inni megy a korcsmába, az irnokom szabadságot kér, vagyis
hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a
szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot
vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a
nemzet és sehol egy vezető szellem, aki ebből felrázza.

– Hát Szilágyi? – szólt közbe ifjabb Wildungen.

– Sok téglája van, de nem tud házat építeni, – vágja le idősb Wildungen.

Vőneki félálomban morogja:

– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

– Ejh, menjen a pokolba! Azóta már úgy is meghalt volna magától.

– De a familiája most is élne.

– Persze, Dorozsmán.

Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott,
ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy
aludt reggelig, mint a bunda.

Már a szűzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyilásokon,
mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelőtt
megtekinthesse a hagyatékot s délután haza indulhasson. Ablaka alatt az
ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következő
párbeszédet hallotta.

– Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?

– Láttam. Nagyon szép; farka is van.

– Fölfelé kunkorodik és azt hiszem, aranyból van.

– Szeretném, – selypite a kisebbik leány.

– Én is szeretném – mondta a nagyobbik, – és ha nekem adná, megmondanám
neki, miképpen juthat a kastélyba.

– Ha tudnád? – szólt a kicsike gúnyosan.

Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abba hagyta
a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.

– Én tudom, Micike. Mikor tegnapelőtt a bányához mentem Gyurival, egy
bányamunkás egy olyan nagy, nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint
a te fejed, soha se láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában
teremhet olyan.

(Az ellopott Viktoria regia, gondolta Druzsba úr.)

– A liliomot odaadta Gyurinak. „Magának hoztam, mérnök úr.“ Gyuri pedig
elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a
mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol
belepi a kőszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg
kijön, lepkéket fogdostam környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra
elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták,
hogy még ki nem jött. Sok-sok idő telt el, mire végre haza indultam a
virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el, Micike, no
képzeld el…

– Nem tudom, – felelte Micike.

– Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a ponny kocsiján, a
szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem
baldachin alatt és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, ő rám
nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el…

– Nem tudom, Rózsika, nem tudom…

– Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.

– És aztán, aztán? – sürgette Micike.

– Aztán az, hogy „nagy csacsi a Micike, az ő esze picike“. Mert lássa,
Mici kisasszony, ebből azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza
kisasszony, hogy Gyuri úr azon idő alatt a kastélyban volt és minthogy a
bányából azon idő alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a
kastélyban egy olyan titkos úton, aminőről az apa mesélt a törökök
idejéből.

– De hátha az más ilyen virág volt? – ellenveté Mici, egy kis szünet
után.

– Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét s
mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyűrődött, összetört, elcsapta.

Druzsba úr megborzongott.

Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és
alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg
itt van a másik, amelyikért szinte leüthetik… De minthogy csak egy feje
van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az
ebédlőben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.

– Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a
Kopál-féle fekvőséget – szólt a fiatal Wildungen udvariasan.

– Köszönöm, báró úr, menjünk.

Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egy pár szalmafödeles
házból s eléjük tárult egy fekete világ. A kőszénpor belepte a földeket,
a növények és fák leveleit s olyan szomorú volt az egész környék, mint
egy partécédula, csak messze, egy fenyőerdő-folt közepén csillogott ki
kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska
pléh orma.

– Ott a kastélyuk, uram!

Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.

– Oda is el kell mennem, – jegyzé meg szomorúan.

– Az lehetetlen.

– El fogok menni, – mondá eltökélten s ajka zord és keserű volt.

A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét és
annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.

Kiértek a mezőre; Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos
földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érő rozs, másutt már
rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a
pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nő
az ő fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.

Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyőerdőig,
ahol a kastély állt, magas, imponáló kőfallal körülvéve; valaha felvonó
hídja is volt.

Végig mentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt
és pontosan bejegyezte a notesébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a
figuráját, megjelölte az árkokot és kikérdezte a mérnököt.

– Nincsen-e itt is kőszén a föld gyomrában?

– Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.

Eközben megkerülték a fenyőerdőt és egy nagy ívet járván be, a falu
tulsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a
professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék
túlsó végéről lóbázta a virágát.

– Báró úr, – szólt Druzsba, midőn magukra maradtak – vezessen el engem
most a kastélyba.

A fiatal ember elmosolyodott.

– Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegőben tudok szállni?

– Igen is, azt hiszem, hogy önnek szárnya van és pedig nem az angyaloké,
a kék, hanem amolyan rózsaszínű, az Ámoré és hogy tud vele szállni is,
ha a levegőben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a földalatti
úton.

A fiatal Wildungen elsápadt.

– Ön álmodik, – mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható
tekintettel.

– Én mindent tudok, – felelte Druzsba síri hangon.

Wildungen arcán a halaványságot égő pirosság váltotta fel.

– Én mindent tudok, – ismétlé Druzsba úr csendesen – és soha semmit se
fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!

A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész
engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.

– Meg fogom kísérleni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy jó óra
múlva itt leszek a válaszszal, úgy lehet.

– Nem vihetne magával?

– Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.

A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá
húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy
kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami
tót dalt dúdolgatott:

  Mikor gyerek voltam, az asszonyok a kemencére híttak maguk mellé,
  Mikor legény lettem, én híttam őket;
  Most, hogy öreg vagyok, semmit se szólunk egymáshoz
  Csak a talicskámat bíztatgatom:
  Gurulj, gurulj kis taligám,
  Te vagy az én tápláló dajkám.

Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át
akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és
caesurákkal s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.

– Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!

De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy
szarvas-agancsot.

– Nini, tekintetes uram, mit találtam.

– Hol?

– A szakadékban.

– Hm, – veté oda boszúsan, – magának nagy szerencséje van a szarvakhoz,
Kutorai.

Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához
támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább
építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idő, hogy egyszerre
csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy
kövesse.

A mérnök bevezette a deszkabódéba, a mit irodának neveznek; egy
hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított
szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerűen kiküldte a hivatalnokot.

– Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.

Bihács úr eltávozott a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig
körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így
szólt Druzsbához:

– Minden rendben van, uram, hanem mindenek előtt üljön le ide a székre
és egy szelet papírkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok,
lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel.

Druzsba leült s az ifjú báró azt diktálta:

– „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a
kertet“.

– Megvan.

Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely
vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte
keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta
Druzsbának, mondván:

– Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki
sem látja, eressze el.

– És aztán? – csodálkozék Druzsba úr.

– Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a
levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta.
Délután aztán ön odamegy és ő mindent megmutogat.

– Nem értem.

– Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán
levelet. Ezt a galambok teljesítik.

– De hisz ezzel az állam van megkárosítva.

– Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.

Druzsba úr még mindig habozott.

– De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel
egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit
tudom én…

– Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket,
vagyis…

– A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr.

Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett s
mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt
lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott,
ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe.

A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön
helyreigazodék fölborzolt, összegyürt tollazata s gyorsan emelkedett
föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha
tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt,
szállt a kastély felé…

Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart.
Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd
előtt tollat és tintát kért:

– Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!

Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és
odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott
érte a Druzsba úr nagy tenyerére.

– Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.

– Nem, aranyoskám, nem tud, – mondta Druzsba úr jóságosan.

– Hát mit tud?

– Semmit se tud, – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. –
Hanem azt mondják, szerencsét hoz.

– Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek.

De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan
hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal
írtak) s a következőket vetette papírra:

„Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok
értem, Isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból
tanártársaim válaszszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó
ametiszt gyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat
hagyom Jahodovska Józsefné asszonynak, a „Páva“ vendéglősnőjének, azon
föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az
általában feltalálható lészen s személyesen tegyen rá egy szekfű
virágot. Ez végakaratom. Amen.

_Druzsba Tivadar._

U. i. Növényeimet hagyom a nemzeti múzeumnak, ruháimat Kutorai
pedellusnak, jegyzeteimet a tudományos akadémiának, hatágú penecilusomat
a házmesterném kis fiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor
faragok vele.“

Egy könycsepp esett le a papirra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik
szót, de Druzsba úr már meg se nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az
iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt
pecsétgyűrűvel.

Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a fekete kávét már nem várta be,
intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb
Wildungen gúnyolódva, hogy úgy is hiába való fáradság, csak az ördögnek
tartozik egy úttal.

Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szelén egyszerre így szólt, nem
minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:

– Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek
végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek
magammal, mert úgy se merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal,
hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem
árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai,
de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha
vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és
hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a
főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha
megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy
könycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben
Isten önnel Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári
kar iránt és akkor… vigye el ezt az írást, a mit adok, a budai
járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy
Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent
elrendezett. Nota-béne, minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.

– Köszönöm, – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és
elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár
úrnak, aztán kis vártatva hozzátette:

– A bundát is?

– Azt is.

Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot s
átadta Kutorainak és megindult a kastély kapujához vezető páfránynyal,
cickóróval fölvert gyalogúton.

Kutorai visszatartotta.

– Tekintetes tanár úr, – szólt merészen eleibe lépvén – tessék nekem
megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne,
holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a
szarvakhoz?

Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:

– Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen
lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam?
És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet
szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze
meg az ember.

Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen,
miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s
így szólt reszkető, tompa hangon:

– Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell
egy párszor rázogatni napközben, az a természete.

Kutorainak feltünt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett
neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.

Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és
megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját,
mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény és megfordult
sarkaiban.

– Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül.

Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.

A kapu bezáródott utána s ő szemben találta magát egy medvével, aki
fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az
egyiket.

Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.

– No, no, ne tessék félni, – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy
oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öreg úr, kit eddig
Druzsba úr nem vett észre.

– Bligi jó állat, szelid állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három
embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai és
Istenhez tért, meg van szelidülve. Bligi, eredj be az odúdba! (Bligi
morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér
homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És most térjünk a dologra,
uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek.
Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt?

– Köszönöm, – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott
izgalomtól.

Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a
verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a
virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent
terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami
holt dolognak látszott az egész, mintha festve, vagy elátkozva lenne.

Csak a méhek és a darazsak éltek döngtek, keringtek, játszottak és
szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.

Druzsba urat végig vezette a kert egy részén, melyben ritka növények
egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált.
Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy
véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék
s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre.

– Láncon vannak – szólt az öreg úr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén
– csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék kérem felsétálni. Ez a
feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk
fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a
kinyujtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág,
hahaha!

Druzsba úr, kikerülendő az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja
növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett,
nem látott senkit.

– Mi volt ez? – hebegte összerázkódva – ki köhintett?

– A növény – felelte a major domus, akinek a kiejtésén meglehetett
ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a
kiszolgált katonatisztet. – Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni,
a klima. Hahaha a klíma. Köhögnek a növényeink.

Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági
kísértetre, de olyan jóízű bonhomia ült annak a barázdás arcán, a
tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztőnek mondani, csak
furcsának.

– Ah, igen! – kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. – Olvastam
erről a növényről valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögő sás.

És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytől. Ő, a nagy
botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós
alul.

A major domust (mert annak kellett lennie) lehetőleg meglepte, sőt
boszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek s
fürkésző tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a
márványlépcsőkön a verandára.

– No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, úgyebár? És
kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.

A verandáról egy nagy salon nyílt XIV. Lajos korabeli selyem bútorokkal,
rozsdavörös, vastag brokát függönyökkel. A mennyezeten gazdag
színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon
viszik ki férjeiket.

A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.

– Ki festette ezt? – kérdé.

– Ohó! – szólt a major domus. – Elfelejtettem megmondani, hogy semmi
kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg.
Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen
helyzetbe kerülhetnék. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S
ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir
következik.

S ezzel szeretetreméltó meghajlással elől ereszté vendégét.

Druzsba úr rátette kezét az ajtó-kilincsre, mire egy fájdalmas
sziszszenéssel hátra ugrott.

– Az ördögbe is, mi baja van? – csodálkozott a major domus, rettentő
komoly arcot erőltetve.

– Egy villámáram ütött meg. – dadogta Druzsba.

– Bohóság, bohóság, képzelődés.

S ezzel ő maga sietett az ajtót kinyitni s előre indulván, keresztül
mentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy
bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe
félhomálylyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.

Innen egy ebédlőterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvő oszlopos
tornácra. Az ebédlő ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények,
góthstilű székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra
vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott
egy percig ezeket olvasni, midőn egyszerre csak megszólal, mintha a
falból jönne, egy síri hang:

„Ne menj tovább, ha az életed kedves!“

Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját
hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött
lelke vonaglott.

– Ön szólt? – kérdé bárgyúan kidülledt szemekkel.

– Én? Dehogy.

– Hogyan, ön nem hallotta?

– Természetesen nem, hisz nincs itt senki – felelte a majordomus
csodálkozva, – ön hallucinál uram, nincs másképp.

Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetőjét még egy csomó
szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott
élő lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a
karszékben a tükör előtt egy csimpanz majom és borotválkozott.

A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda
hadonászva a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve, rút fejével
a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.

Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyűködés is hozzájárult, a
major domust azonban mindez felette mulattatta.

– Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok! Hol keríthette azt a borotvát?
Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol
annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes
egyéniség, mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se
szabad kérdezősködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez
az empire berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Úgy-e, hogy nagyon
kedélyes? Hát még a következő benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék
aztán megnézni!

Egy picinyke szoba tárúlt ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour
asszony híres toilette-szobája, hű utánzatban, üvegfalak jégcsapszerű
fogakkal, melyekre százféle színű illatszerekkel telt kristályos
üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a
fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a
rózsaszín selyemmel bevont pipere-asztalhoz hozzá tudja képzelni azt is,
aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók,
minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé
változtatott bőrével volna behúzva.

Druzsba úr az előbbi undorból a legnagyobb extasisba esett.

– Valami remek! – kiálta fel.

– No, úgy-e, kecses kis zúg, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van
benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színű
folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy
sárga (gondolom mandola-olaj), mintha a hét együtt egy margaretha virág
volna. Az ember denique mégis okos lény. Nos ez a tapetaajtó egy intim
szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön
érteni…

– Ah, igen, értem, a fenség hálószobája…

– Mi? Hogy? Kié? – kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva
a két árván maradt fekete szemfogát felső állkapcsán, miközben mélyen
bent ülő mogyorószínű szemeiből mefisztói gúny villogott ki.

– A szobát dícsértem, hogy fenséges – javította ki magát Druzsba úr,
megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amiről nem szabad
tudnia.

– Úgy? No jó, – fecsegett tovább a major domus – hát menjünk át a
folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen
ennyi szoba van, de legkevésbbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az
én barlangom is arra van, meg a billiárdozó szoba is.

A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagály közt.
Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy
szürke jako papagály egyre azt kiabálta „Egy korty whiskyt, egy korty
whiskyt“, a zöld amazon-papagály ráfelelte: „Te lump, te lump“, a
harmadik, egy kékbe játszó ara papagály idétlen hangon rikácsolta
„Kikiriki, kikiriki“. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette
Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon,
egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagályok multjába. A
_jákó_ nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta,
sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld _amazon_ valami áspis természetű
asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú
_ara_ egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését.

Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott
nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A
folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögű rácsos alkotmány, minő az
állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül öt éves parasztfiú
üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka
szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint
úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a
borotvával s ő a majom elől nagy szorultságában éppen a majom házába
menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülről, a teljes
immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán.
Mert mégis szemtelenség, hogy az ő tulajdon házából hány neki fittyet a
fiú.

Talán így volt, talán máskép volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a
megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett,
mintha kalapácscsal ütnék, nem gondolt az előzményekre, hanem egyszerűen
csak észrevette a kalitkába zárt gyereket.

– Nini, egy gyermek – figyelmezteté a major domust. – Istenem, hogy
jutott ide?

– Hízlaljuk – felelte kurtán a major domus.

– Mi végből? – kérdé Druzsba sajátszerű komorsággal.

– Hogy megegyük – szólt amaz természetes egyszerűséggel. – A kisasszony
igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztően
csettentett a szájával.)

– Ön tréfál – mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és
borzalmas kifejező pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés
bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek
szavában kételkednek:

– Higyje azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami
kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ide küld, a többi az ön dolga.
Menjünk uram!

A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat
kihajigálván a rácsozaton.

A major domus sietve ment elől a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót
nyitott ki:

– Ime, ez a billiárd-terem. Parancsol talán egy karambolt?

Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt
és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott
pillantást vetett be.

Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halotti sápadtság borítá el.

Ez már sok volt idegzetének. A billiárdteremben, szemben az ajtóval,
megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskyt.

Ő volt. Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínű
batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendő a
gránát tűvel leszorítva, a kackiás főkötő a fején, éppen ahogy vasárnap
volt.

Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig
bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos
tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka
lüktetett s egyszerre csak kezdett a Jahodovsky körüle forogni őrült
sebességgel úgy, hogy húsz Jahodovskát látott egyszerre.

Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszkető kezét,
mohón, mint a vízbe fúló.

– Rosszul vagyok, szédülök. Kérem… vezessen ki a szabadba… levegőre.

A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a
részébe, hol a tó volt.

Két ős platán állt a kijáratnál egymás mellett összeboruló lombokkal;
hűs árnyékot vetettek az alattuk levő fonott székre, melyen egy angora
macska ült.

– Üljön le ide – mondá a major domus és elkergette a macskát. – Én majd
elszaladok egy pohár borért.

Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se
ment el, leguggolt egy verbena bokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már
ezt se tűrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz,
tűrhetlenül nehezedett kedélyére.

Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba
úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben
másik padot talál; vagy tíz lépést ment előre s kitárult előtte a tó,
mint egy nagy ezüst karika. Jobbról a versaillesi park mintájára szépen
nyesett magas gyertyán-falak fedték el a kilátást, balról érdekes
faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsítos
területet.

A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá
aranysávot hintett az izzó verőfény. Meneteles partjain tulipánok,
liliomok, irisek, narcisok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat,
akiknek mije van.

A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra
kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon.
Pisztráng-tenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre
befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a
kastélyt kerítő bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok
a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok, klasszisból klasszisba,
ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízből egyre tovább, míg végre a
nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a
pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost, vagy a pecsenyés
tál.

A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult
fejét tenyerébe hajtva, midőn megkondult a kastély tornyában a harang.
Kongott, bongott a néma csöndben, mélyen, szűziesen, kísértetiesen,
mintha a túlvilág szózata lenne.

E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek
hallatszottak, galyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a
levegőben. A kastély felől egy öreg huszárféle alak jött elő, egy
fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig mint egy
őzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott
a hóna alatt.

Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében.

Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási
japánernyőt emelve, melynek két nyele volt.

Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr.
Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol
messze a fák közt harkály kalapácsolt. Az ördög vinné, mit zavarja az
embert – a nézésben.

Az egyik ernyőt vivő leány megfordult és hátrakiáltott, – alkalmasint a
visszamaradottakhoz:

– Hölgyeim és képzelt uraim, siessenek! A pisztrángok szépen kérik, mert
éhesek. Matykó már itt van az uzsonájukkal.

Erre tánclépésben, szoknyáját féloldalt felfogva, szép karcsú derekát
negédesen mórikálva, előkeringőzött a gyertyánfák mögül az ötödik leány,
kinek a nyakában hosszan leeresztett, sáfrányszínű selyemszalagon egy
legyező lógott. Amint ide ugrott, oda ugrott, a csintalan legyező a
bokáit verdeste.

Az első leány letért az útról s végig lépdelve a pázsíton, egyenesen a
tónak tartott. Nem messze a padtól, ahol Druzsba úr ült, egy másik
hasonló padhoz ment és bársony vánkosát rátette.

Azután a másik érkezett meg és a pad alá helyezte a zsámolyt.

Az ernyőt vivő leányok leszúrták a pad mögé az ernyő két ágú nyelét.

Az ötödik megnézte magát a tóban, megigazította ruháját és levette
nyakáról a legyezőt.

– Én vagyok a szellő, – mondá nevetve.

– Mi vagyunk az árnyék, – felelték az ernyő vivők.

– Én vagyok a kényelem, – szólt a zsámolyos és meghajtotta magát
tréfásan.

– Hát én mi vagyok? – kiáltá most egy hatodik kis fruska, nyilván a
felolvasónő, fitos orrú, pikáns arcú, aki csak most toppant oda valamely
más úton, egy félig felvágott könyvvel hadonászva nagy szelesen. – Én
ülök a Minerva lábainál a könyvvel. Én a bagoly vagyok.

– Látjuk, – bizonyítá a zsámolyhordozó csípősen – mert jön is már
nyomodban a fekete éjszaka.

Nevettek mind a hatan. Ha hat leány nevet, mintha hat nap sütne az
égről, minden nevet akkor s a hetedik nap talán nem is süt.

A fekete éjszaka jött is, azaz csak csoszogott egy deszkamellű, öreg,
pápaszemes német gouvernante képében.

Druzsba úr nézte, nézte, de félig-meddig azt hitte, hogy ez is csak
vizió. Tehetetlenül, tompa közönybe merülve várta, mi fog történni. Hisz
csak az történik vele, ami más álomlátóval, hogy nem tud fölébredni.

De elméje mégis működött, habár arról számot adni nem tudna. Egy percig
azt hitte, hogy a mithologia tündérei gyűlnek ide, vízi nymphák,
najádok. Emellett az is megvillant eszében, hogy az öreg Wildungen hat
kis komornát emlegetett, de abban a rendkívüli lelkiállapotban, melybe a
különben is ideges professzor úr került, csodálatos khaosba folyt össze
a valóság túlfeszített képzelődése szörnyszülötteivel. A túlvilági hang,
a hízlalásban levő gyermek, a Jahodovsky megjelent arcképe nem lehet
mind igaz dolog s ha csak egyik nem igaz, mert mindet egyformán látta,
tapasztalta, akkor aztán mit tudja ő, hogy mi hát az igaz? Akkor minden
problematikus, talán az se igaz, hogy ő Wildungennel beszélt és az se,
hogy ő Druzsba.

Elméjének feszereje mellett tesz azonban tanúságot az a körülmény, hogy
Druzsba úr azonnal letett arról a gondolatról, mintha nymphákat látna,
mihelyt az érkező „piszkafa“ megszólalt hamisítatlan porosz németséggel:

– Mein Gott! Mily spektákulum! A dogg elszabadult a kisasszony kezéből s
most utána szaladgál, fogdossa. Mért nem maguk vezetik a kutyát?
Menjenek legalább, segítsenek elfogni.

Alig hogy kimondta, már tárgytalan lett a parancsa.

Mintha hűs szellő támadna, pedig csak szoknyasuhogás, mintha új illatot
lehelnének a virágok, pedig csak egy leány közeleg, lihegve fut a
doggal, mert nem akarja elereszteni a zsinórját, követi hát bokron,
kaktuszon, violaágyon keresztül, hosszú szöszke haja leoldózott, az
egyik fonatba beleakadt egy vadgesztenyegaly, azt is hozza, a fehér
pettyes batiszt szoknyája kiszakadt ráncaiból, az orgonavirágos
szalmakalapja pedig lecsúszott a szemére, le éppen az orrocskájára.

– Mein Gott, hogy néz ki a kisasszony! Szörnyűség! – nyafogott a
piszkafa. – És milyen vörös, mint a rák. Hát érdemes ezért a dögért! No,
Mathias, – intett azután a huszárnak – meg lehet kezdeni.

Az újonjött leány leül a vánkosra a padon, fölteszi lábacskáit a
zsámolyra (de milyen csodálatos parányiak a topánkái). A rab dogg
lefekszik lábaihoz, a legyezős leány kipirult arcára szellőt kezd
hajtani s emiatt nem látható. (Pedig, ha már látta a hatot Druzsba úr, a
hetediktől se ijedne meg.) Mathias most egy-két maroknyi pépszerű húst
hajít be a tóba. (A dogg boszankodva nézi a pazarlást és morog, hogy
okosabb helyen is elférne a hús.) Ahova a habarcs beesett, a csendes víz
élni kezd, ezüst, nyúlánk haltestek jelennek meg közel a felszínhez és
egy pár virgonc kopoltyús fejecske künn is megvillan, de csakhamar
eltünik ismét.

A dogg eközben azon gondolkozik, hogy kin töltse boszúságát. Nini, ott
ül nem is nagyon messze egy idegen ember. Nosza, feszíti a kötelet s
ugatni kezd Druzsba úr felé.

– Az az úr ül amott, – jegyzé meg az öreg piszkafa – ki a kastélyt jött
megnézni. Mein Gott, milyen szomorú ember! (És megtörülgette a
pápaszemét.)

A dogg célt ért. A leány, kinek lábainál ült, önkénytelenül az idegenre
vetette tekintetét, aztán felugrott, eleresztette a dogg zsinórját és
egyenesen odaszaladt az ismeretlen úrhoz.

– Mit látok? – kiáltott fel vidáman. – Hiszen az maga keresztapám?

Druzsba úr hirtelen felkapta fejét az ismerős hangra és a csodálkozástól
tágra nyitott szemkarikákkal, némán nézte egy másodpercig, majd
egyszerre zajosan tört ki belőle az ijedelemmel vegyes öröm.

– Sipsirica! Lehetséges-e? Te vagy?

– Én vagyok, ragyogok. De hol veszi itt magát, keresztapám, ahol a madár
se jár? No ez pompás, de milyen pompás! (És tapsolt kis kezeivel.) Csak
nem a mama küldte?

– Nem, nem. De mit is akartam mondani? Olyan konfuzus vagyok. Megállj.
Igaz, tudom. Érteni kezdem. Az anyádnak, úgy-e, egy arcképe van a
billiárd-szobában?

– Persze; fotografiáról van festve.

– De hisz akkor én nem vagyok megbolondulva?

– Hát ki mondta, hogy meg van bolondulva?

– Magam gondoltam, fiacskám, mert olyanfélék történtek velem, hogy ki
sem mondhatom. Anyád arcképét láttam a falon, túlvilági hangokat
hallottam mögöttem…

Sipsirica elnevette magát.

– Persze, a bolondos Weszelny kapitány. Az ilyen tréfákban leli kedvét.
Nagy kópé és ügyes hasbeszélő a vén gyerkőc. Minket is így ijesztgetett.
S milyen komolyan tudja adni! Csakhogy már nem hiszünk neki.

Druzsba úr fölélénkült, arcán a boldogabb napok derűje ömlött el.

– De el is felejtettem mondani, szívecském, milyen szép vagy. Istenem,
de nagyon szép vagy. Fordulj meg csak egy kicsit, hadd lássalak jól
minden oldalról.

Sipsirica nem rest, mint egy megperdített orsó, kétszer is megfordult,
miközben a szoknyái alul harang alakra kitágulva repkedtek.

Édesen mosolygott, mire még szebb lett és leült Druzsba úr mellé.

– Hanem hát hogy jutsz te ide Krakkóból? – folytatá Druzsba úr. –
Micsoda új csoda ez megint?

– Krakkóból? Mit keresnék én Krakkóban?

– Édes anyád azt hiszi, hogy ott vagy.

– Eh, bohóság, dehogy hiszi. Hiszen ő maga vett rá, hogy ide jöjjek.

Druzsba úr arca kellemetlenül rángatózott s idegesen babrált újjaival a
gombjain.

– Mit beszélsz? Ő hát tudja? Nem értem. Nyilván azt restellte bevallani,
hogy szolgálatba adott a hercegkisasszonyhoz.

– Miféle hercegkisasszonyhoz? – kérdezte Sipsirica, szép álmatag szemeit
keresztapjára emelve.

– Hát ki máshoz, mint ehhez, akinek ezt a kastélyt berendezték? Mert
tudod-e, Sipsirica, hogy ez a mi kastélyunk?

– Ehhez? – nevetett fel Sipsirica. – Ehhez a hercegnőhöz, tra la?
(Felugrott helyéről és meghajtotta magát.) Az a hercegkisasszony én
vagyok tra la la la.

Druzsba úr szemöldjei egész a homloka tetejére szaladtak fel.

– Ne beszélj, kérlek, a világba! Ne légy olyan szeles „napsugárka“! Nem
vagyok én gyerek, hogy te is bolonddá tégy.

– Ejnye keresztapám, – fakadt ki Sipsirica, – hát nem látta az imént,
hogy én vagyok itt az úrnő, hogy én ültem a baldachin alatt, hogy az én
arcomat legyezik a komornáim?

Druzsba úr ijedten és mohón fordítá tekintetét a vidáman nevetgélő
leánycsoport felé s látta, hogy üres a díszhely az ernyő alatt.

– Szent Isten! ha nem vagy komorna vagy társalkodónő, hát milyen címen
uraskodol itt?

Sipsirica lesütötte szemeit, gondolkozott egy kicsit, elbámészkodni
látszott a tavon túlra és olyan felhőféle suhant el arcán, mint mikor a
rózsabimbó valami keshedt, elszáradt falevél, melyet a szél visz,
röptében ráveti az árnyékát.

– Másnak nem mondanám, – szólt aztán halkan, töredezetten, tekintetével
a földet keresve – de maga a keresztapám, magának megmondom az igazat.
Ösmerte azt az urat, aki hozzánk járt néha délután, kocsi várta mindig a
kapu előtt?

Druzsba úr a fejével intett, szepegve, hogy mit fog hallani.

– Az egy dúsgazdag, nagyhatalmú excellenciás úr, innen nem messze van
egy uradalma is, más vármegyében, de ott meg a neje lakik. Ösmeri,
tudom, a nevét is, de nem szabad megmondani. Eh mit, mégis megsúgom,
tartsa no ide a fülét, keresztapa.

Sipsirica bele súgta a nevet s még hozzákiáltotta pajkosan: huhuhu!
Szinte várta, hogy fog ezen elmosolyodni a keresztapa. Olyan
természetes, gyerekes volt, olyan igéző, hogy sírni lehetett volna a
kedvességén.

De Druzsba úr se nem nevetett, se nem sírt, hanem ismét csak bólintott
szomorúan a név hallatára.

– No hát ennyi az egész – fejezte be a gyónást Sipsirica. – Ennek az
öreg úrnak vagyok a barátnéja.

Druzsba úr fölszisszent és felugrott, mint akit mérges kígyó mart meg.
Mindent megértett egy pillanat alatt.

– Iszonyú! – hörgé dúlt arccal. – Az az asszony, az a gyalázatos asszony
adott el neki… (Szemeiből a gyűlölet zöldes lángja csapott ki.) Pedig
micsoda szent anyát játszik!… Úgy-e, ő adott el?

Sipsirica hallgatott.

Druzsba úr megragadta a kezét.

– Gyere innen, itt hallgatnak ránk, van hozzád egy komoly szavam, –
szólt elvonszolva őt a gyertyánfalak között, hol aztán kitört belőle a
keserűség, mint a Vezuvból a láva:

– Mondhatom, szép mákvirág vagy, Sipsirica. Hát nem tudtál
ellenszegülni? Hát ez az a finom nevelés, amit kaptál? Hát te is csak
olyan álnok fajzat vagy, mint ő? Tettetés, hazugság volt tehát, mikor
olyan ártatlan és tudatlan báránykának mutatkoztál? Felelj nekem!

Sipsirica hallgatott.

– Nem védekezel? Jó. Mindegy. Én azért mégse hiszem, hogy teljesen
romlott volnál; még abból a korból ösmerlek, mikor a térdeimen
üldögéltél, olyan őszinte, okos kis gyermek voltál, Sipsirica. Te
bizonyosan jó vagy, csak szerencsétlen. És én fogadalmat tettem a
keresztségnél, megígértem szegény apádnak a halálos ágynál, hogy
gyámolítani foglak, tehát neked ebből a fertőből ki kell jönnöd.

– Lehetetlen, – szólt közbe a leány, kezeit mellén összetéve –
lehetetlen.

– Ne szólj közbe, semmi se lehetetlen. Tudok mindent. Anyádat
megfizették, az Isten verje meg a hitvány pénzét, ő vele együtt. Tízezer
forintot tett a takarékpénztárba. De az semmi. Ami megtörtént,
megtörtént. Rab nem vagy azért. És én kiviszlek innen, ha az ördöggel
kell is megviaskodnom, ha a poklot kell is letepernem.

A máskor gyáva ember arca kigyúlt, alakja kiegyenesedett, ökleit
fölemelte, hangja a menydörgéshez lett hasonlatos s valami olyan hatalom
és erő sugárzott ki egész lényéből, hogy a föld is nyögni látszott a
talpa alatt, amint a leány mellett lépegetett.

Sipsirica bizonyos áhitatos félelemmel és tisztelettel nézett fel rá,
aztán elfordította a fejét és halkan, tompán mondá:

– Csak hagyjon engem, keresztapa! Hasztalan volna az ilyesmi, nincs arra
mód, hogy innen kieresszenek, vigyáznak rám, éjjel és nappal, az én
cselédeim egyszersmind az én őreim. Beláthatja, hogy lehetetlen.

– Hát a földalatti úton, a bányán keresztül? – súgta Druzsba.

Sipsirica elpirult.

– No, mit szólsz ehhez? – Ugyebár, ravasz keresztapád van? – S
fájdalmasan mosolygott.

A leány letépett egy gyertyánfa levelet és azt harapdálta fehér,
rizskása fogaival zavartan.

– Bolondság az egész, kedves keresztapa, tessék elhinni. Hagyja csak úgy
a dolgot, ahogy van. Megmondom az igazat, hiszen maga jót akar nekem: én
még akkor se mennék innen el, ha mehetnék, mert én itt boldog vagyok,
keresztapa.

– Persze a mérnökkel? – vágott közbe Druzsba úr indulatosan.

Hátravetette a fejét és a lábacskájával, a cipője lakkos orrával, a
kavicsokat lökdöste szerte.

– Ne firtassa, hogy miért, de én maradok, punktum.

– Utolsó szavad ez, Sipsirica?

– Ne haragudjék, keresztapuska, de a leges-legutolsó.

– Úgy? – szólt Druzsba úr jéghidegen és élesen. – Látom, hogy a
kisasszony még szeretőnek se tisztességes.

S ezzel egy megvető pillantással ott hagyta, szilárd léptekkel elsietvén
a kastély felé.

Sipsirica utána kiáltott rekedten.

– Keresztapa, keresztapa, ne hagyjon el így!

De Druzsba úr úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment, mint a golyó,
nem nézett se jobbra, se balra, míg végre szemben találta a major
domust. Mellette a pitykés mellényű fiúcska poroszkált, egy pohár tokaji
bort hozva egy kis ezüst tálcán és ropogtatva a tökmagokat.

– Mindenütt keressük a borral, – szólt nyájasan a major domus. – De
teringette, mi történt önnel? Hisz ön egészen megfiatalodott. Tessék
uram a borocska!

A düh, a szívén ejtett seb láza, az emberi hitványság kihívó fenhéjázása
költötte fel benne a dacot, korbácsolta fel ereiben a vért, azért volt
olyan ruganyos és fiatalos.

Méltóságteljes mozdulattal utasítá vissza a nyújtott italt, aztán
majdnem parancsoló hangon mondá:

– Vezessen ki azonnal ebből a gyehennából!

És csakis addig tartott ez a fölajzott erő, míg elhagyhatta a helyet,
míg becsukódott utána a nehéz kapu s míg föl nem rezzenté a sívár valóra
a bokrok mögül kilépő Kutorai, ki némi kedvetlenséggel kiáltott fel:

– A tekintetes úr tehát él még?

Druzsba úr erőtlenül, bágyadtan roskadt a pedellus vállára.

– Oh, Kutorai, bár látna engem inkább halva.

Kutorai (későbbi vallomása szerint) nagyon rossz karban látta viszont a
tanár urat; arca dúlt és halovány volt, ajkai rángatóztak, szemgolyóiban
téveteg fény szaladgált.


Epilog,

_melyben a szerző részint ujságokból, részint a Ház naplójából és egyéb
összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet._

A „Tyúk-ketrec“-ben, a fiatal festő óriások tanyáján, még ma is tartja
magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefőzte volna Európát, ha
egy őrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Győző műve
volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen
tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az
épségben megmaradt művek nem remekek.

A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idő óta
búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért,
emberkerülő lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová,
régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a
Gellérthegyen, vagy a budai erdőkben. Gyakran beszélgetett magában, de
másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben
nyilvánítá akaratát.

De hát ez fel se tűnt. „Valami nagy bánata lehet szegénynek, –
mondogatta a gazdasszony – de hiszen azelőtt is mindig különös úr volt.“

Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Győző
fiatal festő, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott „légy“-gyel az ajka
alatt, bársony zekében s utána egy hordár hozta a Jahodovsky arcképét,
vászonnal letakarva.

– Kész a kép uram, – szólt a piktor a leplet lehúzva. – Reménylem, meg
lesz ön elégedve.

Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskyt, kinek homlokáról
dics-sugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe
borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipője sarkával beszakítá,
aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta.

– Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! – kiáltozá. – Ördög ő, nem
anya. Veszszen a papirra vetett árnyéka is.

A megrettent művész ellenkezni próbált:

– Az Isten szerelméért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint
gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek.

Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a
dühöngő ember szemei oly félelemgerjesztően forogtak üregeikben, hogy
tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a
grádicsokon:

– Megőrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom.

De miután maga a művész látszott olyannak, mint aki megőrült, a
garádicson és az udvaron járókelők egyszerűen vállat vontak. A művész
azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgy, hogy a tanár
urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis
viselkedéséről. Különbözők voltak a nézetek. – Megbolondult, – szóltak
ellenségei, – mindig is ideges volt szegény. – Ejh, talán megharagudott
a piktorra, – állították a jó barátok. – Vagy talán az asszonyra, akit a
festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum seperatumot adott, hogy azt
mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes
gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis
progressiva tüneteit látta fenforogni a búskomorságban és az apathiában,
melybe egy idő óta sülyedt.

Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdődött meg,
Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba
urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen győződjenek meg
hogylétéről. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket
hoztak:

– A kolléga feltűnően mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok.
Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át
a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen
elbeszélgetett. A kényes thémát a képről természetesen nem hoztuk elő,
minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott.

Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre
ment. Nem egyszerű gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes
vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetői.
Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a
fölfedezett bűnt. Megnevezte a piperkőc nagy urat, ki a király és a
nemzet tiszteletét bírja, de Isten előtt alább jön a koldusnál, ki
tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétől annak
hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még több
hasonló szépségű, és korú ártatlan leányka társaságában, szóval leírta a
jelentésben elbeszélésünknek kis kivitellel majdnem egész második
részét.

Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a
vakáció utáni első tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent
meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények.

– Most már csakugyan félek, hogy valami baja van – vélte az igazgató. –
Per amorem dei, ez csak még se lehet mind igaz.

– Én meg most már nem félek, – ellenveté Lermer tanár úr, a zwikkerjével
játszadozva – mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép
ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az
öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás
dolgozott a kollégában.

– De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemű főúrról olyasmit
föltenni? – szörnyűködött Krug tanár.

– Lári-fári – pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. –
Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér.
Világosságnál azonban másképp is lehet.

Disputa támadt pro és contra, és nem lett volna baj, ha inter muros
marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, kiki a maga
kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot s reggelre már két lap
közölte, garmond ritkítva: „_Egy felvidéki kastély rejtelmei_“ és
„_Hárem a hegyekben_“ címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot
szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a
kocsánt, a szárat és a gyököt ott hagyva, gyönyörűen kiszínezték a zsámi
kastély paradicsomát, közölve a főúr nevének kezdőbetűit is, afféle
diskrét körülirásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de
amelyek voltaképen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga
legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek
fel. Az egész városban erről beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg
excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói jargonban félig magyarul, félig
németül „Zupajkos“-nak nevezték, megnőtt a renoméja, hanem, hm, mit szól
majd az excellentiás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata
persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerű eset!

Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való
bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt,
mindössze a miniszter bekérte a gymnasiumtól az ominózus jelentést.

S az erre következő napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt
meg a „Puttony-utca“ amaz egyemeletes háza előtt, ahol Druzsba úr
lakott.

Egy finom öltözékű úr ment fel a lépcsőkön s minthogy Druzsba tanár urat
lakásán találta, illően meghajolva bemutatta magát, hogy ő a miniszter
nevében jön, aki olvasván az ő zsámi jelentését, érdeklődik a további
részletek iránt, minélfogva sürgősen magához kéreti. A kocsi lent vár a
kapu alatt.

Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle
kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja
kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az
erőszakos úri ember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei
kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan
csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert
nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott,
végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat:

– Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken…
Még valami szerencsétlenséget hozna ő excellentiájára, ha engem pénteken
fogadna.

Az idegen mosolygott.

– Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse ő excellentiáját, mert
régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget
hoznának rá, akikkel ő pénteki napokon tárgyal, he, he, he. És végre is,
ami fő, ő excellentiája kívánságának nem lehet ellenszegülni.

– Hát ez igaz, no, ez igaz, – hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve
és minden ellenszegülést abba hagyva – akkor hát megyek is.

Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult.
Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról-utcára, vagy
valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos sárgásfehér őszi köd
gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak
tűnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át
világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és
egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne s ahogy a kocsi
kátyúba zökkent vagy félredőlt valamely kiálló kövön, az ő teste is a
szerint dőlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú
árnyak jöttek elő, melyek hangtalanul osontak tova. Hova-tovább
rejtélyes zúgás keletkezett, aminő az erdőkben van. S valóban az ablakon
kitekintve, különös alakú száz csápú szörnyek látszottak úszni a ködben,
mint bogarak a tejben.

Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyilt előtte és
begördül egy udvarra: a kapu ismét becsukódott.

– Itt vagyunk – mondá az idegen úr. – Ah, ön elaludt?

– Nem, csak elgondolkoztam, – szólalt meg Druzsba úr lethargiájából
fölrázatva.

Aztán ő is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát,
éppen a bejáratnál.

– Ez nem a miniszterium, – mondá sötéten.

– Ő excellenciája nyaraló villája, – felelte az idegen.

A lépcsőzetnél nyájas öreg úr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte
néhány szolga lámpással.

Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fűzte.

– A miniszter már várja önt. Cudar időnk van, uram.

Druzsba úr nem felelt semmit, szeliden hajtotta le a fejét és hagyta
magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve
lépcsőről-lépcsőre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda.

Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi
kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy
tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy
megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek,
vagyis ennek jelentéséből szivárogtak ki s természetesen minden alapot
nélkülöznek. Az illető tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van
gyógykezelés alatt.

Ezzel aztán végkép el is aludt volna a „zsámi ügy“, ha a vánkosokat ki
nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent
megértenek és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitünő mártással
tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni.

A zsámi ügy emellett nem is volt puszta csont; sokan suttogták, hogy a
szegény Druzsba tanár olyan jó eszű, mint akárki, de igazat mondott,
tehát be kell törni a fejét. Még pedig az övét belülről volt a
legkényelmesebb betörni. A hosszúkezű főurat csak nem is lehetett
kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány
programmjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a főurat
elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már
megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselőházi
folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a zólyommegyei követek is
titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket:

– Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk.

Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig,
uzsonna-asztaloknál, kocsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy
nap kipattant a Ház plenumában, mint interpelláció.

Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsőbal nyugtalanul
fészkelődött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt
tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos
közbeszólások: Mindjárt gondoltuk.)

A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak
annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni.

Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla.
Közbe jöttek más nagyobb dolgok, a husvéti szünnapok is, úgy hogy a
miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.

Nagy, zsúfolt karzat jött össze, öreg, előkelő dámák, structollas
kalapokkal, (csak úgy sustorgott a tömérdek selyem) kaszinótagok,
főrendek (csak úgy villogtak a monoklik), a „Páva“ törzsvendégeiből is
kivillant néhány ismerős fej. Nini, Mliniczky úr. Nini Kovik úr. Amott
meg az éneklő kanonok úr.

Nem lehet feladatunk kiszínezni az ülést, egyszerűen közöljük a Ház
naplójából a miniszter beszédének elbeszélésünkhöz szükséges részét.

… „A t. képviselő úr interpellációja két részből áll, t. Ház, egyik,
mely a zsámi kastély rejtelmeire vonatkozik, a másik, mely a Druzsba
Tivadar tanárral szemben tanusított eljárást érinti. (Halljuk, halljuk.)
Úgy a főispántól, mint egyéb közegeimtől beszerzett hivatalos adatok
alapján a következőket hozhatom a t. Ház tudomására.

A zsámi kastélyt, az előttem fekvő eredeti szerződés szerint néhai Kopál
ügyvéd zólyomi lakostól bizonyos Chaterina Maylingen nevű poroszországi
illetőségű koros úrhölgy bérelte ki több évre, ki is rendes
személyzetével a múlt nyáron késő őszig orvosai rendeletére ott
tartózkodott. November elején azonban visszament hazájába s azóta a
zsámi kastély üresen áll. (Egy hang balról: Ne erről beszéljen, hanem a
grófról!) Hiszen ő róla is beszélek, mikor konstatálom, hogy nem ő
bérelte a kastélyt, hogy neki ahhoz semmi köze, ha csak azt nem vesszük,
hogy egyszer-kétszer, de tudomásom szerint csak egyszer, látogatást tett
a tiszteletreméltó koros úrhölgynél, ki berlini attaché korából
ismerőse. (Nyugtalanság balról.) De ez nem olyan eset, t. Ház, mely egy
miniszterre bárminemű intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná.
(Derültség és helyeslés a jobboldalon.)

Ami már most az interpelláció másik részét illeti, a Druzsba tanárra
vonatkozó részt, az első részre adott felelet egyszersmind indokolása az
eljárásnak, mely irányában követtetett. Eltekintve az orvosi
megfigyelésekről tett jelentésektől, melyek elmekór fenforgását
plausibilissé teszik, maga az a jelentés, amit a szerencsétlen tanár a
zsámi kastélyból tett tapasztalatairól szerkesztett, nagyban és egészben
nem lehet más, mint egy kóros elme túlfeszített működésének fantasztikus
szüleménye. (Úgy van, úgy, a jobboldalon.) Annyival inkább, tisztelt
Ház, mert abból semmi sem bizonyult valónak, sem a hírbe került főúrnak
szereplése, aki nekem is igen tisztelt barátom, s akitől távol áll
minden ilyen inkorrektnek nevezhető üzelemnek még árnyéka is, sem pedig
ama budai polgárleánynak – hogy is mondjam csak – kényes kalandja, ki
azon idő alatt krakkói rokonainál tartózkodott, most pedig csöndben és
szeplőtlen hírnévben özvegy anyja házában él. Világos tehát, hogy mind
ez a légből, sőt nem is a légből, de egy lázas, megbomlott szerkezetű
agyból kikerült vizió szükségessé tette, hogy a nevezett tanár, mint
elmebeteg a megfelelő ápolásban ott, azon a helyen, ahol van,
részesüljön.

Kérem válaszomat tudomásul venni. (Általános, zajos helyeslés.)

A Ház a választ felállással tudomásul vette.

Mikor az ülés végén mint köpüből a méhek kifelé tódultak a képviselők a
korridoron, a karzatról levezető lépcsőn egy erős, rekedtes hang verte
ki magát a formátlan zsivajból:

– Meg mernék rá esküdni, hogy egy szóig igaz, amit Druzsba állít.

Többen fölnéztek a hang irányában. Egy kifent bajuszú robusztus alak
jött le, köpcös hölgyet vezetve karon. Senki se ösmerte, csak a „Páva“
törzsvendégei. Manusek Vince volt, aki, úgy látszik, új özvegyasszonyra
akadt azóta.

Nem tudni azonban, a miniszter szavaiban való kételkedésnek vegyük-e,
vagy csak túlságos lelkiismeretességnek, a megszavazott dolgok fölötti
meditálásnak, hogy egy csomó képviselő, kivált a fiatalja, összebeszélt,
hogy a „Pává“-ba megy vacsorálni és megtekinti az interpelláció egyik
tárgyát.

Szép csöndes májusi este volt, hát el is mentek és lett nagy
sürgés-forgás a „Pává“-ban erre a megrohanásra. A sok előkelő úr a
fényes cilinderekben valami ünnepies pompát kölcsönzött a Pávának.

Lótott-futott Jahodovsky, majd hogy százfelé nem szakadt. A sipsirica is
segített. Nagyon csinos volt, jaj, de megenni való volt a tarka perkál
szoknyájában, csak az a kár, hogy olyan szomorúnak látszott, mint egy
apáca.

A képviselők próbálkoztak vele incselkedni, de nem is igen felelt, csak
éppen mosolygott bágyadtan, betegesen.

– Nem csoda – magyarázta Mliniczky, aki átült egy kis trics-tracsra a
képviselők asztalához. (Az efféle imponál a többi törzsvendégeknek.) – A
leányka sokat szenvedte lelkileg, mióta került haza Krakkóból, e miatt a
szerencsétlen pletyka miatt. Az ilyen fiatalka jobban érzi dolgokat.
Hogy ne, hogy ne? Ma is kerülte ház pokrócára, akarok mondani szőnyegre.
Fáj az neki. Szégyenli.

– Hát nem igaz, úgy-e, hogy az anyja eladta volna?

– No, persze, hogy nem igaz, – kiáltott fel Mliniczky megbotránkozva s
hevesen hadonászva a kezével. – Óh, hogy is ne? Csak őrült ilyet
kitalálhatta. Az anyja? a Jahodovsky? Hiszen imádja, hiszen reszket
érte. Milyen anya! Remek egy anya! Több. Egy szent. És annak tartotta
Druzsba is. Hanem hát elveszett az esze és nem is érdemes megkeresni
többé, mert ha megtalálná őtet, jobban megbolondulna, a mint megtudna
vele, hogy milyen galyibát csinálta nélküle… Hej, sipsirica, lelkecském,
hozza nekem is egy fröcscset!




MINDENKI LÉPIK EGYET.


Már a cím mutatja, hogy Erdélybe vezetem olvasóimat. Még pedig egyik
legnagyobb városába, ahol Apró István lakik.

Apró István uram nem valami történeti nevezetességű vitéz a hajdan
korból, (mert ilyeneket liferálnak onnan az írók), hanem egyszerű
csizmadiamester a jelenkorból, (még ma is él és varr) olyan, aminő száz
is van Miskolcon. Ha csak a csizmáról volna szó, bizony kár volna odáig
fáradni, Apró uram azonban inkább a Katalin nevű hajadon leánya által
híresült el.

Nem azt állítom ezzel, mintha nem lett volna a mesterségében is
tökéletes, mert bizonyára jól csinálta az emberi lábak külső burkolatját
is, látogatott boltja volt a Főtéren, átellenben a „Mátyás király“
vendéglővel és a város előkelőségeit számíthatta a kundsaftjai közé.

Sőt épen ezen a téren voltak magasra ágaskodó törekvései. A
csizmadia-hiuság egetvívó fantáziája feszegette az agyvelejét. Mikor
1891-ben azok a nagy dinnyéi termettek a „Kígyófészek“ nevű dűlőben,
hogy csodájukra járt a város, egyet, a legnagyobbat, kiválasztván,
magával vivé Karlsbadba, hódolata jeléül a híres csizmadia-királynak,
Mannl-Heinnak – mivelhogy a májpuffadása miatt már harmadízben küldé oda
doktor Pribil Pál városi protomedicus.

Lefesteni való jelenet lehetett, mikor ő-kigyelme megjelent ünneplőben a
hatalmas görög dinnyével, a híres Mannl-Hein „Hungaria“ nevű házában,
mely átellenben fekszik a Schlossbrunnal s magát bemutatván, átadta az
érdekes ajándékot, a növény-szörnyeteget ama Deák Ferenc-szemöldökű
németnek, ki a maga mesterségében olyan nagygyá lett, hogy fejedelmek is
megbámulták.

Szemtanúk mesélik, (mert ott volt Apró urammal a sógora), Bizéti Gábor
varga is vejestül, hogy a két csizmadia, mialatt a dinnyeátadási
szertartás folyt, váltig az egymás lábát nézte, titkon szemmértéket véve
arról.

De persze, az ördög gondolta volna azt még akkor! Csak későbben sült ki
a szándékuk, hetek múlva, mikor Mannl-Hein egy pár zergebőr-cipőt
küldött ajándékba Apró uramnak és ez viszonzásul rövid időre utána, egy
másik pár cipőt Mannl-Heinnak.

Mintha ráöntötték volna, úgy illett a lábukra, s amellett annyira
kényelmes volt, hogy Mannl-Hein uram állítólag fölkiáltott, mikor a
lábára húzta:

– Tausend Crucifix, ez a mester! Igy még nem pihent meg a lábam, mióta
élek.

Lőn hát, hogy a következő saisonban Apró István uram a Mannl-Hein-féle
cipőben topogott Karlsbad utcáin; Mannl-Hein pedig az Apró István
cipőiben, mint ahogy két udvarias fejedelem cselekszi, mindenik a másik
uniformisában hivalkodva.

Hogy ily viszonyok közt még sem a csizmáiról lett híres Apró István, az
nem az ő hibája, az a nemzet alacsony színvonalát mutatja. A magyar
ember nem eléggé otthonos még a nuanceokban. Nincsen érzéke a formához,
a nuanceokhoz; csak a nagy eltéréseket figyeli meg. Ösmeri például a
bőrt, a kordovánt, a szattyánt, a bagariát, a chagrint, de hogy milyen
csodákat művelhet azon a tű, a bicskia, a kapta, szög, dikics, a csiriz,
a cifrázó, a sodró, a kalapács, az ár, meg a csizmadia lelke (mert
lelkét önti bele a megalkotott lábtyűbe), arról fogalma sincs.

Csakis ily viszonyok közt eshetett meg, hogy Apró a leánya szépsége
által híresült el, pedig az igazán semmi érdem, csak a természet játéka
és puszta véletlenség, hogy kellemetes és az emberi szemeknek látásra
édes vala. Mert se Apró uram nem volt szép ember, sem a megboldogult
Apróné asszony. Mintha igazán rózsafán termett volna a Kati.

Csoda pedig annyival inkább, mert szép lánya rendszerint a korcsmárosnak
szokott lenni, vagy a mézeskalácsosnak, nemkülönben a gombkötőknek, a
szabók leányai rendszerint véznák, horpadt mellűek, a mészárosoké
tenyeres-talpasok, a timároké szeplősek, a csizmadiáké zömökök és
idomtalanok, mint a csutak; ámbátor a müncheni szépség-gallériában egy
barna suszter-leányzó arcképe veri le a hercegnőket és királyleányokat,
akik ott következnek a falon hosszú sorban, köztük a mi megdicsőült
szépséges királynénk: Wittelsbach Erzsébet is.

Hanem talán még a müncheni suszterleánynál is szebb volt Katica. Ha
valami világszépséget emlegettek Erdély azon részén, mindig őt vették
mértéknek: van-e olyan, mint Kati? Szebb-e az Apró-leánynál?

De még ennél is nagyobb bizonyíték volt szépsége mellett az a körülmény,
hogy a város vén-asszonyai, kiken már nem igen lehetett élő tanúkkal
konstatálni a hajadonkori állapotot, mintha összebeszéltek volna, mind
azt vallották magukról:

– Szakasztott olyan voltam, mint Apró Kati.

De ez azért nem zárta ki, hogy megszólják. Irigyelték a képmásukat.

– Milyen szerencsétlenség az a nagy szépség rajta, de milyen! Mert meg
kell adni, hogy nagy szépség. Úri ennek minden mozdulata, minden lépése.
És akármicsoda perkál lifitykét akaszt magára, az mind a legfölségesebb
grófi ruhának látszik a csodálatos termetén. De minek? Kinek? Mit
használna az, ha a lúd úgy tudna énekelni, mint a kanári? És ha olyan
tolla volna, mint a fácányé? Azért nem fognák be kalitkába és a gunárok
rá se néznének. Azt érné el vele. Nem vennék be maguk közé se a fácánok,
se a ludak, se a kanárik. Hát ugyan ki veszi el a Katit? Valami
mesterember? Majd bolond! Annak olyan asszony kell, aki egyszersmind
szerszám, segítség. Fűrész kell neki és asszony, vagy gyalu és asszony.
De mire való neki egy szép virág? Hiszen az ő szeme is látja a szépet,
de fázik tőle. Mert a szépség falánk fenevad, csipkét, pántlikát eszik.
Egész kirakatokat. Mesterember nem meri elvenni a Katit. Hát mondjuk, úr
veszi el. Úr, de miféle úr? A kis úrnak derogál, mert a kis úrtól
komolyan vennék, ha csizmadia-családba házasodnék, ez ledevalválná a
sárga földig. Ennélfogva valami nagy úr veszi el, de hogyan? Úgy mint a
fagy elveszi tavaszkor a barackfa virágját; megérinti, megfújja s azzal
ott hagyja lehullani.

Van valami abban, amit az öreg asszonyok összedaráltak; Katica elérte a
tizennyolcadik évét is, de kérő még mindig nem jelentkezett a háznál. A
szegényebb sorsú mesteremberek leányai rendre férjhez mennek, a csunyák
is és ő, a nagy szépség, otthon maradt, még csak azt se kérdezte senki,
hogy a világon van-e? Hát megbolondultak ezek a mai legények? Vagy csupa
illedelemből szamarak, mint a grófok, hogy a legjobb falatot egyik sem
akarja kivenni a tálból a másik elől?

Restelni való vagy nem, de a szegény Katinak meg kellett elégednie
azzal, hogy bámulják, hogy szemet-szájat tátva néztek utána, hogy a
fotografiáját kiteszik a kirakatokba és hogy egy helyi szobrász utána
mintázta a Mária-szobrot a brassói templomnak. Az is különös volt, hogy
a gymnasium nagyobb diákjai egész nap az Apró uram boltkirakata előtt
ácsorogtak, nézvén az ott pompázó csizmákat és cipőket; amiből Apró uram
azt következtette, hogy most még tökéletesebbek a cipői, mint azelőtt és
hogy az új nemzedék jobban tudja méltányolni a műremekeket. Pedig aligha
nem azért csatangoltak ott a paniperdák, mert Kati is látható volt a
kirakat üvegén keresztül, amint ott ült a gépnél és varrogatott.

Bizonyára más nyoma is maradt ennek: egy csomó sonett, madrigál s néhány
„Hozzá“ című vers, a gymnasium érdemkönyvében. A múzsák mutatkoztak, de
kérő nem.

Hova-tovább mindinkább feltűnőbb lett ez a körülmény, úgy, hogy Apró
uramat is kellemetlenül érintette, kivált mert csipkelődni kezdtek az
ösmerősök:

– Mikor adja már férjhez a Katicát?

– Majd meglássa kegyelmed, egyszer csak itt toppan valami tekintetes úr.
Várakozó leány várat nyer.

– Addig vár, míg én akarom – felelte kevélyen, mert végtelenül büszke
ember volt.

Maga Katica látszott legkevesebbet törődni a dologgal. Különös leány
volt, zárkózott természetű és hideg, mint a jég. Aztán otthon ülő, mint
egy hamupipőke. Furcsa, hogy akinek olyan édes pofácskája van, ne
szeresse mutogatni. Más az ő helyében naphosszat az utcán flangérozna.
Kati ellenben, a vasárnapi templomot kivéve, nem járt a világon sehová,
csak nénikéjéhez, Apró uram sógornőjéhez, vagyis özvegy Apró Jánosné
szül. Farkas Amáliához, aki kulcsárné, szakácsné és házvezetőné volt a
Hunnia pénzintézet elnökénél, nagyságos Kolosy Ferenc úrnál.

Szerencsés planéta alatt született ez a Máli néni. Oly helyre vette be
magát, mint mikor a bolha egy hideg gyékényről egy kövér zsidóasszony
ágyába kerül. Olyan gazdag, finom emberhez jutott, aki csak úgy szórja a
bankót, mint más ember a polyvát. S aztán micsoda hatalom ő a könnyűvérű
agglegénynél; rendelkezik, süt, főz, duskál zsírban, vajban, mézben, ami
szemének, szájának kellemetes.

Máli néni az egyetlen rokona Katicának, ő látja el ruhával, néha egy kis
ékszerrel is kedveskedik, aztán ha odamegy, mindig van egy-két tányér
sütemény az almáriumban, meg egy befőttes üveg, amit Katicának felbont.
Katica nagy inyenc, torkos, mint egy kis macska. Háromszor, négyszer is
átszalad Kolosyékhoz, mintha csak az éléskamrába osonna egy kis
paskortára.

Maga Máli néni is hol-hol bekukkant a boltba. Csak egy nagy kendőt vet
hanyagul a nyakára, mert közel van (a negyedik ház innen) és mindig
találnak valami sugdosni valót. Őszinte mély vonzalmat tanusít az
anyátlan gyermek iránt s váltig emlegeti: „Ha valamit gyűjtök, ha marad
utánam valami, az mind Katicáé“.

Apró uram Máli nénivel beszéli meg a jövendőre való terveket.

– Boszantani kezd, – mondá egy napon a bolt külön fülkéjében, pápaszemét
a zöld posztókötényével törülgetve – hogy a Katinak nincs még kérője.
Takaros a leány és még sem akad szerencséje. Talán vinni kellene
ide-oda, színházba, mulatságba? Mit gondol, sógorasszony?

– Azt gondolom, hogy még korán van.

– Ej, ugyan! Hiszen tizenkilenc éves lesz maholnap.

– Mindegy. Mégis csak gyerek. Későn fejlődik. Nem gondol az még a
férjhezmenetelre.

– Vajon?

– Tudom.

– Ő mondta?

– Magam találom ki. Ha hozzánk jön, sokszor elküldöm a kertbe.

– A kertbe? – csodálkozék Apró. – És mi végre?

Máli néni ravaszul mosolygott. Pedig nem jól állt neki, nagyon csúnya
fogai voltak.

– Hát abból tudom, sógorkám, galambom, hogy a kertnek mindig abban a
részében őgyeleg, ahol a szamóca van, meg a cseresznyefa. Gondolom
magamban, nincs még senkije és nem is gondol még semmire. Majd ha
egyszer azon a részén találom ábrándozva, ahol a muskátli bokrok vannak,
meg a violák…

– Hm, persze, persze, – vágott közbe a csizmadia. – Az asszonyi ész
olyan, mint a fecske nyála, szép, filigrán dolgot lehet vele építeni.
Hanem azért mégis szégyenlem, hogy nincs kérője.

– Majd megjön az.

– De még csak nem is mutatkozik eddig. A legényeim hozzá se mernek
szólni.

A sógorasszony megvető mozdulatot tett a kezével.

– Csak nem akarja mesteremberhez adni a Katit?

– Hát kihez?

Máli néni csípőjére vágta a kezeit és a szeme zöldes fényben villogott,
mint egy áspis kígyóé.

– Ej, van-e lelke? Hogy azt a piskótából való drágalátos testét valami
kérges kezű gazember üsse verje. Mert a mesteremberek közönségesen durva
lények. Hiába biggyeszti el a száját. Maga is csak olyan volt. Az uram
se különb és mindig tele volt a testem kék foltokkal, amíg élt, Isten
nyugosztalja meg ott, ahol van, mint ahogy az én szegény testem is
megnyugodott azóta. Nem, nem, sógorkám. Csak hadd várjon még a Kati. Ő
jobbra van teremtve. Tekintetes asszonynyá lesz, majd meglássa.

– Valami éhenkórász irnoké. Köszönöm szépen.

– Hátha jobb is kerül, majd meglássuk.

Az öreg Apró dörmögött valamit, rázta a fejét makacsul, majd
határozottan kijelenté:

– A familia lejött a hegyről, sógorasszony, hiszen tudja és nem akar
többé fölfelé menni. Becsületes polgár-asszonyt akarok nevelni a
Katiból, akinek senki se vethesse szemére a csirizt és dikicset. A leány
az enyém most és azt akarom, hogy a férjhez menetele után se szégyeljen
az enyém lenni.

– Minden az Istentől függ, – jegyzé meg Máli néni ájtatos szemekkel.

– Az Istentől sok függ, – fejezte be a csizmadia kemény hangnyomattal, –
de Apró István se kutya.

Pedig hát Apró István uram bizony csak kutya – hiába van benne erős
akarat. Az Isten ellenben annyi eszközzel dolgozik, hogy se szeri, se
száma. Ki tudhatná azt, mikor tesz ő a maga sakktábláján húzást és hogy
mi lesz abból?

Hát most is azt rendelé, hogy az Apró uram mája puffadjon meg újra. Ami
nem is különös, mert már azelőtt is fölpuffadt néhányszor. De egyáltalán
nem is lehet rossz néven venni egy csizmadia májától. A csizmadia mindig
ül – megunja ezt a mája és növésnek indul.

Egy szó mint száz, Aprónak megint Karlsbadba kellett menni s Katit erre
az időre Máli néni vette magához lakni.

A fürdőben aztán megösmerkedett Mannl-Heimnak az első legényével,
bizonyos Kolowotki Mátyással, aki a nagy mester tanítványa lévén, szinte
túltett a mesteren. Beszélték, hogy a walesi herceg vadászcsizmáit, a
Dudley ladyk és missek filigran cipellőit, valamint a szép portugal
királyné lábbelijét is ez a bizonyos Kolowotki készíti. Nagy nymbus
környezte a hórihorgas legényt, valóságos aureolát látott feje körül a
csizmadia szem. Csodakeze van a Kolowotkinak. Rettenetes egy talentum
az.

Apró uram barátságot kötött Kolowotkival s amint elbeszélgettek
egynehányszor, az a gondolata támadt (mert roppant esze volt ő
kigyelmének), hogy maga mellé veszi társul, mivelhogy így még nagyobb
hírre vergődik a boltja, talán még a Mannl-Heim dicsőségét is
elhomályosítják, ha ketten összefogóznak. No, az nagy dolog lesz. Tele
lesz ezzel még Budapest is, ha Bécs nem. Azonfelül ő maga már öregszik,
ez is egy ok, csak pápaszemen lát, ez a másik ok, ámbár az első okból
fakad, aztán lusta is, friss erő kell a boltba, aki nyájas mosolylyal
hajlong a kundsaftoknak a boltajtóban s haragos szemöldökkel zsörtölődik
a legényekkel és inasokkal, el nem mulasztván az elrettentés politikája
kedvéért egyet-egyet hetenkint pofon is legyinteni. Neki derogál az
ilyen, sőt veszélyes, mert törvényhatósági bizottsági tag is s még
vissza találna feleselni a bántalmazott, mi által, amitől Isten mentsen,
csorba esnék a tekintélyén.

Dictum factum, ajánlatot tett a legénynek, hogy legyen társa, mire az
parolát csapott.

– Eb, aki megbánja.

Persze nagy áldomást ittak erre, nem is egyet a beszélgetés közben, a
gránátszínű melniki bor mellett, egyszer csak kikottyantotta az öreg:

– Van otthon egy leányom is, bruder, ha megtetszik, elveheted, ebugatta.

Ez volt a másik titkos terve a legénynyel, akár veri ki a méreg-szeplő
Máli nénit, akár nem.

Kolowotki kacsintott a szürke szemével és széthúzta a nagy száját
nevetésre:

– Szép-e a mädi, mi?

A csizmadia vállat vont és szerényen mondá:

– Meglehetős, azt hiszem. Különben ízlés dolga.

– No, azért mondom, mert én válogatós vagyok. Szép embernek szép asszony
kell, hehehe. Hát nem is adok erre parolát.

– Ej, persze. Nem is fogadnám el.

– Maga látta az én cipőimet, de én nem láttam a maga lányát. –
Látatlanba nem megyünk. Ha látjuk, se látjuk, mert csak az arca van
künn, már pedig az asszony a nyakán alól kezdődik, éppen ahol el van
takarva. Elég nagy igazságtalanság ez a sötétben való botorkálás és ha
én király volnék, újra behoznám, hogy az emberek ruha nélkül járjanak,
mint hajdan a paradicsomban.

Apró uramat, ki méltóságteljes magaviseletű és ünnepélyes vala,
kellemetlenül érinté az eféle dib-dáb beszéd, a fizetőpincért kiáltá,
egyszersmind ráförmedvén Kolowotkira:

– Nem beszélsz úgy, mint egy komoly férfiú, Mátyás és gondold meg, hogy
ha az emberek szűz anyameztelenül járnának, akkor a cipő se lenne még
kitalálva. Mit érne anélkül a világ, hm? Mit érnénk mink is?

Erre aztán elgondolkoztak, elmerengtek a lét és az emberiség
rendeltetésének nagy kérdésein és bizonyára azt találták mind a ketten,
hogy a világ nagyon hiányos és üres lenne a csizmadiák nélkül.

De hát szerencsére ez sohasem fog bekövetkezni, sőt inkább szaporodni
fognak, amint egyre hűl az anyaföld és finnyásabb az emberi láb. A
történetünk színhelyét képező városban is megszaporodtak, új cégtábla
került a régi bolt fölé: „Apró István és Társa“. S egy nyomtatott
cirkuláré ment ki a kundsaftok közé, kövér betűkkel kiemelve, hogy
„sikerült társul megszereznem a híres karlsbadi cipész-királynak vagyis
a királyok cipészének, Mannl-Heim tisztelt barátomnak _jobb kezét_,
Kolowotki Mátyás urat, ki is velem karöltve, stb., stb.“ A körlevél
margóin következő mondatok pompáztak: „Nincs többé tyúkszem“. „Nincs
többé formátlan láb“, mert tudta Apró uram, hogy mitől döglik a légy.

Kolowotki Mátyás nagyon meg volt lepetve a Kati szépségétől, mikor új
otthonába ért. Soha ilyet! Azt hitte, valami tündérlátomány s oldalba
döfvén a mestert, tompa, rekedt hangon kérdé:

– Csak talán nem ő az?

– De bizony a Kati lányom az.

Kolowotkit elragadta a lelkesedés láza s leugorván a kocsiról, egyenest
a Katinak rohant. Meg akarta csókolni, miközben áradozva hadarta:

– Óh dusicska moja Kohanicska. Én vagyok a te vőlegényed a Kolowotki, a
Mannl-Heim jobb keze.

Szerencsére a Katinak is volt jobb keze s úgy vágta vele pofon a
Mannl-Heim „jobb kezét“, hogy szinte csoda volt akkora piciny kéztől
olyan nagy csattanás.

– Meg van ez az ember bolondulva? Apám, apám, segítség!

Kolowotki nagy lihegve iparkodott őt a pof dacára is derékon kapni,
megcsókolni, Katica sikongatott, karmolta, lökdöste vissza a kezeivel;
az öreg Apró ellenben csak félig kacagott, félig haragudott a dologért.

– Ej, mit ordítasz úgy, mintha nyúznának, hiszen meg nem esz. Te meg,
Kolowotki, ne fogdosd a leányt és ne bolondozz, mert meg haragszom. Nem
szolgálóval van dolgod, hallod-e? Amit kaptál, az a tied. Most már hagyd
abba, Kolowotki, mert nem az a módja, hidd el.

S ezzel csillapítólag, barátságosan eresztette le a nagy tenyerét a
Kolowotki vállára.

Kolowotki megfordult, Katica pedig időt nyert kisiklani s elfutni a
szobából.

Kolowotki kábulva nézett utána. Hogy ringott az a fölséges dereka a
csipőin! Az egyik lenszínű hajfonata kioldózott a dulakodásban s
sziszegve verdeste menekülése közben a perkál szoknyája alsó fodrát –
mert egész odáig ért le.

– Enyim ő – hörögte a legény lázasan. – Nekem igérte. Talán nem igaz,
mi?

És vad tekintetét szinte belevágta az Apró uram arcába.

– Hát meg is lesz, – biztatá emez nyugodt komolysággal – de tűrtőztesd
magad s ne ess neki éhesen, mint a pohánka kásának, mert a fehérnép
fittyet hány azoknak, akikről észreveszi, hogy nagyon utána vannak. Tégy
úgy, hékás, mintha föl sem vennéd.

Szót fogadott ebben Kolowotki, már a mennyire tehette, mert nehéz a
piros almát nézni, éhesnek lenni s tudni róla, hogy az övé, vágyni rá,
de bele nem harapni. Eb aki megállja. S el van veszve, aki meg nem
állja.

Egy darabig hozzá sem szólt, de a szerelmes gyöngéd tekintetét minden
órában rajta felejtette. Kati érzéketlen maradt ezzel szemben, mint egy
alabástrom bábú.

Kolowotki a fogait csikorgatta dühében, ha senki sem látta, s föltette
magában, hogy rá se néz többet, hanem azért nem bírta megállani, ha
mellette elment, hogy meg ne csípje titkon enyelgő pajkossággal, ha
olyankor tehette, mikor senki se nézett oda, de amit bizalmas édes
titoknak szánt, azt a leány legott nyilvánosan nyugtázta, haragosan,
durcásan.

– Ugyan ne izéljen, Kolowotki. Mit akar? Hagyjon békét!

Ami azt jelentette, hogy nem akar semmi közeledést, semmi
bizalmaskodást. Olyan kosár ez, mint a parancsolat.

Gúnyosan röhögtek ilyenkor a mester legényei, inasai, fölpillantván
munkáikból, Kolowotki pedig azt hitte, hogy rögtön elsülyed a föld alá.
Sértődve dúlt-fúlt a boltban napokig, szórakozottan kezelte a
szerszámokat s tele voltak a cipők az úgynevezett „vak vágásokkal“.
Minduntalan félrehívta az öreg Aprót vagy a fülkébe vagy az udvarra s
izgatottan tárgyalt vele:

– Ezt én ki nem állom tovább. Adjon tanácsot, „papa“, mit tegyek?
(Papának kezdte hívni Aprót – azt hitte, ezzel is közelebb jut Katához.)
Belehalok, papa!

– Ne félj te ettől, Mátyás! – bíztatta Apró uram. – Csizmadia szerelembe
még soha se halt meg. Azt csak a szabók és a cukrászok cselekszik meg.

– Nem állom ki tovább, becsületemre mondom, inkább elbújdosom, elhagyom
magát, de hogy minden nap lássam őt és tudjam, hogy nem szeret, inkább
megyek. Isten áldja meg, papa!

A kezét nyújtotta s szemeit elöntötték a könyek.

Apró uram megijedt. Az új társ sokat ér. Azóta nagyon föllendült az
üzlet, amióta ő is benne van. Próbálta csillapítani:

– No no no, nem baj, Kolowotki. Hiszen még nem ösmer régóta. Hiszen még
csak nehány hónapja vagy itt. Nem csoda az, ha még nem szeret.

Kolowotki fölfortyant:

– Mit, hogy nem csoda? Hát kinek néz engem a papa? (S kidüllesztette a
mellét.) Hát olyan ember Kolowotki Mátyás, akit csoda volna megszeretni?
Szép vagyok, kedves vagyok, okos vagyok, hát mit akar még? Hiszen nem
princesse. De ha az volna is. Inkább megfoghatatlan, hogy nem szeret.

– Megesik az ilyesmi más emberen is – mondta a csizmadia zavartan,
kedvetlenül.

– Én rajtam nem szabad megesni…

– Te persze kivételes lény vagy – vágott közbe Apró uram gúnyosan, mert
már nem tűrhette a nagy pöffeszkedést. – Logikával beszélj, barátja az
erénynek, vagy hagyjuk abba!

– Hiszen éppen a logika – ellenveté Kolowotki. – Akit én utáltam eddig,
az engem is mind utált, ha már most aztán beleszerettem valakibe, annak
is belém kell szeretnie.

– No persze! Majd az csak úgy megy! Elégedj meg azzal, hogy Kati
egyelőre senkibe sem szerelmes.

– Bizonyosan tudja? – kérdé mohón.

A csizmadia vállat vont.

– Én legalább semmit sem vettem észre.

– Pedig mégis alighanem itt van a bibé – hörögte Kolowotki sötéten s még
a porcellán csehpipa is kiesett a szájából ijedtében e gondolatra. –
Megölöm azt a gazembert, megölöm.

És fenyegetően emelte fel az ökleit, meglóbázva azokat a levegőben.

– Láthatatlan árnyékokkal csak a molnárok hadonásznak és a poéták. Ne
fáraszd ökleidet ok nélkül.

– Majd kikutatom én, hogy kicsoda. Kinyitom a szememet, szimatolok, mint
egy detektiv és végére járok.

– Hát azt okosan teszed, ha van ilyen. De ha nincs, akkor csak várj
türelmesen, én azt a tanácsot adom. Az idő Kolowotki, az idő a fő, az
idő segít mindenen.

– Ej, menjen a pokolba az idővel! – fakadt ki Kolowotki keserűen. – Mit
utasít engem az időhöz? Az idő nem apja a Katinak, az idő nem
üzlettársam, még csak nem is csizmadia, hát szeretném tudni, mért
segítene engem? Hanem maga a leány apja, maga az üzlettársam, hát maga
beszéljen a leányával, el akarom venni, punktum, vagy pedig megyek el
innen a világba, amerre a két szemem visz.

Nem maradt tehát más hátra, mint sarkára állani Apró uramnak, ha van
sarka s hatalmi szóval élni, de a leány váltig ellenszegült, úgy, hogy
Kolowotkit folyton csak a reménység Szent-János-kenyerén tartotta.

– Nos, hogy leszünk „öreg ház“[2]? – kérdezte Kolowotki majdnem
mindennap újra és újra.

– Bízzál az időben – ismételte Apró minduntalan.

És az idő csakugyan segített, de megfordítva, t. i. Kolowotki lett
szerelmesebb a leányba. Nem is szerelem volt már az, hanem delirium,
féltékenységgel vegyítve.

Egészen elfoglalta ez az érzés. Több szeme lett, mint Argusnak,
mindenkire gyanakodott, aki csak szóba állt Katival; a cifra urakra,
akik mértéket jöttek vétetni a boltba s fecsegni próbáltak vele, a
legényekre, akik a bolt hátterében dolgoztak, a diákokra, akik kivülről
üvegen át nyalták a mézet, sőt gyanakodott még Máli nénire is, aki
gyakran vitte magával Katit, majd átdöfte a szemével, hátha a Máli néni
is valami asszonyruhába öltözött udvarló, – ami nem is volt valami
ostoba föltevés, mert Máli néni orra alatt csakugyan tenyészett némi
bajuszféle.

Minden jelt megfigyelt s építette belőlük a hidakat vagy a paradicsomba,
vagy a pokolba. Úgy estek a jelek, mintha a leány közömbös lenne
mindenki iránt, sőt néha úgy tetszett neki, hogy a szemei gyöngéden
pihennek meg ő rajta (t. i. Kolowotkin), máskor ellenben gyűlöletet
olvasott ki azokból. Bolondos számvetés a szerelem, ahol a számjelekből,
mindig más-más eredmény jön ki a hangulat szerint.

Mily megnyugtató volt, ha Kati ott ülvén a varrógépnél, bélelve a
topánokat, a gép egyenletesen berregett, mint az egészséges ember ütere,
egyetlen tempót sem hagyva ki. Ifjú urak jöttek-mentek és a gép csak
egyre berregett.

Ilyenkor hátra se fordult Kolowotki. Minden rendben van. A gép azt
mondja: nincsen semmi baj.

A leány rendesen szomorú volt, se nem dalolt munkaközben, mint azelőtt,
sem nem nevetett, ha valami tréfát hallott. Lesütött szemekkel ült
munkájánál, haloványan, hervadozva, mintha beteg lenne. Vajjon mi bánata
lehet? Mi lakhatik e fehér homlok mögött? Az arca olyant mutat, hogy
valami boldogtalan szerelem rág a szívén. De a gép mindig kiadott minden
tempót, akárki lépett is be. Az arc hazúdhat. A gép nem hazúdhat.

Az öreg Aprónak feltünt a leány szembetünő lankadtsága, a karjai
megsoványodtak, az arca megnyúlt, fehér, mint a fal, csak a fekete szeme
égett, mint két mécses.

– Mi bajod, te Katica? Nem vagy te beteg?

– Nincs semmi bajom.

– Pápista-színben vagy, szívecském.

– A fejem fáj.

Egyre fogyott, egyre gyengült, ajka színtelen lett, a tekintete
révedező.

– Jaj, fiam, keresztül látok a füleden, mintha pápaszem volna. Neked
mégis valami bajod van. Ne hívassam el Pribil doktort?

Kati összerezzent, mintha valami hideg széláram fújta volna meg.

– A világért se, apám. Biztosítlak, hogy egészséges vagyok és jól érzem
magamat.

Pedig valóságos árnyék, de még csak szebb lett így, valami légies,
mennyei derengett az arca körül, valami glóriaszerű, ami a szentek feje
körül sugárzik és itt is megvan, emberi szem nem látja, de odaképzeli.

Nyugtalan érzések fogták el koronkint az öreget, panaszkodott
fűnek-fának a leány állapotáról. Ahogy ez már szokás, vígasztalták
mindenfélével:

– Keveset van a friss levegőn – jegyzé meg az egyik. – Öntöző kannát
kell adni a kezébe, meg kis ásót, dolgoztassa a kertben.

– Leányarcnak a főkötő adja a piros festéket, nem a patika – vélte a
másik.

Kolowotki nem vette rossz jelnek.

Kati eped valaki után, azért fehér. De minthogy a gép egyenletesen jár,
akárki lép is be, az a bizonyos „valaki“ csak a boltban lehet. A Kati
tehát utána eped. De mért nem szól? Mért nem adja be a derekát? Mért
tesz erőszakot a hajlamain? Micsoda ostoba kacérság az!

Egy délelőtt azonban váratlanúl felrezzent Kolowotki, aki háttal
fordúlva Katinak, szögeket vert egy cipőtalpba. A varrógép egyszerre
akadozni kezdett, egy-egy berrenés kimaradt, ami éppen olyan bántó volt,
mintha az óraketyegésben támad valami rendetlenség. Az alvó ember is
fölébred, ha a tik-tak nem szabályos.

Kolowotki a bolt előrészébe pillantván, egy sugár termetű, fényes fekete
barkójú urat látott belépni. Apró uram nagy alázatosan kapta le
aranyzsinoros házisapkáját s nyakát meggörbítve hajlongott előtte. Nagy
potentát lehet az illető. Kati idegesen gyűrte a varrást. A gép
megállott s a lány arca kigyúlt, mint egy égő fáklya.

A Kolowotki szemkarikái zöldes fényt löveltek, szíve hangosan dobogott.

Ez az! súgta belülről egy szózat és a dolgozó legények kalapácsai utána
verték. Ez az. – Ez az.

– Szervusz Apró! – szólt az idegen úr kevélyen, fenhéjázón, sárga
keztyűivel, melyeket a kezében tartott, meglegyintve a mester vállát.
Ebből állt a köszöntés.

– Alázatos szolgája nagyságodnak. Minek köszönhetjük a nagy szerencsét?

S posztókötényével egy széket letörölni sietett, ha netán por lenne
rajta.

– Nem ülök le, ne bántsa.

– Azt gondoltam, hogy talán mértéket veszünk.

– Ördög vigye most a mértéket! Nem magához jöttem, hanem a
kisasszonyhoz.

Ah úgy? – szólt a csizmadia örvendő vigyorgással. – Állj fel, Kati!
Gyere ide, fiam. A nagyságos úr hozzád jött.

Az idegen úr Kati felé lépdelt, s finom illat áradt szét ruháiból,
zsebkendőjéből. Kolowotki tetőtől-talpig szemügyre vette. Nem volt már
fiatal ember, egy kicsit deresedett a szakálla a széleken, de szépek,
üdék voltak a vonásai. Előkelő öltözetet viselt, fényes cilindert,
szürke csíkos kabátot, ezüst fogantyúju pálcával veregette elegáns
nadrágszárait. A kezén pedig a manchetta alatt arany karperec
csillogott.

Kati gépiesen felállt, de most egyszerre olyan sápadt lett, mint a
halott. Szemeit lesütötte, ajkai láthatólag remegtek.

– Egy kis üzenetet hoztam – mondta a jött, könnyedén, elfogulatlanúl. –
A nénije künn van a szüreten hajnal óta, a szőlőmben, ide üzente az
imént, hogy délután magácskát is kihozzam. Ha tehát az édes apja
megengedi és maga is ki akar jönni, délután megállnék itt a kocsival.

Kati az apja arcát fürkészte s újra piros lett, mint a skarlát posztó.
Kolowotki kékült, zöldült a háttérben, míg ellenben a csizmadia sietett
beleegyezni.

– Oh, hogyne. Csak hadd menjen ki egy kis jó levegőre, úgy is olyan
szegényke, mint egy buborék.

A látogató ezt is tréfára fordította.

– Hát eljön a kis buborék?

Kati fojtott hangon felelt, miközben az arcát elfordította.

– Igen, ha úgy kívánja – a Máli néni.

– Nekünk úgy sincs most szőlőnk – panaszkodott Apró uram. – Elverte a
jég, egyetlen fürt se maradt rajta. Soha még olyan pusztulás, nagyságos
uram, mint mikor én oda kimentem nyáron a jégverés után. A gondolat,
hogy nem lesz borom az idén, meg az összetiport termés, könyeket facsart
ki a szememből. Jó keresztény vagyok, de még sem állhattam meg zokszó
nélkül. Én uram teremtőm, mit míveltél te itt? Vásott gyerek tesz
ilyent, de nem egy isten.

– Apa, apa, ne káromolja az istent, mert megbünteti; úgy borzong a
hátam, ha hallom.

– Hadd el, fiam, légy nyugodt – mondá nem minden méltóság nélkül – nem
lesz nekem azért semmi bajom, mert az ilyet én aztán mindjárt eligazítom
ő vele.

– Hogy, hogy? – kérdezte a vendég kíváncsian.

– Hát csizmát varrok neki.

– Az istennek?

– Persze. Vagyis behívok ilyenkor egy koldust az utcáról és mértéket
veszünk a lábáról, úgy-e, Lőrinc?

Az öreg legény, Lőrinc, bólintott a bozontos nagy fejével:

– De hányszor!

A látogató a fejét csóválta. „Maga ugyancsak furfangos kópé, Apró
gazda“. Aztán a Kati felé fordult:

– A viszontlátásig, kicsike. Úgy uzsonna tájára készüljön.

– Hát bizonyosan eljön értem? – kérdé a leány felbátorodva.

– Akár zálogot is adok – felelte mosolyogva, egy udvarias mozdulattal
kivette a gomblyukában pirosló szegfűt és átnyújtotta Katinak.

Mindez oly szép volt, oly finom dolog volt, hogy egészen elbájolta a
mesterlegényeket, a kik nézték. Hm. Ez aztán az úr. Ez tudja a módját.

Kolowotki is ezen a véleményen lehetett, mert mihelyt az ajtó
becsukódott a távozó mögött, félrehítta az öreget.

– Ki ez a kinyalt fickó? – kérdé zordonan.

– Ez egy kiváló uraság, egy idevaló banknak az elnöke, bizonyos Kolosy
Ferenc, első gavallér a városban.

– Megölöm – súgta Kolowotki rejtelmesen a fülébe.

Ijedten kapta el a fejét és szemébe nézett az üzlettársnak, hogy nincs-e
megbolondulva?

– Ugyan, miért ölnéd meg?

– Nem tetszik nekem a pofája, azért.

– Pedig inkább szép ember.

– De karperecet hord.

– Mi közöd hozzá? Cipőt is hord, még pedig legalább is húszat koptat ő
és a személyzete évenkint. Kár volna az ilyen kundsaftot megölni.

– Ebbe szerelmes a Kati, – susogta síri hangon. – És ő is a Katiba.

– Már mint ő? A Katiba? És a Kati ő bele? Hát honnan veszed ezt, te
boldogtalan?

– Onnan, hogy mi köze volna különben a leányhoz?

A csizmadia fölkacagott, vidáman, édesdeden, hogy szinte könyezni
látszottak apró, fényes szemei.

– Oh, te bolond lengyel, oh, te csacsi lengyel, hisz ez a Máli néni
gazdája, a Máli néni pedig nagynénje a leánynak, nekem pedig sógorném és
bagoly legyen a nevem, ha egy nap nem örökölök tőle egy szép összeget.

– Úgy? – mondta Kolowotki és megjuhászodott egy kicsit.

Elcsendesült, de csak látszólag. A zöld szemű szörnyetegnek nem könnyű
parancsolni. A zöld szem soha sincs behúnyva. Ahhoz nem rendel a
gondviselés pillákat. A bolond is észrevehette Kolowotkin, hogy
izgatott, hogy szerelmes, hogy féltékeny. A mesterlegények elújságolták
Aprónak, hogy a „lengyel-gazda“ pisztolyt vásárolt a Perger
kereskedésében és mindig magánál hordja, sőt a jóslások is megindultak:
„No, majd meglássa kegyelmed, hogy itt valami szomorú dolog történik.“
Maga a hű öreg Lőrinc is abban a véleményben volt, hogy Kolowotki egy
rossz pillanatban vagy magát lövi agyon, vagy a Katkát.

No, megijedt erre Apró uram és elhatározta, hogy végez a dologgal.
Ráparancsol a leányra, vagy férjhez megy Kolowotkihoz, vagy pedig rögtön
elküldi a hugához, aki Magyarországon, Hajdú-Szoboszlón korcsmárosné.
Tessék választani. De az egyiknek meg kell lenni, ha ezer ördög állana
is útban.

Szerencsére egy sem állott. Sőt az az egy is, aki állt volna, éppen az
nap délután átszaladt hozzá, bizalmas beszélgetésre és arra próbálta
rávenni, hogy adja férjhez a leányt.

– De hiszen eddig maga ellenezte, sógorasszony.

Máli néni ájtatosan emelte szemeit ég felé.

– Elleneztem, igenis elleneztem, mert a javát akartam. Oh, Mária, dicső
anyácska, te tudhatod, hányszor esdekeltem hozzád, szépen egyengetve a
jövendőjét. De a homok kiszaladt a légváraim alól. Beteges lett a
lelkem, egyre hervad, mint a rózsa a szárazságban. Mikor a portéka
romlik, sógor úr, túl kell rajta adni. Ez az elsőrendű regula. Ezt
tartotta a megboldogult Jakubovics Bogdán is, akinek a házában laktunk,
a Gólya-utcában. Tudja, az, aki prémekkel kereskedett. A Katit férjhez
kell adni, még pedig hamar. Egy szó mint száz. Mert a rózsát is pohárba
kell tenni, ha hervadni kezd, még pedig hamar. Sokszor éppen attól éled
föl. Mert csodálatos plánta az asszonyféle.

Apró uram a kezeit dörzsölte nagy megelégedéssel.

– Nos, hadd hallom már most, ki legyen a sógorasszony kiszemeltje?

– Oh, Mária dicső anyácska, ki is, no? Ámbátor valami nagy válogatást
éppen nem ajánlhatok. Rossz világ van most, a lány olcsó, a
családfenntartás drága. Nem igen vickándozhatik a mai hajadon. Aki kéri,
az marja. Én azt gondolom, hogy a Kolowotki is jó volna, szereti, meg
fogja tudni becsülni és ez a fő a házaséletben.

Apró uram csak éppen hogy meg nem ölelte Máli nénit örömében.

– Hiszen éppen ez az én tervem is. Ejnye, sógorasszony, eszem a
szentjét, de bearanyozni való esze van. Hát persze Kolowotki. Jól
mondja, hogy szereti. Még pedig hogy! Azután micsoda ember a maga
nemében. Ahol megáll, első lesz mindenütt a munkájával. S milyen munka
ez a mienk! (Apró uram neki lelkesedett, szemei lángoltak, haja izzadni
kezdett.) Olvasom az ujságban, hogy egy híres író, gazdag orosz gróf,
üres idejében csizmákat varr. Csizmákat passzióból. Mert nagy élvezet
az, tessék elhinni. Csak még nem tudja az emberiség. De majd elterjed.
Nem adok neki húsz esztendőt és meglássa, ha két király találkozik
valahol, a fekete kávé után ahelyett, hogy leülnének durákot játszani,
leülnek csizmát varrni a minisztereiknek.

Ennek a borzalmas tanácskozásnak lett az eredménye, hogy még az nap este
vacsora előtt megkeményíté a szívét Apró uram egy-két kupica cognac-kal
a patikában, otthon asztalbontás után elővette Katit és újra szőnyegre
hozta Kolowotki ajánlatát, körülményesen és bölcseséggel világítva meg
az elfogadás előnyeit és a kosár veszedelmeit, – még a pisztolyvételt se
hallgatva el.

– Nem kell, édesapám, se lelkemnek, se testemnek.

Arcán visszatükröződött az ellenszenv, beszédes, szép szemeiben dacos
elszántság fénye gyúlt ki.

– Hát jól van – mondá az apa szomorúan, de határozott hangnyomattal. – A
lelkedet nem rontom meg, az akaratodra nem verek békót, hanem aminek meg
kell történni, az elkerülhetetlen. Holnap elhagyod a házamat.

– Hova menjek? – rebegte a leány megtört hangon, a fejét lehajtva.

– A szoboszlói nagynénédhez kísér el Lőrinc a reggeli vonattal.

– És meddig maradnék ott? – kérdé tompán, miközben a könyei előtörtek.

– Ameddig férjhez nem visznek valahova. Vagy ameddig Kolowotki meg nem
házasodik. Ide máskülönben soha sem térhetsz vissza. Fizetni fogok
érted.

A leány szilajan rázta meg a fejét, azt a szelid fejét és a lábával
toppantott a padlón, azzal a pici lábával.

– Nem, nem! Nem hagyhatom el a szülővárosomat. Nem teszem, nem tehetem.

Az öreg vonásai egy pillanat alatt elborúltak, a vér a fejébe szállt, a
szemkarikái kidagadtak, rettenetes lett, mint egy ugrásra készülő
fenevad s a tenyerével nagyot csapott az asztalra, hogy tányérok, tálak
mind hulltak alá.

– Csitt, te sápadt béka! Összemorzsollak.

A leány reszketni kezdett apja összezúzó tekintete alatt, lábinai
megrogytak, önkénytelenül térdre esett előtte.

– Atyám, édes atyám, ne tegye azt velem!

– Vagy az egyiket, vagy a másikat! – rikácsolta könyörtelenül.

A leány végighúzta sovány tenyerét a homlokán, mintegy hangosan
gondolkozva.

– Itt hagyjam a várost, a szülővárosomat, most?…

– Ugyan, mit szeretsz rajta? – Talán a kakast a tornyán? Én nem bánom,
maradj itt, de csak mint a Kolowotki menyasszonya.

– Engedjen – esengett – legalább egy kis időt a gondolkozásra.

– Gondolkodhatsz reggelig.

Rimánkodva tette össze a kezeit, mintha imádkoznék hozzá.

– És még legalább huszonnégy órát hozzá, hiszen ennyit a gyilkos is kap
a siralomházban.

Az öreg megenyhült, elfordította az arcát.

– Jól van, gondolkozz tehát holnapután reggelig. De ne menj holnap se a
boltba, se az utcára, mert értsd meg, félek, hogy valami
szerencsétlenség történik. Az a szegény ember, hiszen tudod ki, nem jót
forral és olyan rosz előérzetem van, hogy ki sem mondhatom.

Ha jól emlékeznek rá az odavaló emberek, (akiktől én hallottam ezt a
történetet), egy szerdai nap következett, amikor hetivásár is van a
városban. Kati kisírt szemekkel kelt föl reggel s nem ment a boltba,
mint egyébkor, a reggelijét sem ette meg, a Zsuzsi szolgáló előadása
szerint – leült az asztalhoz és levelet írt. Zsuzsi az ebédet főzte, nem
ért rá mindent megfigyelni, noha szemfüles fehérnép volt. Mit tudta ő,
hogy a kicsike részletek is fontosak lehetnek néhány nap múlva?

Tény azonban, hogy a leányasszony (már mint a Kati) nem volt a városban,
mert a kimenő köpenykéje még este felé is azon a helyen hevert a ripsz
divánon, ahova Zsuzsi előtte való este tette. Igaz ellenben, hogy Zsuzsi
hallotta az utcaajtó nyikorgását délelőtt és minthogy a Szamos nem
ugatott, alkalmasint a Kati volt künn. Talán a levél dolgában járt, hogy
valakit fogjon az utcán, aki egy kis borravalóért elvigye vagy a
postára, vagy akihez szólt. (Hiszen ha tudnánk, kinek szólt!) Zsuzsi
kevéssel déli harangozás után átfutott a Tóth János szatócs boltjába egy
garasára cimetért a tejbe rizskásához, akkor látta Katit az utcai
ablaknál féltesttel kihajolva, mintha az utcát kémlelné és várna
valakit, hogy jön-e már?

Kis vártatva azután, mikor a csigatésztát gyúrta a konyhában, megint
hallotta az utcaajtót csikorogni és minthogy most már ugatott a Szamos,
valami idegennek kellett érkeznie. Ki volt, mi volt, mit akart, választ
hozott-e vagy egyebet, nem tudja, nem látta, nem hallott semmit. Fusson
ki – azt mondja – a szeme, ha még egy mákszemnyit tud ezenkívül.

Ami aztán délután történt, abban nincs semmi különös, egyébiránt
köztudomású is. Egész estig sírdogált a szobában, mikor pedig
hazaérkezett Apró uram a Lőrinc legénynyel, azt mondja az öregnek:

– Igen szeretnék még a Máli nénivel találkozni, édes apám, mielőtt
határoznék reggel.

Az öreg megörült, mert tudta, hogy Máli néni mit fog tanácsolni.

– Azt bizony jól teszed, édes lányom. A Máli néni okos persona. Bízvást
megfogadhatod, amit mond.

Sőt vacsora után ő maga emlékeztette:

– Most már vess egy nagykendőt a nyakadba és szaladj át.

El is indult nyomban, de a küszöbről visszafordult. Valami csodálatosan
mély szomorúság honolt az arcán.

– Jó éjszakát, apám, ha lefeküdnék addig.

– Ne légy sokáig. Elküldjem érted a Lőrincet?

– Oh nem, minek? – mondta reszkető hangon. – Majd elkísér onnan valaki.

A Szamos nagy komédiát csinált odakünn, nyalta a Kati kezét, ráugrált,
mintha vissza akarta volna tartani. Majd keservesen vonított, mikor
eltávozott a kapun. Egy éji bagoly nekivágódott az ablaknak és
behujjantott. Még hallani lehetett, amint a Kati kis cipői végigkopognak
a kövezeten az ablak alatt. De az öreg nem hallott egyebet, mint a
pipája szörtyögését.

Bóbiskált a macska egy széken; Lőrinc mákot tört a mozsárban a holnapi
metéltre, de ő is gyakran abbahagyta; a gazda könyökére dőlt fejjel azt
cselekedte, amit a macska, csak az óramutató ment, mendegélt pontosan a
maga stációkra osztott útján.

Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton
ostobaságot dúdolt:

  Jegenyefán madárfészek,
  Az én Palim sokszor részeg;
  Részeg hétfőn, részeg kedden,
  Részeg szerdán, csütörtökön,
  Részeg pénteken, szombaton
  És az egész vasárnapon.

Ezen az altató nótán szundított el Apró uram, de nem eléggé mélyen.
(Ahhoz legalább is egy templomi zsoltár kivántatnék.) Lőrinc keveselte
az álmát; mivelhogy egy kancsó bor állt a gazda előtt és Lőrinc egyre
azon spekulált, hogy egy kellő pillanatban oda suttyan és húz belőle
egyet, de valahányszor közeledett az asztalhoz ilyen gonosz szándékkal,
az öreg mindig fölpislantott. Lőrinc kombinált. Hogy lehet ez? Hát úgy
lehet, hogy olyankor abba hagyja a máktörést és a mozsárdöngés
megszűnése, vagyis a beállott csend költi fel Apró uramat.
Tanulmányozván a kérdést, mindenekelőtt szükségesnek tartotta Apró uram
álmát hozzászoktatni a csöndességhez. Félbeszakítá tehát a máktörést
bizonytalan időre s leste a gazdát, amint letapadnak a szemei s
megkezdődik a szuszogó lélekzete.

No, most! Fölkelt s lábújjhegyen közelgett a kancsó felé és már éppen
utána nyúlt, mikor az öreg váratlanul kinyitotta szemeit, megrázta magát
a székében s nagyot ásított.

– Hah, de rosszat álmodtam – dörmögte. – Lefeküdt már Kati?

– Még haza se jött – felelte Lőrinc.

Az öreg az órára pillantott, bizony az már tizenegyre járt akkor.
Ijedten ugrott föl, szemkarikái kitágultak, minden álom elröpült
belőlük.

– Mit tud ott annyit locsogni? Szaladj érte hamar, Lőrinc fiam
(aggodalmasan csóválta a fejét), sehogy sem szeretem ezt a dolgot.

Lőrinc elsietett, vissza is tért egy negyedóra múlva. Nagyon sápadt volt
és lihegett.

– Baj van, nemzetes uram; a leányasszonyka nem is volt ott ma este.

– No, a karbunkuluszát! – ordított föl. – Ezt ugyan megcsináltuk. Kivel
beszéltél?

– Magával Apróné asszonyommal.

– No, itt szép mulatság lesz, Lőrinc – mondá dúlt arccal, neki
tántorodva az asztalnak.

Ez a csapás megtörte. Éppen az erős emberek hajlók a végletekre.
Elkezdett pityeregni. Pityeregni egy Apró István, akár egy vén asszony.
Leborult az asztalra és egyre csak azt kiáltozta: „Óh, drága kis
csecsebecsém, mit tettél! Apád ellen mit tettél?“

Majd odafordult hű öreg legényéhez és égre-földre kérte összetett
kezekkel, hogy csináljon valamit, keresse elő a Katicát, adja vissza
neki, ha a föld alól hozná is ki.

Az öreg Lőrinc csak bámult, egyre bámult, hogy mi lett az ő kemény
gazdájából, aki eddig mindig csak parancsolt.

– Mit gondolsz, mit tegyünk, édes jó Lőrincem – motyogta gyámoltalanul,
megsemmisülve s úgy leste a szavait, mint egy bölcs ember
gondviselésszerű kinyilatkozását (ő, a nagyeszű városatya, az együgyű
Lőrinc véleményét).

– Hát én azt gondolom, hogy ki kellene doboltatni – dohogta Lőrinc,
miközben maga is zokogni kezdett.

Éppen ezzel adta vissza a gazdája erejét. Míg ő sírt, gyerek volt s míg
a másik nem sírt, őt hitte gyerekségében férfinak, de most, hogy a
Lőrinc mécsese is eltörött, fölugrott Apró uram, mint akinek
eszéről-erejéről lepattan a lenyűgöző burok, kitörülte szeméből a
könyeket s parancsolón intett Lőrincnek:

– Ostoba fickó vagy. Vedd a kalapodat, menjünk.

Lőrinc szótlanul követte.

Az öreg leakasztotta puskáját a falról (Lőrinc megborzongott, hogy mi
lesz most), azzal elindultak.

Künn az utcán megfogta az öreg a puskát és az égnek célzott.

(No, ez megint egypár csizmába kerül – gondolta Lőrinc.)

A puska elsült, nagyot durrant. Apró uram csendesen figyelt egy darabig,
mintha azt várná, hogy nem pottyan-e le, amit meglőtt, véletlenül éppen
lehullott a menyboltról egy csillag (ni, úgy segéljen, eltrafálta, –
hüledezett Lőrinc), azután elsütötte a másik csövet is, mire utcahosszat
nyiladozni kezdtek az ablakok.

Hiszen éppen csak ezt akarta a csizmadia.

Álmukból fölvert szomszédok, hálófőkötős asszonyságok kitekintettek a
lövés zajától megriadtan az utcára, hogy mi történik. Hol lőttek? Ki
lőtt? Miért lőtt? Érdekes dolog az ilyen.

– Jó emberek! – kiáltá most a csizmadia stentori hangon, hogy meg
lehetett hallani a Kovácsék házától le a Bethlen-kapuig. – A leányom,
Apró Katalin, elment ma este nyolckor otthonról a nénjéhez és vissza nem
tért mindekkoráig. Okom van hinni, hogy valami szerencsétlenség történt
vele. Van-e köztetek valaki, aki látta őt ma abban az órában vagy később
és engem útba igazíthat?

Egyszerre hárman-négyen is jelentkeztek; az egyik látta a Csapó-utcán
körülbelül egy negyed kilencre, a másik találkozott vele a
puskapor-torony tájékán, sietve ment, nagyon sietve, az arcát
bebabulyázta nagykendőbe, hanem mindegy, meg lehet őt ismerni a gyönyörű
járásáról, a testének kecses tartásáról sok ezer közül is; harmadikul
pedig a Sánta Fanda Mihály fiskális jelentkezett, aki lekvárt főzetett
odakünn a marosmenti villájában és későn jött haza, a Rekettyésnél
látott elsuhanni mint árnyat, a Maros vize felé egy szép sugár leányt,
még utána is kiáltott, de nem felelt, hanem futni kezdett.

– No hát a Marosba ugrott – mondá Apró uram tompán. – Fogjatok, kérlek,
csáklyákat, jó emberek, keresztények és menjünk.

Már ekkorra sokan gyűltek köréje s hamar volt csáklya, kötél, lámpás.
Nagy Gergely uram hirtelen befogatott és a két csónakját is szekérre
rakta, úgy, hogy egy egész szomorú karaván indult meg a Csapó-utcán a
Rekettyés felé. Az éj csöndes volt és nyugodt. A csillagok szikráztak,
nevettek az ég palástján és nézték magukat a Maros szelid vizében.

*

Siettek. A szomorú apa szinte futott elől, még az asztmájáról is
elfeledkezett. A többiek, akikhez odacsatlakozott Zsuzsi szolgáló is, a
nyomában loholtak. Zsuzsit bántotta a nagy sietség, mert a délelőtti
események csiklandozták a nyelvét, szaladó emberekkel pedig lehetetlen
diskurálni. Elkezdte mondani vagy kétszer a levéldolgot, de senki sem
hallgatta, pedig ki tudja, nem ebben van-e a dolog nyitja.

Amint mentek-mentek a Gergelyi-féle kukoricaszárítóház mellett, szembe
velök egy öreg asszony jött a Maros felől.

– Rossz jel, – szólt Kapor János, az erős varga – hogy legelőbb öreg
asszonynyal találkozunk.

A hold teljes fényében világított. A rőzsés embernek a rőzséje szinte
lángot fogott.[3] Majdnem úgy volt, mintha nappal lenne, ki lehetett
venni az anyóka alakját; csúf volt, töpörödve volt, mint az ördög anyja.

Ügyet se vetett a sokadalomra, inkább kikerülte, átcsapva rézsút a
Köröskényiek káposztásán, a város tulsó oldala irányában.

Emezek se törődtek vele, csak a Zsuzsi kiáltott föl élénken:

– Macska legyen a nevem, ha nem a mi Katink vastag kendője az a
boszorkányon.

Megütötte a szó a Bogyi József szíjgyártó mester fülét. „Hopsza, az
bizony meglehet“ s utána kiáltott az anyókának:

– Hej, néni, néni, álljon meg egy szóra!

Az öreg asszony megfordult és visszakiáltotta:

– Sietős az utam, nem érek rá.

Azzal tovább ment, mint a nyíl.

– Ha meg nem áll kend, majd utólérem én.

– Emberéletben járok – felelte az asszony és csak ment.

– Mi is abban járunk – mennydörögte Bogyi – s ha meg nem áll mindjárt,
lelövöm.

A puska ugyan Apró uramnál volt, de hát mindegy. Ugy vette, mintha ő
nála volna.

Erre meg is állt az asszony s elkezdődött a nagy distancia dacára a
beszélgetés.

– Hol vette kend azt a nagy kendőt?

– A szeretőm hozta.

– Szeretője egy olyan vén asszonynak!

– A szeretőm még vénebb, megvan néhány ezer esztendős.

– Kicsoda?

– A Maros. Az ad nekem ételt-italt, néha még ruházatot is.

– Hát miféle kend?

– Én vagyok a Morga halásznak a hites neje.

– Mi járatban van kend?

– Orvosért sietek a városba, az uram egy szép fiatal leányt fogott ki a
Marosból, akiben még van élet.

– Halleluja! Ez a mi lányunk! – ordított fel Lőrinc torkaszakadtából. –
Majszter uram, majszter uram! – Tölcsért csinált a tenyeréből s mint
valami trombitán át harsogta: – Megvan a Kati! Él még a Kati!

Apró uram már nagyon elől járt. Hanem a közbülsők megértették, tovább
adták. Az öreg Szamos, az Apróék kutyája, mintha megértette volna, miről
van szó, előre futott s mint ahogy messze elszéledt birkanyájjal tette
fiatal korában, eleibük került s éles ugatással terelte őket vissza,
miközben két nyulat is fölvert a vackából, de észre se vette, hadd
meneküljenek a tarlókon: kicsi dolog az most.

Fordult is vissza legott a sok ember. Hollá, hollá! Hír van a leányról!
Az az asszony hozta, akivel az imént találkoztunk.

Mind odagyűltek most Lőrinc mellé. Legkésőbb Apró jött, de éppen
legjobbkor, mert akkoráig már odacsalogatták az anyókát is.

Az aztán elbeszélte, hogy az ura künn halászgatott csónakján, a Boglyás
malomtól nem messze, mikor a leány a vízbe ugrott, a kendőjét (éppen
ezt, amelyik most az ő nyakán van) a parton hagyva. Az öreg csak valami
cuppanást hallott előbb, mert nem arra volt fordulva, de amint a kendőt
meglátta a fűzbokron, eltalálta a dolgot és felhozta a leányt, akiben
még volt egy kis élet s elszállítá csónakján a Boglyás malomba, ahol
meleg ágyba fektette a molnárné úgy, hogy a feje lejebb legyen,
megdörzsölték szeszszel a szíve táján és valamennyire jobban lett.

– Gloria in excelsis – rebegte ájtatosan Apró uram, fölnézve a magasba s
megkönnyebbülten szívta be a friss levegőt, mely a füvekből, fákból
kiáradt.

– Az Úr angyalai bizonynyal számba veszik azokat a csizmákat, amiket
ingyen varrtunk – vélte az öreg Lőrinc elérzékenyülve.

– Bánják is azok – torkolta le Bogyi uram fumigálva. – Hisz az angyalok
mezitláb járnak, Lőrinc.

– A szeszszel azonban valami baj történt – folytatta Morgáné nagy
figyelem mellett (a püspököt sem hallgatják manapság olyan mohósággal) –
mert a másik halász, az uram cimborája, hogy a menkő üssön a gégéjébe,
felhörpentette, mikor oda nem néztünk, már most hát engem szeszért
szalasztottak a zsidóhoz és hogy doktort is hozzak, mert a leány minden
porcikája úri formákban fest.

Nosza lett erre nyüzsgés, mozgás, rendezkedés. Hamar a szekeret,
rakjátok le róla a csónakokat és hozzátok ki vágtatva Pribil doktort!
Mondjátok meg neki, hogy az én édes leányomról van szó. Csak sebesen,
sebesen! Ha megdöglik a ló, fizetem én, Apró István. Te pedig, Zsuzska
fiam, eredj most egyenest haza és vigyázz a házra, hogy valamit el ne
lopjanak. Hálás leszek hozzád koporsóm zártáig, hogy felösmerted azt a
kendőt és így talán még idejében tehetünk egyet-mást. Okos vagy, oly
okos, mint a tavalyi kos – és ezzel megcsípte kedélyesen a jobb vállát.
(Lőrinc fütyürészni kezdett örömében, hogy a gazdája humora immár
kibuggyant.) – Te meg, Lőrinc, ülj föl a szekérre az öreg nénike mellé.
Igazíts jól mindent.

A csáklyás emberekre már nem volt többé szükség, a nagyobb része nagy
hálálkodások közt hazaszéledt lefeküdni, csak nehány kiváncsi tartott a
csizmadiával a Boglyás malomba.

Kati életben volt, de félrebeszélt s meg sem ismerte az atyját. Mindegy.
Már ennyi is nagy ajándék az istentől. Már ezt se érdemli meg. Hajnal
előtt megjött Pribil doktor és kielégítőnek találta az állapotot.
Biztatta Aprót, hogy felgyógyul, bár nincsen kizárva egy kis
tüdőgyuladás, vagy valami egyéb lázas baj.

– Csak még egyszer megsegítse az isten – fohászkodott a csizmadia.

Egész nap mellette maradt a malomban. Ápolgatta, ott ült az ágya
fejénél, nézegette a szép, halovány ábrázatját, hallgatta a lélekzetét,
közben imádkozott.

– Oh, uram, istenem, milyen bűnös vagyok. Én kergettem őt abba a bajba.
Mea culpa, Domine. Én akartam tenni erőszakot azokon a hajlamokon,
amelyeket te a szívébe plántáltál. Uram, bocsásd meg nekem, balga
féregnek. Nem teszem soha többet. Ne legyen ő a Kolowotkié… Mit bánom
én! Csak ne vedd el magadnak… Legyen azé, akinek te akarod adni.
Csakhogy itt éljen köztünk Ámen.

Szemlátomást javult a leány, bár magas láza volt. Este felé megint
megnézte az orvos és megengedte hazavitetni féderes kocsin párnákban.

A következő éjet tehát már otthon töltötte és csöndesen aludt néhány
órát. Pribii doktor, aki pénteken reggel meghallgatta a tüdejét,
kijelentette, hogy nincs veszély, bizonyosan felépül.

Boldog volt Apró uram, madarat lehetett vele fogatni, szeretett volna
eldicsekedni az egész világnak s még a boltba is ellátogatott délelőtt,
Máli nénire bízva az ápolást.

– Kati túl van a veszélyen – mondogatta útközben ismerőseinek ragyogó
ábrázattal, ritkás bajuszát pödörgetve. A színe is jobb, a szemei
élénkebbek, de még mindig nem tud magáról.

Valaki figyelmeztette (hisz mindenkinek van jó barátja), hogy a Kati
esete érdekesen van leírva a helyi napilapban.

Mihelyt a boltba ért, menten szalasztott egy inast a trafikba egy
újságért.

Míg a lapot hozták, a sápadt, halálra ijedt Kolowotkinak tett
szemrehányást:

– Látod, látod, te miattad történt ez a borzasztó eset.

– Megfoghatatlan! – hajtotta az egyre s a kezeit tördelte. – Hol volt a
szeme, hogy belém nem szeretett? Megél? – kérdé azután félénken.

– Megél, de nem lesz a feleséged. Apperte kimondom. Van a világon elég
leány.

Kolowotki keserűen nevetett s fenhéjázón vágta oda:

– De Kolowotki csak egy van. S az elvész magára nézve.

– Ne fenyegetőzz, Mátyás, ne keseríts, ne rontsd el a mai napomat.
Szeretem a szép cipőidet, de a leányomat még jobban szeretem. Ha el
akarsz az üzletből menni, eredj isten hírével. Kifizetlek.

Eközben meghozták a lapot. Apró uram föltette nagy tempósan az okulárét,
de nem azzal a mohósággal, mint egy professzionátus újságolvasó. Lassan,
nagy flegmával bontotta ki, aztán nem rohant végig a fekete
betű-erdőkön, hogy a maga dolgára akadjon, hanem elkezdte elülről,
minden elfogultság nélkül, forgatván elméjében minden egyes dolgot
külön, mint ahogy az ember külön nyel le minden falatot és még csámcsog
is hozzá. Az mindegy, hogy a voltaképpeni étel, az ínycsiklandozó, majd
csak valahol odább kerül sorra.

Egy újdonság volt az első, a beteg főispánról, hogy ő méltósága már
lábadozik ugyan, de még mindig az _ágyát őrzi_.

– Ostobaság! – pattant föl, nagy ellensége lévén úgyis a lapoknak, bár
mindig bújta őket. – Hát el akarja lopni valaki a méltóságos úr ágyát?

E kifakadás után a következő újdonságra szalajtá szemeit. Abban is ott
volt a híres hirlapírói sablonokból egy fülbemászó cserebogár. Arról
szólt ugyanis az újdonság, hogy Szojka József huszárkáplár tegnap a
kaszárnyában fejbelőtte magát a _szolgálati_ pisztolyával.

– Hát persze – dörmögte gúnyosan. – Azt hittük volna mi, szamár
közönség, ha ezt be nem írja az ipse, hogy a káplár előbb átszaladt a
Perger & Comp boltjába külön pisztolyt venni.

Ezután jött ritkított betűkkel: „Egy szép leány öngyilkossági
kisérlete.“ (Hm, hm. Ez az hát. No, lássuk!) El van benne mondva az
egész esemény, hogy a gyönyörű hajadont kegyetlen apja egy cseh
suszterhez akarta férjhez adni. (Hazugság! – kiáltott föl Apró uram,
polemizálva a kezében tartott lappal, – hazugság, mert lengyel.) A
leányt azonban másfelé húzta a szíve s inkább a halált választotta, mint
a cseh vőlegényt. Mivelhogy a felbőszült atya egy különben durvaságról
ösmert cipész, (No, megállj, kötnivaló!) aki, mellesleg legyen mondva,
városi atya is, bár érdemetlenül, (Keresd csak meg a botomat, Lőrinc!)
éjnek idején kergette ki a lakásából engedetlenségeért, (Huh, mindjárt
megfulok!) a szegény leányt egyenest a Marosnak ment. – Hosszan,
részletesen írja le a vízből való kihalászását. Kilátásba helyezi Bonga
András halászgazdának az ezüst koronás érdemkeresztet, végül pedig
„lapzárta előtt“ még egy legújabb értesítést fűz a közleményhez. Biztos
forrásból halljuk, úgymond, hogy A. K. kisasszonynak régebb idő óta
titkos szerelmi viszonya volt városi közéletünk egyik kimagasló
faktorával, akit a dolog kényes természeténél fogva nem akarunk
megnevezni, mert a hirlapírói diszkrécióval nem fér össze, de aki
különben egy itteni előkelő pénzintézetnek első embere.

No, ebből a bolond is kitalálhatta – Kolosy Ferencet.

Fölsziszszent Apró István, mint akit izzó tüzes vassal érintenek.

– Jaj nekem! – kiáltá s a fejéhez kapott. Ugrott a kiáltásra Lőrinc s
amint látta, hogy aléltan esik össze a gazda, hamar egy kis vizet
loccsantott a fejére.

– Elszédültem – mondta, amint magához jött. – Kísérj haza, Lőrinc.

Lőrinc megfogta a karját s úgy támogatta a lakásig, de nem volt rá
szüksége, a friss levegő jót tett a fejének, szinte sebesebben
lépegetett a szokottnál.

Nem szólt egy szót se útközben, csak ment hallgatagul, gondolatokba
merülve, mint egy álomjáró.

– Itt van még a sógorné? – kérdé az ajtóban Zsuzsitól.

– Haza ment.

– Szerencséje. Hogy van a beteg?

– Az apáca van mellette. Alszik.

– Szamár vagy! – mondta ingerülten. – Világosan beszélj. Ki alszik? Az
apáca?

– Nem. A beteg.

– Jól van. Hát gyere be a vizit-szobába utánam. Szükségem van rád.

Zsuzsi megszeppent egy kicsit, vészjósló tekintete volt a gazdának, de
azért csak követte.

– Említetted tegnap – kezdte Apró uram, – hogy a Kati szerdán délelőtt
levelet írt valakinek; mondtad, hogy választ is kapott, csak úgy
félfüllel hallgattalak, de most szeretném tudni, ki írta a levelet.

– Én nem tudom.

– Hát azt tudod-e, hol tartja a titkos tárgyait?

– Miféle tárgyakat?

– Ami minden leánynak van, holmi emléket, csecsebecséket, megszárított
levendulát, mézes kalácsos szívet s több efféle szamárságot.

– Bizonyosan a ládájában.

– Hol van a kulcsa?

– Hja, azt mindig magával hordta, bizonyosan benne van most is a
szoknyája zsebében, ha bele nem esett a Marosba.

– Eredj be, kutasd ki a zsebeit és hozd ki nekem a kulcsot.

Zsuzsi örült, hogy csak ennyiből áll a szentencia, kereste a kulcsot, de
nem találta.

A csizmadia tűkön ült. „Meg kell tudnom – motyogta – nyomára kell
jönnöm. Hátha nem igaz.“

Kikiáltott Lőrincre, hogy keressen valahol baltát, feszítővasat.

Lőrinc behozta a kívánt tárgyakat, mire Apró uram neki feszítette a
vasat a griffekkel kivert tölgyfaládának, mely az almárium mellett állt.

Az öreg legény megbotránkozva nézett gazdájára.

– Csak nem akarja tán a Katika ládáját feltörni?

– Miért nézel rám úgy, mintha meg akarnál harapni?

– Mert az nem illik egy Apró Istvánhoz.

Apró úr kezeiből kiesett erre a feszítő vas. Maga is érezte, hogy a
szolgája most lenézi. Nem, ezt nem tűrheti. Inkább elmond neki mindent,
ami a lapban van. Kitárta hát a lelkét, lelke állapotját s rámordúlt:

– No hát, most beszélj, pupák!

Lőrinc a tarkóját vakarta.

– Ej bizony, ej bizony! No már ez baj, hogy megírták. No már ez szép
mulatság. Most már meg kell agyabugyálni valamelyiket, vagy az újságírót
vagy a Kolosy urat.

– Hazudik az újság, nem lehet máskép – fakadt ki a csizmadia hevesen. –
Vagy mit gondolsz?

– Hogy csakugyan föl kell a ládát feszíteni. A valóságot okvetlenül meg
kell tudni valahonnan, Katicától nem lehet. Hátha a láda is elmondaná?

Nem sokból állt, föltépték a fedelet a feszítő vassal s föltárúltak a
láda kincsei, holmi fehér csipkék, kalárisok, kendőcskék, kistikkelt
abc-ék, patyolat háló reklik, amelyekből finom birsalma illat áradott
szét a szobában.

A csizmadia idegesen babrált köztük, mig végre valami papírféle suhogott
meg. Ezt emelte ki. Nézi, nézi, forgatja, hát egy betéti könyvecske két
ezer o. é. frtról, amely összeg a Hunniában van letéve Apró Katalin
nevére.

– Itt a bűnjel, – hörgé elborult homlokkal s mint a tüzes üszköt,
hirtelen visszacsapta, de éppen akkor kifordult a könyvecskéből egy
levélke is.

Fölkapta a levelet és a következőket olvasta hangosan:

Kedves Katicám! Megkaptam rossz hangulatban írt soraidat, s megvallom,
azok engem is elszomorítottak, de a dolgokat, melyeket előre láttam, nem
rendezhetem úgy, ahogy hasonló esetben méltányos lenne. A társadalom
rideg törvényeit respektálni kell; aki azok elől kitér, azt
összemorzsolják. Én hát nem segíthetek úgy, amint szeretném és csak azt
tanácsolhatom, fogadj szót atyádnak s mondj igent Kolowotkinak. A
hozományhoz én is hozzájárulok az ide mellékelt csekélységgel. Egyebet
most nem tehetek. Bocsáss meg és feledj el. De ha netalán ama másik
esemény következnék be, mindenkor számíthatsz támogatásomra. Isten
veled.

_Ferenc._

U. i. Ezt a levelemet, kérlek, tépd szét azonnal.

– Meg vagyok gyalázva, – szólt tompa, síri hangon a csizmadia – nem
mehetek többé emberek közé – és tépte a haját, mint egy őrült.

– Most már minden világos – csóválta a fejét a szegény Lőrinc s
jelentőségteljesen jegyzé meg: Most már értem Kati minden tettét,
betegségét, haloványságát és amit az orvos eltitkol.

– Mit akarsz ezzel mondani? – riadt rá Apró.

Lőrinc körülnézett, hogy be van-e téve az ajtó és minden ablak s a gazda
füléhez hajolt:

– Kicsi bántja a nagyot – súgta.

A gazda vérvörös lett, aztán egy görcsös köhögési roham fogta el, azt
lehetett volna hinni, hogy mindjárt megful, de biz az magához tért
csakhamar s olyat dobbantott a lábával, hogy a ház is rengett.

– Most már minden mindegy. De majd csinálok én rendet mindjárt. Isten
engem úgy segéljen!

S ezzel kicsörtetett – mint egy megbőszült bika, széket, dézsát,
szakajtót, ami útjában állott, félre lökve – a konyhába s ott a létrán
sietve fölmászott a padlásra.

Lőrincet a borzalom fogta el. Bizonyosan felakasztja ott magát. Kést
kerített hamar, amivel majd levágja a kellő pillanatban, nosza, most
utána, de benyitni nem mert, megállt a létra legfelső fokán és
bekukucskált a padlásajtó repedésén.

Eszeágában sem volt Aprónak ilyesmi, valami rozsdás vasládikót húzott ki
egy fülkéből, mely a kürtő falába volt beleépítve. Abban kotorászott jó
sokáig fakó papir-paksaméták közt. Lőrinc megnyugodott. Aki papirosokat
keres, az még akar valamit ezen a világon; a másikra nem kell okmány.

Nemsokára le is jött és csak annyit mondott Zsuzsinak, hogy kefélje le,
mert nagyúri házhoz lészen útja.

Lőrinc kíváncsi volt, megkérdezte négyszemközt, hová megy.

– Elmegyek egy kicsit Kolosyhoz – susogta rejtélyesen.

– Meg akarja ölni?

– Dehogy, meg akarom ölelni.

– Kolosyt?

– Igen, igen, Kolosy uramat, leendő vőmuramat.

– No már abból nem eszünk, ahogy én ösmerem a rátartó urat.

– Hm. Majd meglássuk – és a zsebére ütött, mely csak úgy duzzadott holmi
színehagyott írásoktól.

Zsuzsi kikefélte, ő maga szépen megfésülködött a tükör előtt, gondos
választékot csinált, aztán vette az új köpönyeget, melyet csak a
templomba vagy a városi közgyűlésekre öltött föl és melyet, minthogy
latinizáló ember volt (mint nagyenyedi diák öt klasszist végezvén)
Decorumnak nevezett.

Elindult egész nyugodtan és meg sem állt, csak a Kolosy előszobájában.

Szándékosan kereste föl a hivatalban, mert nem akart Máli nénivel
találkozni. (Megfojtaná és még börtönbe kerülne miatta.)

Az előszobában egy titkár ült, az íróasztalnál. A csizmadia-mester
tisztességesen köszönt és arra a kérdésre, hogy mit akar, mondta, hogy
Kolosy úrral akar beszélni.

– Most nem lehet, – utasítá el a titkár – az elnök úr ma ingerült és
kiadta a rendeletet, hogy senkit se bocsássak be.

– Tessék kérem neki megmondani, hogy Apró István van itt.

– No, magát meg éppen nem eresztem be, minthogy egy Apró leánynyal
összeköttetésben valami skandalózus közlemény jelent meg a lapban, mely
kellemetlenül érinti a főnököt. – Talán maga az apja?

– Én vagyok, de hát maga ki, hogy nem akar engem, egy köztörvényhatósági
bizottsági tagot beereszteni?

– Csodálom, hogy nem tudja, – mondá az fönhéjázó orrhangon. – Én Rákóczi
vagyok.

– Úgy? Már tudom, – gúnyolódék a csizmadia. – Éppen tegnapelőtt adtam
egy forintot a maga hamvainak hazaszállítására.

S ezzel kutyába se vévén Rákóczit, nagy robbajjal betaszította a zöld
posztóval kipárnázott ajtót, mely fölfogja a külső zajt, lármát,
egyszerre bent termett a nagyhatalmú elnök szentélyében.

Az épen az ablakon nézett ki a szinpadi látcsövén át (valami csinos vis
à vis-val kacérkodván) háttal volt fordulva az ajtónak, nem láthatta a
jöttet, de gondolva ki lehet, egyszerűen hátra szólt:

– No mi az, Arnold?

– Én akarok egy úrral beszélni – csattant meg az Apró uram éles hangja.

Kolosy ingerülten fordult hátra, észrevevén, hogy az nem a Rákóczi
Arnold hangja. De amint meglátta a csizmadiát, halálsápadt lett s a
gukker is kiesett kezéből, nagy csattanással a padozatra.

Kolosy nem volt gyáva. Magyar nemes volt. Vagyont ugyan nem örökölt
vitéz őseitől (jövedelmező állását saját ügyességével szerezte), de
örökölt jó vért és dölyföt. Nem félt se kardtól, se golyótól, se
embertől (még talán az istentől se félt), hanem félt az úgynevezett
„jelenetektől“. Mert ezek tönkretehették az állását. S erre az állásra
szüksége volt. Szeretett jól élni, urasan, előkelően. Pezsgő, szerelem,
jó lovak.

Most tehát halálra ijedt, mert oka volt nagy jelenetet várni. Mindegy.
Essünk át rajta. Mindenkit összeszidott volna, hogy minek háborgatja, de
ez az egy ember immunis volt ma előtte. Mert maga is érezte, hogy
„igazban“ jár. Nyájasra próbálta erőltetni arcát (miközben fogait
csikorgatta dühében Rákóczi ellen).

– Üljön le, Apró barátom – mondá fojtott hangon, fürkészve az ellenfél
vonásait, de csodálkozására nem fedezett föl azokban haragot, hanem
ellenkezőleg, alázatos szelídséget.

Mint jó taktikus, nem hagyja magát félrevezetni. A csizmadia nagyon
ravasz, nagyon alamuszi. Valami rosszban törhette a fejét, hogy álcában
jön. Jobban szerette volna, ha nagy dérrel-durral, rettenetes furiával
csap le. Könnyebben lehetne vele végezni. Érezte, hogy így
veszedelmesebb.

– Nem ülök le, köszönöm. Tetszik talán tudni, miért jöttem? – kérdé Apró
uram csöndesen, vontatottan.

– Majd megtudom, ha megmondja.

– Hát megmondom. Én mindent tudok. Olvastam az újságot, megtaláltam az
ön levelét, melyet a leányomnak írt.

Kolosy finom arca megrándult, de ezt alig lehetett észre venni; hidegen
állt az ablaknál, mint egy szobor, a kezeit mellén keresztbe fonva.

– De nem akarok sok szót vesztegetni, én nem jöttem ide veszekedni, mert
a veszekedés ostoba dolog és csak az epét kavarja föl, hanem igazságot
jöttem kérni, hogy az úr reparálja meg a dolgot, ahogy lehet. Ön persze
jobban szeretné, ha én valami gavallér volnék, aki önt kihívja párbajra
s ön leteríti a pisztolygolyójával s ezzel vége. De én csak egyszerű
csizmadia vagyok, nem akarom a vérét és nem adom a magamét, én csak
olyan bőrökkel dolgozom, melyek még nincsenek kilyukgatva, minélfogva
csak annyit mondok: amit vétett, uram, igazítsa meg.

– Nos, jól van, Apró uram. Látom, hogy maga okos ember. Hát úgy
beszélek, mint okos emberrel. Beismerem, hogy hiba terhel, mert nekem
kellett volna lenni több eszemnek, de az vessen rám követ, akit a
szenvedélyek soha le nem győztek. És az ön leánya valóságosan
ellenállhatlan. Egy szentet is mámorossá tehetne. Én még most is
szeretem őt és…

– Annál jobb, domine magnifice, annál jobb – dörzsölte kezeit a
csizmadia.

– És kész vagyok mindent megtenni, amit megtehetek. Lássuk, miféle
igazítást kíván ön?

– Csak egyféle van, – felelte a csizmadia alázatosan – amihez a
becsületes ember nyúlhat.

– És az?

– Hogy vegye el feleségül.

Meghosszabbodott erre a Kolosy ábrázata s alsó ajkai remegni kezdtek.

– Csak? – sziszegte gúnyosan, összeszorítván a fogait, hogy idegein
uralkodjék, mert a megérintett gőg szilajan nyargalt rajtok végig. De
hisz ez lehetetlen, kedves Apró. Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Én a
közélet embere vagyok itt a bank élén, akinek reprezentálnom is kell. Az
összeköttetéseim, a családi nexusaim emeltek ebbe az állásba, mely
nélkül nincs kenyerem. Ha független vagyoni helyzetben volnék, lehetne
erről beszélni, talán magamtól is megcselekedtem volna. De így nem csak
a név kötelez, de a megélhetés is. Az egyik nővérem egy Luzsénszky
bárónál van férjnél, a másik az idevaló főispánnál. Mit szólnának hozzá
a sógoraim, akik ide emeltek, ha egy csizmadia leányát venném el?

Apró uram meghajtotta fejét.

– Igaz, igaz, instálom.

– Ezek engem rögtön elejtenének és megszűnnék minden befolyásom, ami az
ő révükön van s ha ezt látnák a részvényesek, ők is elejtenének. Hát nem
igaz?

– Belátom, uram – nyöszörögte Apró, fázékonyan összehúzva magán a
Dekorum szürke szárnyait. – Szó sincs róla, nagyságos uram, a társadalmi
különbséget érzem én is…

– No, úgy-e, úgy-e, – mosolygott Kolosy megkönnyebbülve – azért mondtam
én, hogy ön okos ember, de mért nem kíván akkor valami évi díjat vagy
kielégítést, szóval effélét, ami lehetséges.

– Mert az a másik is lehetséges – vágott közbe Apró.

– Hogyhogy?

Apró uram fölemelte a fejét olyan kevélyen, mint egy zsiráf és
fontoskodva mondta, lassú, ünnepélyes hangnyomattal:

– Úgy, hogy én lépek egyet feljebb.

Kolosy rábámult. Ez a váratlan szó megzavarta. Megbolondult-e a
csizmadia, vagy csak nem érti, mit akar ezzel mondani? De nem maradt
sokáig kétségben, mert az öreg széttárta most a Decorumot és a kabátja
zsebéből kirántott egy nagy nyaláb papirost.

– Itt vannak a családi irataim, uram. Tessék átnézni. Az én szépapám
báró Aprovszki Szaniszló volt, aki ide menekült Varsóból Magyarországra
1801-ben és egy Telekynél lett gazdatiszt, sok apró gyereke közül
egyik-másik az iparos pályára ment s elhagyták a bárói nevet, mert
csúfolták volna őket, inkább írták magukat Apróknak, ahogy a nép
nevezte. Minden megvan itt hitelesen, bizonyítványok, keresztlevelek.
Sohasem törődtem velük, nem emlegettem senkinek. Nekem nem kellenek.
Minden ember annyi, amennyinek érzi magát és egy lattal se több, vagy
kevesebb. – Én mondom ezt az úrnak. – De azt is mondom az úrnak, hogy az
én Kati leányom éppen olyan vérbeli baronessz, mint a többi, aki
atlaszcipőkben tapossa és selyem-viganóval söpri ezt a sárgolyóbist.

A világfit annyira váratlanul érte ez a fordulat, hogy valóságosan
zavarba jött; erre a tromfra nem volt visszavágása, úgy, hogy puszta
időnyerésből átnézte az iratokat s ezalatt összeszedve magát, gúnyos
udvariassággal hajolt meg:

– Üdvözlöm önt, báró úr.

Apró uram fülig pirult erre, de csak türtőztette magát, várván a dolgok
meritumáról a szép szót.

Kolosy összerakosgatva az iratokat, odanyujtá neki.

– Szép és meglepő dolog ez kétségkívül, de célhoz nem vezethet,
sajnálom. A voltra nem ad a zsidó semmit. Én pedig ennek a
pénzintézetnek az élén bizonyos fokig zsidó vagyok, aki a jelennel
dolgozik a jövőnek. A jelen pedig az, hogy ön, kedvesem, mégis csak egy
helybeli csizmadia és a kisasszony csizmadia-leány. Aztán jegyezze meg –
és itt már föltépte gőgje az önuralom szellentyűjének csapját s teljes
gőzerővel kitört – igenis, jegyezze meg, hogy egy Kolosynak egy báró
Aprovszky is csak olyan apró, mint egy Apró. Megértette?

Apró uram nem jött dühbe, sőt még csak nagyobb alázattal felelte:

– Igenis, megértettem. Azt tetszik, úgy-e bár, mondani, hogy a
társadalmi távolság emiatt még mindig szembetűnő és betöltetlen?

– Azt.

– Vagyis hogy én hiába léptem egy fokkal fölebb?

– Körülbelül.

– És hogy hát ezen az alapon nem lesz a dologból semmi?

– Igen, igen.

– Hát akkor már most én egyelőre el is mehetek, más célravezető
eszközöket keresni?

S ezzel megindult a csizmadia-báró az ajtó felé olyan nyugalommal, olyan
méltósággal, mint egy római senator.

Az előkelő urat megszúrta a rejtélyes mondás s önkénytelenül kérdezte,
miközben egy pár lépést tett utána:

– Nevetséges! Miféle eszközökre gondol ön?

A csizmadia visszafordult az ajtóból, mosolygott és a mosolyában volt
valami baljóslatú.

– Hát azt gondolom, instálom, hogy én most fölfelé próbáltam egyet
lépni, de nem volt elég. Most majd az úr lépik egyet lefelé. És valahol
mégis csak találkozunk.

A következő nap délelőttjén nagy tömegek verődtek össze az „Apró István
és Társa“ kirakata előtt. Csodálatos dolog volt, senki sem emlékszik
hasonlóra. Ember ember hátán, mindenki igyekezett látni valamit, ha
másképp nem lehetett, a többiek vállán körösztül. Mintha csak néhány
száz évvel volnánk hátrább s Teleky Mihály uramnak azt a csizmáját
mutogatnák ott, mely az ütközetből való futása közben egy sáros
pocsolyában lemaradt a lábáról – a krónika szerint.

A nemes város ereiből, a mellékutcákból, reggeli kilenc óra tájban, a
legtöbb ember özönlik a piac felé. Siető alakok, ügyes-bajos felek,
ügyvédek, hivatalnokok (ámbár dehogy siet a hivatalnok). Egy szóval az a
sok mindenféle ember, akinek a főtér nagy épületeiben van dolga vagy a
város más részeiben, többnyire itt keresztezi egymást.

Már messziről feltünhetett mindenkinek a sokadalom egyetlen hely körül.
Nagy spektakulum lehet – s akinek sürgős dolga volt is, nem átallotta
egy pillanatra odanézni, mert az ember kiváncsi féreg, még ha nincs is
rajta szoknya.

De mi lehet? – tünődik rajta addig is, míg odaér, nézvén a folyton
hullámzó, oszló és gyülemlő tarka csoportot. Belső tűz van talán a
boltban? De hisz akkor füstje is lenne és oltanák az emberek. Meglehet,
hogy valami szerencsétlenség. Hanem akkor részvét mutatkoznék az
arcokon, a sajnálkozás moraja rezegne a levegőben, holott ezek az
emberek mind ingerültek, s a botjaikkal, karjaikkal izgatottan
hadonászva távoznak.

Ej, no, mi az ördög az hát? Nem egy olyan akadt, aki nem restelte a
szaladást se, hogy hamarabb odaérjen és valahogy el ne múljék az
eltalálhatlan látványosság az orra elől.

Pedig kár volt szaladni. Különösen az olyannak, aki nem tőkepénzes. Aki
pedig tőkepénzes, az úgy is olyan úr, akinek a sietés derogálhat. Nem
volt abban a kirakatban semmi olyan, ami a látványosság nevet
megérdemelné. Nehány díszcsizma és topánka közt ki volt téve a Hunnia
bank egy betéti könyvecskéje. Kinyitva és gummi zsinórral leszorítva a
belső lapja, melyen a betétösszeg kétezer forint arabus számokban és
írásban van föltüntetve szabályszerűen és hitelesen.

Hát furcsa, persze furcsa, hogy valaki a betéti könyvecskéjét a
kirakatba tegye, de még se páratlan esemény a világon. A westminsteri
herceg az istállójában tartja berámázva az angol bank egy millió font
sterlingre szóló utalványát és még se csődülnek oda a népek. Mert egy
utalvány végre is csak utalvány, papiros rongy, ha mindjárt akkora súlyú
aranyat jelent is, mint egy kövér kanonok teste. De kétezer forintról
szóló könyvecske! Hisz az suvix. Van is azon valami nézni való?

Igen, igen, csakhogy nem is a betéti könyvecske itt a szenzáció, hanem
az a cédula, ami alája van téve – s azon Apró István uram sajátkezű
írása. Ha a Shakespeare kézirata volna, se okozhatna nagyobb föltünést.
Nem is nézik azt annyian a British múzeumban mint ezt most. Pedig se nem
sonett, se nem madrigal, se nem gúnyvers, hanem csak ez a néhány szó
olvasható rajta: „Ezen betéti könyvecske leszállított áron Ezerötszáz
forintért azonnal Eladó.“

Egy-egy homlokon kínos verejték ütött ki, egy-egy arc elsápad. Van, aki
elkáromkodja magát: Tyűh, a kirieleiszomát! Hát így vagyunk? Hát itt mi
történt? Kétezer forint csak másfélezret ér. A többi elolvadt. Akinek
nincs pénze, boldog ember, vállat von hidegen s odább ballag, de aki
betette a pénzét, rohan haza a könyvecskéért, hogy mentse meg, ami
menthető. Útközben a vidékbeli rokonoknak, jó ismerősöknek is sürgönyöz.
A kikről tudja, hogy Hunnia részvényük van, adjanak túl rajta, mert hiba
történt, vagy jőjjenek a betétüket kivenni, de hamar, mert a pénz, úgy
látszik, ebek szérűjén szemetel.

Némelyek ott maradnak habozva, tanácstalanul, megmerevedve az
ijedtségtől és nézik-nézik a kirakatot, hol káprázó szemük előtt
kalamajkát táncol a könyvecske a topánkákkal; nézik a bent pipázgató
csizmadiát, aki fel s alá járkálva csodálatos flegmával beszélget valami
vendégével s egy csöppet se látszik törődni a boltja előtti
csoportosulással; – természetesnek találja, sőt titkos elégedettséggel
pislant ki egyszer-egyszer, majd kikiséri a vendégét s hallani amit
beszélnek az ajtóban. A kilépő kundsaft lelkére köti, hogy a megrendelt
cipőket küldje utána Flórencbe.

– Pontosan ott lesz napjára – biztosítja Apró.

– Mert azután tovább utazom.

– És meddig lesz uraságod Olaszországban?

– Egy hónapig. De egy félév is kevés volna. A legszebb ország a világon.

– Természetesen, természetesen – bizonyítja Apró stoikus komolysággal. –
Az Isten is szándékosan annak teremtette, egy csizma formáját adván
neki.

Többen szeretnék megszólítani ő kegyelmét, mit tud közelebbit a
„Hunniáról“, mi az oka, hogy ennyire megvedlett ez a jó hitelű szilárd
intézet. (Oh uram istenem, kinek higyjen már az ember ebben a szélhámos
világban?), de intelligens renden levők restelték elárulni
tudatlanságukat, hogy egy közönséges csizmadiától tudakozódjanak, a
kisebb rangú emberek pediglen ellenkezőleg nem merték a méltóságteljes
tartásu városatyát ostoba kérdésekkel molesztálni. Mert mit is
kérdezősködjenek? Hiszen világos. A kutya ugat, a könyvecske beszél. Ha
az okos Apró értékén alul adja a könyvecskét, hát annak okának kell
lennie – nem érhet az akkor többet egy fityinggel sem.

Ki mert volna arról még csak álmodni is, hogy a könyvecske éppen olyan
jó könyvecske, mintha az angol banké volna és hogy az egész csak Kolosy
úr kedvéért van csinálva, aki most _lépik egyet lefelé?_

Mert hát úgy történt a dolog és ez megint különös lehetett olyan előtt,
aki kilenc órakor végigment a főtéren s látta a csoportosulást az Apró
boltja előtt, de sietős munkája lévén az alsó városban, ott meg sem
állott, hogy mire tizenegyre újra visszakerült, már akkor a
csoportosulás a Hunnia bank épülete elé vándorolt át. De ez csak félig
volt tolongás, mert félig már csata volt. Valóságos verekedés folyt,
hogy ki jusson fel előbb a lépcsőkön a pénztárhoz. Az erős öklűek
hátrataszigálták a gyengébbeket.

Csoda, hogy emberhalál nem történt, – de betört oldalborda, azt hiszem,
akadt. Nagy zaj, rikácsolás, káromkodás nyomta le a piac lármáját, a
közel sátorozó kofák konverzálását.

Mindenki elől akart lenni, mert a várost villámként futotta be a hír az
eladó betéti könyvecskéről, megtoldva, kibővítve saját külön hírekkel.
Mert az emberek mindig emberek. Ha baj festéséről van szó, mindenki
hozza a maga ecsetjét: Anch’io sono pittore, de ha örömhírről van szó, a
város egyszerre megtelik siketekkel és némákkal.

Amilyen nehéz volt följutni a nagy tolongásban az emeleti helyiségekbe,
szembe a rakoncátlan tömeggel, éppen olyan nehéz volt lejutni is
azoknak, akik már elvégezték dolgukat a pénztárnál. De egyik-másik mégis
utat hasított magának s ezer kiváncsi ostromlá, mint aki már evett a
tudás fájából.

– No, mi van?

– Beváltották a könyvecskét.

A következő is azt újságolta.

De ahelyett, hogy ez megnyugtatta volna a közönséget, melynek gyanúja
már fel volt költve, csodálatos módon csak az az érzése maradt: „Ejnye,
milyen jól jártak ezek!“ és csörtetett, kapaszkodott, dulakodott, hogy
minél előbb fölérjen.

A harmadik, ha jól emlékszem, Borogi Mihály uram, hasonló módon azzal a
hírrel jött ki:

– Megkaptam a pénzemet.

– Teljesen?

– Az utolsó garasig – felelte.

De még ez se tetszett a tömegnek, mert a hangulat erősebb a tényeknél.

– Micsoda szélhámosság! – kiáltoztak. – Azzal akarnak minket fölültetni.

(Hát már az sem tetszett a közönségnek, hogy a bank fizetni bír.)

Mire Borogi Mihály annyit mondott:

– Az bizonyos, hogy nagy zavar uralkodik fönn. Teljesen elvesztették a
fejüket. Kolosyt kell megnézni, az olyan sápadt, mintha a koporsóból
kelt volna ki. A többiek is úgy járnak-kelnek a farács mögött, mint a
kísértetek.

De volt is hozzá okuk a nyavalyásoknak, mert csakugyan páratlan eset az
annálékban, hogy egy pénzintézetet ilyen váratlanul rohanjanak meg a
betevők minden ok nélkül, egyszerre, mintha összebeszéltek volna, és
mindenki kéri a pénzét.

Eleinte föl sem tűnt. Gyakori eset. Négyen, öten egymás után vesznek föl
betétet, jön egy hatodik, ez betesz kétszer annyit. Ez csak a rendes
vérkeringés az arany borjú organizmusában.

Hanem mikor nem akart szünetje lenni és egyre nyílt, nyílt az ajtó és
mindig csak kivevők érkeznek – kezdett a dolog furcsa lenni.

A pénztárnok pulpitusa előtti tér megtelt emberekkel és ajtónyíláskor
látni lehetett, hogy a folyosó is tömve van.

A szemfüles Rákóczi Arnold ijedten szaladt be az elnökhöz.

– Csodálatos dolog történik – jelenté lihegve. – Az egész világ tolong,
hogy pénzét kivegye a bankból. Ez nem természetes, elnök úr. Mit
csináljunk?

– Ejh, bolondság – vetette oda Kolosy félvállról. – Mit csináljanak? Hát
fizessenek. A bank szilárd, mint a kőszikla, azért, hogy a szokottnál
néhány emberrel több veszi ki a tőkécskéjét…

E pillanatban óriási recscsenés hallatszott a szomszédos pénztári
helyiségben s utána vad lárma harsant föl, minő a harcoló indiánusoké.

Kolosy összerezzent.

– Menjen csak, nézze meg, mi az?

Rákóczi kifutott és befutott, de mint piros legény ment ki és sápadtan
került vissza.

– A türelmetlen, izgatott betevők betörték az ajtót, elnök úr!

De már erre Kolosy is fehér lett, mint a fal s rohant ki az ajtón,
megnézni, mi történik. A pénztárnok a tömeget csitította reszketeg, de
mégis nyájas hangon.

– Várjanak, kérem, az urak, míg a sor rájok kerül. Így nem lehet.
Nincsen baj, kérem. Minden ki lesz fizetve, minden, minden.

Kolosy egyszerre átértette a helyzetet, mint jó hadvezér a veszély
pillanatában.

Odaintette Rákóczit és azt súgta neki:

– Menjen a városházára rendőrökért, a kik a rendet föntartsák, s
igyekezzék információt szerezni útközben, miből keletkezett ez a
hallatlan dolog.

Aztán a pénztárnokhoz szólt franciául:

– E mögött valami manoeuvre rejlik. Pokoli cselszövény. Van elég
pénztári készletünk?

– Bizonyos fokig.

– Nem kell megijedni, gondoskodni kell a beszerzésről. Majd utána nézek.

– Fizessem a fölmondáshoz kötött összegeket is? – kérdé a pénztárnok.

– Egyelőre igen, taktikai szempontból, hogy a bizalom, mely valami
galád, rejtélyes módon megingattatott, visszatérjen.

Nagy lélekjelenlétet árult el Kolosy, de azért mégis tűkön ült, míg a
rendőrök megérkeztek, akik azután csak egyenként engedték a rácshoz
jönni a feleket.

Nyomukban jött Rákóczi Arnold is, gőzölgő fejjel, fontoskodó, rejtélyes
arccal.

Az elnök beintette szobájába.

– Megtudott valamit?

– Mindent.

– Nos? – toppantott lábával az elnök türelmetlenül.

– Az a zsivány csizmadia, az Apró csinálta az egészet.

Kolosy elkáromkodta magát:

– Az ördögbe! ezt mindjárt gyaníthattam volna. Hiszen fenyegetőzött. És
hát mit tett?

– Kitette ma reggel a bank egy kétezer forintos könyvecskéjét a
kirakatába és odaírta, hogy másfél ezer forinton azonnal eladó.

Az elnök izgatottan rágcsálta a bajuszát.

– Úgy? Hm. Micsoda kolosszális furfang lakik abban a bozontos fejben. Ez
ugyan alánk gyújtott! És még az a szép, hogy a könyvecske az én
ajándékom. Szeretném magamat fölpofozni. Oh a ravasz kutya!

Eszébe jutottak a szavai: „Most ön lépik egyet lefelé és valahol majd
csak találkozunk.“

– Hát azért se találkozunk, – dörmögte magában – és azért se lépek
lefelé.

– Nem parancsol valamit, elnök úr?

– Mi lett aztán a betéti könyvvel? – kérdé Kolosy.

– A közönség csődült a kirakathoz és gyanut kapott, széthordta a
vészhírt és most itt van a folytatása a szomszéd szobában, amint látni
méltóztatik. A távirdafőnökkel is beszéltem útközben, azt mondja, hogy
nem győzik a sürgönyöket továbbítani, melyekben a közönség a vidéki
ismerősöket figyelmezteti, hogy a pénzük veszélyben forog.

– Az ördögbe is, ez nem jó, – szólt az elnök, sötéten nézve maga elé. –
Ez a „run“ egyszerűen tönkre tehet, ha nem állunk bátran eléje. És hol
van most a könyvecske?

– Most is ott van a kirakatban, most is nézik.

– Siessen azonnal oda egy gyakornokkal és váltsák be. – Az az első a
sebészetnél is, a sebeket okozó golyót kivenni a testből. De vigyen
magával két tekintélyes tanut az érdekelt közönségből, hogy lássák,
milyen szemtelenül misztifikálta őket a csizmadia. Megálljon, megálljon,
Rákóczi! Hadd írjak egy sürgönyt a Hitel-Banknak Budapestre. Az éjjel
oda utazom, mert előre látható, hogy segítségre lesz szükségünk.
Egyúttal adja fel a sürgönyt is.

Négy-öt blanquette-et elrontott, míg megfogalmazta. S milyen reszketeg,
kusza betűk, mintha csak a lelkével írta volna!

Okos dolog volt két tanut vinni Apróhoz; akadt is mindjárt kettő: a
becsületes Herenczy János, arról híres, hogy mindig szerette keresni az
igazságot, de sohase találta meg; a másik a lutheránus Hortyán Boldizsár
volt, szinte unikum a maga nemében, azokkal is tartott, akik a bankot
leszólták, azokkal is, akik bíztak benne.

De iszen jól kifőzte ezt Kolosy Ferenc. A pezsgőtől mégis csak másképp
jár az ember esze, mint a csigertől. Most is milyen dilemma elé állítja
a csizmadiát. Ha ideadja a könyvecskét ezerötszázért, akkor nagy szamár,
mert ötszáz forintjába kerül ez a mai mulatság. Ha pedig nem adja
ezerötszázért, akkor nagy gazember és bizonyítványt állít ki magának
arról, hogy bolonddá tette az egész várost. Sőt az okozott kárért még
talán be is lehet pörölni.

Hej, Rákóczi, hej, Herenczy, Hortyán, nehéz dió nektek Apró István!

Odamentek, de nem volt otthon. Kolowotki azt mondta, hogy egy jó óra
előtt a vizsgálóbíróhoz ment, ahova tanunak idézték.

– Megvárjuk, – jelenté ki Rákóczi.

Már jóval elmult a dél, mire nagy peckesen előjött. Nem ok nélkül, mert
élete egyik legnagyobb dicsőségét aratta ma.

A törvényszéknél tárgyalt bűnügynek az volt ugyanis röviden a
tényálladéka, hogy Mányay Gáspár incenci földbirtokost, aki itt a
városban tavaly, a szentmihálynapi vásárkor néhány ezer forint ára ökröt
adott el, útközben ismeretlen tettesek kirabolták s a kocsisával együtt
megölték.

Mányay egy pár csizmát vásárolt Apró uramnál; az is eltünt a
kocsikasból. A rendőrséget ez a csizma vezette nyomra, fölismerni vélvén
azt egy föltünő módon gazdagodó Prager János nevű fiatal brassói
hentesmesteren, mivelhogy a csizma húzója, vagyis a füle éppen olyan
szokatlan színű és minőségű vászonszalagból készült, aminőt Apró
használ, ki azt egyenesen egy karlsbadi angol boltban vette.

A hentest faggatni kezdték e miatt, eleinte zavarba jött a vizsgálóbíró
előtt, de később aztán előállított egy idevaló csizmadiát, Blok Jánost,
aki azt vallotta, hogy a csizmát ő varrta. S tényleg neki is olyan
vászon szalagja volt, mint az Apróé. Sőt ugyanaz, mert bebizonyult, hogy
mintegy másfél év előtt Aprótul kölcsönözte a szalagot.

Minthogy Apró uram is a maga munkájának ösmerte el a csizmát, valóságos
salamoni jelenet fejlődött ma a vizsgálóbíró előtt, aki egyenest
Brassóból utazott ide őket szembesíteni.

A bíró fölmutatta a nevezetes corpus delictit.

– Ki ösmeri ezt a csizmát?

– Én! Én! – feleltek egyszerre.

– Meg merne rá esküdni? – kérdé a bíró Bloktól.

– Ezerszer.

– No lássa, Apró – szólt a bíró. – Hátha téved…

– Soha se szoktam tévedni.

– Hát ön is megesküszik rá?

– Természetesen.

A bíró a tarkóját vakarta zavarában.

– Nem bocsáthatom esküre, mert az egyiké hamis volna.

Apró uram vállat vont.

– Emlékszik rá, Blok, hogy kinek adta el a csizmát?

– Nem emlékszem.

– És ön, Apró?

– Én Mányay úrnak adtam el, emlékszem és vallom.

– Gondolja meg, Apró, mit beszél, mert ez a vallomás halála lehet
valakinek.

– Én mindent meg szoktam gondolni.

A bíró nem tudott mit csinálni a két emberrel, csóválta a fejét,
játszadozott az ametiszt gyűrűjével, majd kedvetlenül kiáltott fel: Az
ördög látott két ilyen hazug fickót! Lehetetlen rajtuk eligazodni.

Megszúrta ez a szó Apró uramat, sértődve fordult a bíró felé kemény
hangon:

– Ha nem a király nevében volna itt a tekintetes bíró úr, nem tűrném el
a szavait, de most csak azt mondom, ha nem bír eredményre jutni, bízza
rám egy kicsit a kérdezést.

– No hát kérdezzen! – mondta a bíró elkeseredve.

Apró uram csizmadiásan a csípőjére rakta a kezeit s így szólt, a felső
testét ide-oda illegetve:

– Hát mondjon nekem valamit Blok János, ama pár csizmának a belső
tulajdonságairól.

Blok János gúnyolódva jegyezte meg:

– Nem ember a csizma, Apró uram, hogy belső tulajdonai is lennének.

– Úgy? Hát majd mondok én. Tessék megnézni és fölfejtetni szakértőkkel
azt a csizmát, bíró úr, és tessék jegyzőkönyvbe vétetni, hogy a bal
csizmán jobbról, az orrától kezdődve a hetedik és nyolcadik öltés közt
_egy vakvágás van_. Azért adtam olcsóbban egy forinttal Mányay uramnak.
Dixi.

A bíró legottan szakértőket hívatott, akik felfejtették és megtalálták a
jelzett vakvágást a mondott helyen s akképpen nyilakozának nagy
csodálattal Apróról, hogy ő kegyelme hasonlatos volna a nagy
Napoleonhoz, ki is minden katonáját ösmerte, mint ahogy ő ösmeri minden
csizmáját.

Nagy glóriákkal ment hát haza ő kelme s bár jól túljárt az idő a déli
harangozáson, mégis be akart még nézni a boltba, hogy boszut lihegő
lelkét ott friss hírekkel meghízlalja s elmenvén a bank mellett, nagy
élvezettel nézte a csoportosulást. „Ezek is mind nekem dolgoznak“, –
dörmögte mellét dagasztó érzések közt.

Benyitván a boltba, nem minden megütközés nélkül köszönté az ott
dangubáló polgártársakat és azt a bizonyos Rákóczit.

– Engem tetszenek várni? – kérdé vontatottan.

– Éppen hogy éppen, – felelte tisztességtudással Herenczy.

Rákóczi peckesen fölemelkedett a kerek székről, melyen ült s kezét az
Apró karjára ereszté le.

– A könyvecskét akarjuk megvenni, mely a kirakatban van, tisztelt Apró
úr, – s kivette a tárcáját, hogy a másfél ezer forintot kiolvassa.

Apró uram a csutoráját a bal agyaráról áttolta a jobboldali agyarra,
megszortyogtatta egy kicsit, aztán így szólt:

– Sajnos, már el van adva.

Oh! – Hm. Erre nem voltak elkészülve. Ez váratlan volt. Rákóczi az
ajkaiba harapott.

– És kinek adta el? – kérdé Herenczy.

– Az egyelőre titok.

– Ugyan, mennyiért adta el? – tudakozódék kiváncsian Hortyán.

– A kitett áron alul valamivel, vagyis nem egészen ezer ötszáz
forintért.

– De akkor miért nem veszi ki az úr a kirakatból? – támadt rá Rákóczi.

– Mert nekem nem tetszik.

– De ez injuria, mások vagyona elleni merénylet, – fortyant föl az
előbbi dühösen és a nyála szerteszét frecsegett.

– Én azt teszek ki a kirakatomba, amit akarok, punktum.

– Paperlapap! Azt mi nem engedhetjük, érti-e? Hatósági beavatkozást
fogok kérni, protestálok a Hunnia bank nevében és felelőssé teszem.

– Tegyen amit akar, de engedje meg, hogy ha ilyen közel áll hozzám,
betakarjam az arcomat kendővel, mert én az arcomat nem szeméten szedtem.

Erre elnevette magát a két bizalmi férfiú, Rákóczi Arnold pedig fülig
pirult és dühösen rohant ki a boltból.

A bank dolga pedig percről-percre rosszabbra fordult. A fölmondáshoz
kötött tőkék kifizetését be kellett szüntetni, ami roppant konsternációt
szült. Mikor két órakor a rendes időben bezárták a bankot, az ingerült
tömeg meg akarta linchelni a tisztviselőket, maga Kolosy is a kert
kerítésén át menekült.

Éjjel Budapestre utazott a főispán sógorával, hogy a bankot megmentse
elegendő pénzkészlet szerzésével.

De Budapest éppen szomorú város volt akkor.

Nem volt ugyan fekete posztóval beborítva, mint a mesebeli városok,
ahova a sárkány ellen készülő királyfi beillett, de bús külső jelek itt
is mutatkoztak abban, hogy a Lipótváros-részben az orrok hosszabbak a
szokottnál. Egy úgynevezett „fekete nap“ a börzén megkopasztotta az
egész várost.

Kolosy tárgyalt a pénzintézetekkel, a kormánynyal, fordult fűhöz-fához,
járt Pontiustól Pilátushoz, de mindenütt azt az egy feleletet kapta:
„nincs kincs“.

Harmadnap ezt az előre megállapított egy szót sürgönyözte haza a
főembereinek: „_Waterló_“. (Ami annyit jelentett: „a csata elveszett“.)

A Hunnia liquidál; Apró uram pedig ott ült a Kati ágyánál, aki
véletlenül az nap lett hosszú betegség után először lázmentes és akivel
először lehetett értelmesen beszélni. Fehér volt, gyenge volt még, mint
egy lehellet, de néha rámosolygott az öregre s ez tündöklőbb volt a
napfénynél.

Csevegett, csacsogott. Új volt neki szegénynek az innenső világ. Minden
apróságot kikérdezett. Mióta volt beteg, mert semmire se emlékszik?
(Bizony, már hetek múltak el azóta.) Megvan-e még a macska? (Megvan,
megvan, napsugárkám.) Hát a Szamos kutya? (Hallgasd csak, hallgasd csak,
éppen most is ő kaparja kívül az ajtót, mert szeretne hozzád bejönni.)

Aztán a kedvenc tárgyait tudakolta, a csészéjét, a poharát nem törte-e
el a Zsuzsi, nem pusztult-e el valami?

– Nem, nem, semmi se pusztult el. Csak egy fehér rózsa az ablakban,
Zsuzsi tévedésből petroleummal találta megönteni, hát elcsunyult,
elpusztult. Csak a fehér rózsa és…

És a bank – akarta mondani Apró uram hehehe, a bank.

De a leány rá nézett s aggodalmasan kérdezte:

És még mi, atyám?

Apró elharapta a mondatot.

– Csak a fehér rózsa, – motyogta, – vagyis csak a rózsa fehérsége…
fehérsége.


Befejezés.

A Hunnia tehát megbukott és Kolosy Ferenc nem volt többé semmi. Hanem az
olyan semmi, akinek az egyik sógora báró Luzsénszky, a másik főispán, az
mindig lehet valami.

Korán örült Apró; lefelé lépett ugyan, de a völgy túlsó oldalára, azért
tehát megint nem találkoztak. Kataszter lett valahol
Felsőmagyarországon.

De nem sokáig. Az ördög nem hagyja el a maga embereit. Mikor az
országgyülési ciklus négy év mulva véget ért, a főispán megválasztatta
képviselőnek. És hát most már ott fönt ült és működött ő is, küzködve
azzal a rettenetes frázissal, melylyel a közbenjárásért alkalmatlankodó
választók jönnek tarka-barka kívánságaikkal.

– Hiszen csak egy szavába kerül nagyságodnak!

Milyen ostobák, hogy nem ismerik a minisztereket! Azaz milyen boldogok!

Életrevaló politikusnak bizonyúlt, mert jól tudja szóval tartani a
választókat és minisztereket. Ami magát a törvényhozatalt illeti, ahhoz
talán nem értett, de ez nem lényeges. A törvény hozatala végre is nem
nehéz. Azt úgy hozzák, hogy talán nem is hozzák. Valami olyan a
„törvényhozó“, mint a _tollkés_. Tollkésnek hívják és mindent faragnak
vele a világon, csak tollat nem. A tollat gyárilag csinálják.

Hát Kolosy is tekintélyes képviselő lett és egyszer évek múlva
meglátogatta a kerületet, azaz meglátogatta máskor is, hanem én csak
erről az egy látogatásról beszélek. A kereskedelmi miniszter ő
excellenciáját kisérte le, aki valami kosárfonó iskolát akart a városban
létesíteni.

Nagy fogadtatás volt, roppant parádé, fehér ruhás leányok, diadalkapu,
taracklövések és örömtüzek. Ez az utóbbi ért a legtöbbet, legalább
melegedni lehetett mellettük, mert zimankos téli nap történt a
bevonulás. A lakosság nagy része kivonult az indóházhoz: ifjak, öregek,
asszonyok, gyerekek, ami nem csoda, mert először járt eleven miniszter e
városban.

Megvolt minden, ami ilyenkor szokásos: üdvözlő beszéd és válasz, nagy
éljenzés. A miniszter fölült a fölpántlikázott négyesre, majd a
képviselő ismerős alakja bontakozott ki a kíséretből, (de mennyire
összetört, megöregedett a derék úr). Egy pár hang kiáltozni kezdte:
„Éljen Kolosy Ferenc“.

A rendezők a másik kocsi után szaladgáltak, amelyen a képviselő foglal
majd helyet – úgy látszik, valami konfuzió történt. Eközben a kordonból,
melyet a rendőrség tartott fenn, – egy pillanat műve volt – kilépett egy
kis fiú, lehetett vagy hét éves, szép, bátor arcú, barna gyerek, nagy,
villogó fekete szemekkel, fején félrecsapott báránybőr sipkában.
Kilépett a tisztásra, ahol a képviselő állt és egy hógomolylyal mellbe
hajítá ő nagyságát.

Nosza, egyszerre hárman is nyakon csípték a merényletért. Ejnye, ilyen,
olyan porontya! Nini, mire nem vetemedik! Némelyek nevettek a jeleneten,
ami boszantani látszott a honatyát. De hogy ne láthassák kicsinyesnek,
kedélyes nevetést színlelve, maga szabadította ki a gyereket a megdühödt
rendezők karmaiból, ámbár a gyerek is rugdosta őket.

– Ne bántsák, kérem – szólt vidáman. – Szabad országban élünk. Mindenki
kifejezheti a rokonszenvét, ellenszenvét. Nos, fickó, mért haragszol
rám? Mondd meg bátran!

– Azért haragszom rád, – szólt a fiú vakmerően – mert rosszúl bántál az
anyámmal.

Éljen! Éljen! – a tömeg éljenezni kezdte a rokonszenves fiút.

Kolosy mosolygott, úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, pedig
érezte, hogy még jobban belémászott s nem tanácsos tovább kérdezősködni,
mert nem lehetetlen, hogy bankigazgató korában valami igazságtalanság
történt a fiú anyjával és a gyerek most kikottyantja.

– Teringette, fickója – szólt a szép piros orcáját megcsipkedve, – kinek
a fia vagy?

– A tied – szólt a gyerek, kevélyen kidüllesztve a mellét.

Leírhatatlan jelenet következett. Öreg asszonyok kilenc nemzedéken át
fogják mesélni. Kolosy elsápadt, majd piros lett, mint a paprika. Valami
sajátságos kéjjel vegyes szédület fogta el. A közönségben orkánszerű
tetszés-zaj tört ki. Minden ember beszélt, lármázott, ujjongott,
ágaskodott, asszonyok a csipkés kendőiket lobogtatták. Csak egyes
kifejezéseket lehetett kivenni: „Fölséges gyerek!“ „Az öreg Apró
unokája.“ E percben előállott a kocsi is. Minden szem oda tapadt, mi fog
történni. Valami csodálatos, idegfeszítő csönd támadt a zaj után. Még a
szívek is szinte megszüntek dobogni. Vajjon eltalálja-e, mit kell tenni?

És ekkor lehajolt a képviselő, megcsókolta a gyermeket és beemelte a
hintajába:

– Elviszlek, kópé, az anyádhoz, tudom, hogy majd kikapsz.

Ezzel maga is fölült melléje. A négy prüszkölő paripa megindult a
miniszter fogata után, a lelkesedés pedig, mely mintegy láncaitól
szabadult meg, oly egetrázó erővel tört ki, hogy megreszkettek bele a
szomszédos épületek és a levegő rezegve hömpölygette a város felé.

Kolosy csakugyan az anyjához vitte a gyereket, aki éppen az utcaajtóban
állt és gyönyörűbb volt, mint valaha, a bánatos szelíd arcával, finom
törékeny termetével. Bementek egy kicsinyég a szobába, de miről
beszéltek, hogy beszéltek, arra nem volt tanu.

Csak Apró uram említette aztán este a „Polgári kör“-ben nagy dicsekedve,
hogy ma nála volt a képviselő és megkérte a leánya kezét, de az esetre
nézve még csak annyit mondott rejtélyesen:

– Mindnyájan léptünk egyet, én is, ő is, de a gyerek, a Pali lépte a
legnagyobbat. Ebadta kölyke!




FILI.

(Rajz a régi világból.)

Még állanak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon
bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen,
mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli
kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!

Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint azelőtt.
A fényűzés nagyobb hódító Napoleonnál. Amit az emberiség célszerűt,
szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan
valamicske mindenüvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az
újjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverész, aminőről
Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval a pompa növekszik, egyre
növekszik.

A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körül üli a szépen
megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég,
mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika kandalló
terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az
asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a
porcellánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak
frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régi módi összeröffenés, hanem
diner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és félmelle csupasz és
a suhogó selyem derék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az
egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót
vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.

Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök
föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a
kezeiket: „Oh, milyen fény, – mondanák – mennyi ízlés, mennyi gyönyörű,
hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse
hiányoznék az asztalnál.“

Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás
észrevenni. Hiányzanak az elszegényedett rokonok.

Azelőtt mindenüvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült
ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál
járt, ilyenképpen formulázta:

– Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.

Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan
léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a
nagy virágbokréták.

Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülök sívár lett volna a ház és
visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni inni
valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy
ott magyar szívesség fogadja a vendéget.

És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a
kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.

Talán a szegénység tünt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre
csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top és a hosszú keze
mindinkább összeszorítja a nemes familiákat, megropogtatván a
csontjaikat, – de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.

Én még tudtam, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nem régen
meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon
ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt
az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a
nyakukban s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli
rokonai.

Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a
szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a
rózsaszínű íny.

– Hol a Tinka, Böske? – kérdeztem az ismerősöket.

– Hja, azok már megnőttek és…

– Férjhez mentek – egészítettem ki.

– Dehogy, – mondák. – Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy
háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar
ember az efféle portékát rendesen belöki.

– Miféle verembe, az istenért?

– Ej, hát rá sózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik
telegrafista, a másik postáskisasszony.

– Szegény kicsikék! – sóhajtottam föl.

– Inkább a szegény államot sajnálnád, – jegyzé meg az, aki
fölvilágosított.

Valószinűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, melylyel
harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátszszák a
koporsótól a síríg.

A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket
Kristóf az állomáshoz.

A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta
füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog
mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának
és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő
tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a
szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajjon
mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit.
Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy
püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.

– Szegény állam! – sóhajtottam föl hangosan.

A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltünt, hogy Kristóf
úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású
állatot.

– Nem igás lovak ezek? – kérdeztem a kocsist.

– Honvéd lovak – felelte egykedvűen.

– Soványak – tettem hozzá.

– Nem érdemlik meg a jobb kosztot – magyarázta. – A legnagyobb
munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csakhogy velünk
tartatja ki.

– Mégis csak botrány, – pattant föl a püspök – hogy az állam ennyire
becsapja a polgárait.

Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No persze. Minden vonalon
folyik a vetélkedés, egymás nyakába varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki
miben árthat a másiknak.

– Méltóztatott valamit mondani? – kérdé értelmetlen dünnyögésemre
maliciózus mosolylyal a püspök.

– Nem, nem, semmit se mondtam.

Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig,
hogy a régi világ mégis csak őszintébb és szebb volt.

Mikor még a magyar nemes úr maga tartotta el a saját elszegényedett
rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.

*

Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a
legkiemelkedőbb prototypusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a a környéken:
a „dupla lengyel“.

Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a
karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté,
mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a
produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy
bámulatára, karjaival pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és
megállította: „hopp, egy szóra, hékás!“

Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki
sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor
elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem
dolgozott soha sem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide
vagy oda szállván.

Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami,
szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt
akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De
a természet nem akarta.

Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell
használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül
szerszámot faragni?

Csak abból, amelyik már a gyökerén kinálkozik rá. Arra is kell a fa,
hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két
galy, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény
a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval mindenféle fa kell.
Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak
éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-két száz
esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan,
visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a
végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld
nem vesztett.

Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kis gyerek koromban
föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem
anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?

Anyám elnevette magát.

– Fili bácsi rokon és semmi egyéb.

– Jó állás az? – tudakoltam.

– Hogy érted?

– Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az
állásokat.)

– Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.

– Hát a Fili bácsi kinek a rokona?

– Sok nevezetes, jeles familiáknak; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a
Hettyesyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Leszkayaknak.

– De a királynak csak nem rokona?

– Eredj te bohó, hiszen nincs is királyunk.

– Hát miért nincs?

– Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!

De én csak nem eresztettem el a thémát, mint a kis kutya a csontot.

– Hát nekünk is rokonunk a Fili?

– Nekünk nem rokonunk.

– Mért nem rokonunk?

– Mert ő nagyobb familiából való, tehát az előkelőbb familiákkal van
rokonságban.

– Hogy lehet azt megösmerni, mama melyik az előkelőbb familia?

– A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.

– Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.

– Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárius volt,
az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.

Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény
ember volt és éppen a Hettyesy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf
barátom atyjától, hogy ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy
előkelő tartású hajporozott dámával, akinek a testvérhuga udvarhölgy
volt az anhalti hercegnél.

A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy
közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt.
Bár csak azt adná az isten, hogy megnyernék!

Szűkecskén éltek a konziliáriusék, – mégis nagy _rollét játszottak_. A
rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy
konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édes
testvérét bírja nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg
kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban
voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Ő
náluk Vidolyon csak egyetlen egyszer gyűlt össze évenként a rokonság
ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet s volt
mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a
második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy
ahhoz? Hogyan volt összehajtva a szervéta?

Eszerint igazodott a környék. Ez lett a „nobel“. Hát még az ülés rendje!
Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha
például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a
szót mindenütt. A konziliáriusék osztályozása vérré vált és akceptálta
minden forum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos,
kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint
tavaly, akkor jó, de ha valaki lejebb került, annak lőttek. Az egész
vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a familia kezd lemenni.

Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta,
amit az egykori referendárius bizonyos chablonos formulák szerint
intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk
közt a konziliáriusék „reperáló utaknak“ nevezték ilyetén
kirándulásaikat és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha
valaki ő nagyságáék felől tudakozódék:

– Reperációban vannak.

A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál
megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az
kapta az első „vizittát“, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót,
mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött
idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a
konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de
ide már rövidebb időre és így tovább-tovább, ahogy kellett – mert hát
nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.

A reperáció szinte eltartott az egyik Szt.-Mihály-naptól a másikig.
Ebben nem kíméltek se időt, se fáradságot – mert ilyen a finom lelkek
gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek még se gyógyultak be teljesen.
A Mihály-napi ebéd ülési rendje, mint valami változhatatlan törvény
nehezedett az illetőkre s néha ki-kitört a szemrehányás:

– Ejh, vigye az ördög az etiquettet! – pattant föl ilyenkor a nagyságos
úr. – Valakinek mindig elől kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész.
A perpetuum mobilét talán ki lehet találni, de hogy mindenki elől üljön,
azt nem lehet kitalálni.

Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a familiákban s egyik attak a
másikat érte emiatt.

– Hiszen mindig megreperálom – dörmögte a konziliárius méltatlankodva.

– Mit ér, ha a világ mégis csak a Szent Mihály-napi ebédet veszi
mértékül?

– Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.

Ebben az igéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált
rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé.
Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok
balzsama. Nemzeti klenodium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus
urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki
egyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni
kellett, a kenyeret sütni kellett, de a „majd tanulmányozom a kérdést“
örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele
kielégíteni.

A konziliárius úr legalább megtette, amit igért: tanulmányozta a kérdést
és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etiquette nem alkalmazható,
mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt
volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát,
hogy a chaosba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc
uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula
lovának bőréből viselt volna csizmát és valami husz esztendeig nem bírta
elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor
szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig
törte ravasz fejét, hogy sikerült egy célszerű methodust megalkotni s
elmondta az atyafiságnak aperte:

– Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és én rám, édes
atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így
tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri
személyek és familiák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen
átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne
pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor
legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Amen.

Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a
talpukba. Szeliden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem
sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyesyék még csak egy szopós
malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a
súlyáról, Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles
protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajduék már egy süldőt
hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott
mangalicát, úgy, hogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az
alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely,
ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanos-családból
származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos
benyomást keltett az atyafiságban.

A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és
csípős megjegyzésekre.

– Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren és a mérték mérték. A
müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste
beszél, a müncér csak tolmácsolja.

No ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az
atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír
fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a
„fundamentumot“ és minthogy tényleg a sertések teste fog beszélni,
elnevezték az egyiket Ciceronak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram
tejbe főzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok);
Liszkay asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta
szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható
gyönyörűséget okozott – úgy, hogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a
gyarapodásával, ha van benne becsület.

Az ördögbe is – egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A
fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek
szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások
történtek mindenfelé.

De míg Ciceró és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de
szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak – sic transit gloria
mundi – a „Jelenkor“ című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy
Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hízlalt föl
egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a
Péterfia utcában.

Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy
Napoleon elbai menekülése óta. Egy ötödfélmázsás sertés! Súlyosabb a
híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktoria koronázására öltek a
londoni hentesek.

… El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi
homloka ellenben redőkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a
sertést. Készül tehát az útra de olyan ürügygyel, mintha Pestre menne
betegen a híres Stahly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest
Debrecenbe s az etetéseket kivéve, meg sem állott, csak a Bikában,
vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál
megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.

Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú
György, Laszly Ferenc, Hettyesy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon
hagyott nemes atyafiak és ferbliztek.

Azonnal elérté a szituációt… No hát ezek most idejöttek külön-külön
megvenni a sertés Góliáthot, de egymásra bukkanva, meghőköltek a
következményektől. Hisz itt egy őrült licitáció talál kiütni a
hentesmester zsebe javára. Nosza leültek előbb családi tanácsot tartani,
ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim
atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik,
hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék
föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék az okvetlen
ráigéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való
ragaszkodás a legelső a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus
vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott
összegekkel leülünk kártyázni és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg
lassan-lassan mind elpogyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (t. i.
a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriuséknál.

Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:

– Osszatok, urak, nekem is!

… És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok
esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett
bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerek korában ilyen
sertéshúsokon táplálkozott. Ezekből szedte a nagy erejét.

Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonok
megmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben
változással járt, mert megszüntek a szentmihálynapi ebédek. És a
sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és
otthon haltak.

Az öreg úr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsímogatta a fiú
fejét és így szólt hozzá:

– Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.

És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktől a
másikhoz és sohase únta meg őket. Évek multak el évek után, de ő
állhatatos maradt. Apja furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; őt
hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált ő ilyet. Ő
csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre
se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát és ebben
volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának és nem merte a macskát
elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit,
dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot
tartotta hosszú évekig a néniknek, azután hosszú évekig a hugoméknak,
cserebogár malmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a
penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe,
kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a
dugókat, – de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se
járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.

Lágy, érzékeny szívű ember volt, ami mindjárt látszott szelid arcán és
merengő szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni – de ki bántotta
volna a szegény Filit?

Rossz arcokat vágni a vendég előtt, csípős célzásokkal megnyilazni, nem
tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt
hinné, hogy nem szívesen adják neki azt a kis ételt. Isten ments attól!

A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:

– Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni
örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz és még
semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után!
Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen
annyi özvegy asszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép
ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.

Valamelyik asszony, gondolom a szép Liszkayné, közbe szólt, mikor egy
rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket.

– Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember,
beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.

– Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit
ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam ezt meg a Filinek.

– Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?

– Hja, az csak medve volt, húgomasszony, – felelte Rédeky – aki engem is
_viszölhetett_ volna.

Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje
felől a felhőt.

Ámbár felhő se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg
valaki? Majd bolond, úgy-e? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani
mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem
szorúl az emberre; visszavághat, boszút állhat. De a szegény rokon
immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon
nem.

Így volt ez akkor és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselős
asszonynyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje
van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az előbbivel azért, mert
kevesebbje van a többinél (hóna alatt van a koldustarisznyája.)

Fili tehát élte megszokott világát s ha megúnta egyik helyen, átment
másikra. Mindenütt volt valami vonzó és csalogató. Köpcsényben pompás
kuglizó van Lengyel Károlyéknál, Újfaluban Vajdáéknál fölséges
káposztákat főz Ágnes néni, egy sor füle, egy sor orrja, egy sor
kövérje, egy sor töltelék; hát még a pampuskái, herőcéi, amelyeknek
megízlelésénél minden alkalommal így kiált föl Fili: „Ferenc József, mit
eszel, ilyet bizony nem eszel“. Korontán remek barackpálinkája van
Csapóéknak s kedves kertre nyíló külön szobája Filinek.
Orgona-virágzáskor odahúzza a vándorló ösztöne. Vidolyon Hettyesiéknél
(mert azok laknak most a megszokott házban), sok apró gyerek várja már
nagy-nehezen Fili bácsit. Kampát, métát, duplext lehet velök játszani.
Zsályán pisztrángos patak van a Laszlyék kertje alatt. Fili a
pásztoroktól megtanulta, hogy a halaló fűvel meg lehet őket étetni,
megbódulnak tőle és szabad kézzel fogdoshatók össze. Aztán ott van közel
Szalánc is, ahol Liszkayék laknak, bár egy idő óta nem megy oda Fili,
pedig hej, ott lakik a helyes menyecske, annak az aranyszöszke haja az
igazi halaló fű, attól, lehet csak elbódulni… de Fili még se megy.

Olyasmit mesélnek, hogy a szép Liszkayné megsértette volna.

Pedig csak annyi igaz, hogy valami vídám társaság volt Újfaluban
Vajdáéknál, ahol mindenkinek el kellett mondania az élettörténetét,
Filit is unszolták.

– Nekem nincs élettörténetem. Amik én velem történtek, azok inkább a
rokonaim esetei.

Olyan szomorú vallomás volt, olyan sívár rajz egy életről – de ő nevetve
mondta.

– Hát nem volt önnek soha semmi külön regénye? – faggatták az asszonyok.

Fili vállat vont; – akkor még csinos férfi volt.

– Mire való volna az nekem?

– De csak volt valamikor szerelmi viszonyod? – ostromolták a férfiak.

– Ugyan hol vettem volna?

– Fili, Fili, nagy kujon! Meg mernél rá esküdni?

– Becsületemre mondom, soha sem vetett én rám szemet senki – mondta Fili
ünnepélyesen. Még a két újját is föltartotta.

Pedig kényes volt a becsületszóra, mint egy Lancelot. Tetszik tudni,
azok a bizonyos kolduserények.

Később egy kis tánc volt. Fili az egyik Rédeky kisasszony
csontlegyezőjét tartotta, míg az a táncosával keringett, midőn mellette
suhant el Liszkayné. Almavirág-szín ruhába volt öltözve s a fekete
szemében egy-egy csillag égett.

Csak úgy hanyagul szólt oda Filihez:

– Kinek a legyezője az? (Mintha csak a szépen faragott legyező tünt
volna föl neki.)

– Családi csontok, – felelte Fili közömbösen.

Megfenyegette pajkosan:

– Fili te, udvarolsz valakinek.

– Hát nem hallottad az eskümet?

– Hamisan esküdtél, fráter, – vágta oda Liszkayné, kihívóan ringatva a
darázs derekát a csipőin.

– Gondolod? – kérdé Fili tréfára véve a dolgot.

– Tudom, – felelte és lehajtá a fejét szemérmesen.

Ezzel köd előtte, köd utána, elillant, eltünt, mint a füst, a sok ruha,
a sok emberfej közt.

Filinek arcába szökött a vér, valami különös érzése támadt belül és az
ösztökélte, hajtotta Liszkayné után.

Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben, ahol éppen egy pohár
pezsgőt hajtott föl, amitől egyszerre ezer piros rózsa nyiladozott az
arcán.

– Nem mondtad meg, Mariska, hogy ki volt az.

Liszkayné nevetett. Jaj, azok a szép fehér fogai!

– Hogy ki vetett rád szemet? Hát úgy-e mégis szeretnéd tudni? Hát úgy-e
még se vagy olyan szent, amilyennek mutatkozol? Csak ezt akartam tudni,
barátja az erénynek.

– Ugyan, mondd meg! Ne okoskodj!

– Hát megmondom; ha behúnyod a szemedet, belesúgom a füledbe.

Fili behúnyta a szemét, ahogy parancsolták, azután egyszerre
megcsiklandozta valami édes hang, valami zúgó szózat, amely beharsogta
egész valóját.

– No hát én voltam, Fili. Elmúlt. Másé lettem. Mert te nagy mamlasz
voltál.

Fili egész teste zsibbadozott, vére sebesen száguldott ereiben, de mikor
a szemét kinyitotta – nem volt senki az ebédlőben, csak az inas, aki új
gyertyákat rakott be a tartókba. Az asszony eltünt az alatt.

Ime, lett már Filinek némi élettörténete, de ez csak kis ideig
birizgálta a lelkét, halványodott, színtelenedett, később már azt is
gondolta, hogy a jelenet meg se történt – alkalmasint részeg volt és a
Belzebúbbal álmokra kártyázott.

Hanem ettől a naptól fogva nem mert többé elmenni Szaláncra – pedig
vágyott oda.

Liszkay boszankodott emiatt. Hát mivel alábbvaló ő a többi atyafinál,
hogy Fili kikerüli?

Maga Liszkayné is megpirongatta, ha valahol találkoztak.

– Hátra kötöm a sarkadat, Fili, ha el nem jösz.

Fili zavarban volt, elpirult, hebegett valamit, de nem ment el
Szaláncra. Érezte ő ösztönszerűleg, hogy a rokoni szeretet kenyérmorzsa
– és hogy a szerelem egy kád méz, de abba a morzsának nem szabad
belevegyülni, mert a morzsa is elvész és a méz is megsavanyodik.

Pedig sok találgatásra adott okot. Mért haragszik? Kire haragszik? Hát
még a Fili is felhúzza az orrát. Lássa meg az ember!

De amint megszólják, menten ki is mentik. No, semmi az. Egy kis bogara
van. Úgy sincs szegénynek egyebe.

Pedig dehogy nincs. Hisz csak fogalom az egész. Az egyik ember azt
mondja: „nekem négy házam van Pesten“, a másik ember azzal dicsekszik:
„húsz fejős tehenem van“, Fili elszámlálja az újjain: „száztizennégy
rokonom van“ és mind a három ember arca egyformán fénylik a
megelégedéstől.

Tíz vagy tízenöt kúria az otthona, egy-egy német uralkodó herceg csak az
ingeit változtathatja annyiszor, mint Fili a lakóhelyeit, a konyháit, a
pincéit és a környezetét. Fili tehát a valóságban nagy úr, – csak
elméletben szegény.

Igaz egyébiránt, hogy amennyiben ő megunván magát, odább megyen, éppen
úgy megunhatják őt is. Megesett egy párszor. Hiszen az emberek
tökéletlen lények voltak már azelőtt is. Nem szépítem én őket. Megunták
a feleségüket, megunták talán még a töltött káposztát is, hát hogy ne
unták volna meg a lengyelüket?

Bizony egyszer-másszor mesterségesen rázták le a nyakukról. Csakhogy
arra is megvolt az akkori világban a gyöngéd forma.

– Nini, Fili öcsém, – jutott eszébe Rédekynek. – Átsétálhatnál holnap,
ha nincs egyéb terved, Zsályára. Levelet küldök a nővéremnek,
Laszlynénak, de olyan fontosak, hogy nem merem rábízni akárkire.

Fili járatos a _rokonologiában_ és rögtön megérti a dörgést.

– Ejnye de jó! Úgyis már régen láttam Laszlyékat.

– Mikor jösz vissza? – kérdezi a gazda enyhitőnek.

– Visszajőjjek? – tapogatózik Fili.

– Ahogy neked tetszik. De ha most ott találnál maradni, akkor el ne
felejts őszszel virágmagokat hozni tőlük az asszonynak.

Fili most már útra készült, át volt forgatva, mint egy váltó a
legközelebbi atyafira és egyik se mondta: „nem fogadom el“, ott
tartotta, aztán újra továbbította, hogy megint visszakerüljön
megfrissülve, újnak, kívánatosnak, érdekesnek, tömérdek hírrel és
pletykával.

Így élt és soha se gondolt rá, hogy másképp is élhetne. Az évek
elsuhantak fölötte, az ifjúság cserben hagyta, (de ez nem fájt neki,
mert nem rokon), ősz hajak jelentek meg a fején (az első ezüst) és már
csak imitt-amott volt egy atyafi, aki „öcsémnek“ szólította, a nagy
többségnek Fili bácsi lett.

A rokonok közül sokan elhaltak, de ez sem alterálta, mert születtek és
nőttek újak, akik őt már úgy találták, mint egy vén órát, mely az
apáiknak is ketyegett. Fili értéke inkább egyre nőtt. És ha ez így megy,
valóságos családi ereklye lesz belőle.

De nem ment úgy. Némi megpróbáltatások és kísértések következtek.
Szaláncon meghalt Liszkay és mikor a familia összegyűlt a temetésre, a
tor után arra kérte a rokonokat az özvegy: maradjon ott valamelyikük egy
ideig, míg valami új rend lesz, mert a cselédek még a házfödelet is
széthordják az ő, meg az árvák feje fölött, ha nem látnak valakit, aki
kalapot hord.

– Hát talán jó lesz a Fili, – vélték a legöregebb atyafiak. – Az úgy is
ráér.

Az asszony némán intett a fejével, hogy az is jó lesz. Fili vörös lett,
mint a karmazsin és szabadkozni próbált.

– Nekem nem sok hasznomat veszi Mariska. (Liszkayné Tóth Mária volt a
családi nevén.)

– Eredj a pokolba! – pörkölt rá Hettyesy Kristóf, aki akkor volt
fiatalember. – Annyit csak te is érsz, mint egy fölállított bakkusz a
buzatáblán.

Fili hát ott maradt. Eleinte szokatlan volt neki, alig mert beszélni az
asszonynyal és olyan furcsa, nyugtalan érzései támadtak. Valami
jelenettől tartott. Némelykor nem volt magával megelégedve s egész
éjjeken elgondolkozott élete folyásáról. Nappal a gyerekekkel
hancúrozott, azok fölmásztak a térdére, hátára, tépdesték a szakállát,
befogták a kis játékkocsijukba és hajtották a szobákon keresztül, mint
egy vén lovat.

Valójában a gyerekeké volt a Fili, azok majd megbomlottak érte. Ő is
mindent megtett nekik, amit kívántak. Már persze amit lehetett, mert a
kis zsarnokok sok mindenfélét kívántak.

– Fordítsa föl az asztalt, Fili bácsi.

Fili bácsi fölfordította. Tetszett nekik a fölfelé meredt négy lába.

– Fordítsa föl a tálat.

Fili fölfordította a tálat és mind kipotyogott belőle a sok ropogós
cseresznye. Uccú rohanjatok rá!… Aki kapja, az marja.

A mama haragudott, zsörtölődött.

– Fordítsa föl most már a mamát is, Fili bácsi.

– Csitt, ti kis gézengúzok. Nem látjátok, hogy a mama milyen szomorú.

Tényleg hallgatag volt egész nap, alig szólt egyet-kettőt gazdasági
ügyben Filivel, ha kérte, hogy nézzen utána ennek, annak. Egyébként
közömbösen, érzéketlenül cipelte az egyik nap nyűgét a másik után.
Gyakran sírt ott is, ahol nem látták. Hát semmi az, majd kiolvad, majd
beszédesebb lesz, de még nagyon új a fekete szoknyája.

Fili ezalatt egészen megszokott Szaláncon. Úgy tetszett neki, mintha az
egész világ megváltozott volna és a nap folyton sütne. Olyanformát is
érzett, hogy valami nagy dolognak kell történni. A levegőben lebegett. A
természet is előkészült rá. Falevelek zúgták a parkban, virágok
lehelték, madarak csipogták, sőt még a macska is sejtett valamit, mert a
sárga szemeivel sokszor vetett egy-egy kémlő pillantást, hol a Filire,
hol a szomorú asszonyra.

Hanem elmúltak hetek, havak, az asszony szomorúsága nem enyhült,
hidegsége, közönyössége megmaradt. Fili türelmetlen kezdett lenni. A
nagy jelenet nem akart bekövetkezni. Olyan volt az az asszony, mintha
meg volna fagyva. Pedig de szép még, ejnye, de szép még. Fili most már
nem hogy félt volna a nagy jelenettől, de azon vette magát észre, hogy
várja. Ha nem is az egészet (mert az sok volna egy embernek egyszerre),
de legalább valami részét, valami rügyecskét, amiből ki lehet már
sejteni a virágot.

Hanem bizony a második fekete ruha is elkopott már, de nem jött a rügy.

Rügy helyett azonban megjött a pünkösdi ünnepekre az odavaló református
papnak, nagytiszteletű Fekete Sámuel úrnak a mérnök fia, (aki valami
vasútat épít most Sziléziában). Szép, deli fiatal ember volt; úgy
látszik, hogy már régebben otthonos Liszkayéknál, be-benézett a
kastélyba és egy kicsit szétbeszélte az asszonykát. Nagyon szellemesen
tudott csevegni, meg is nevettette egyszer Liszkaynét. Fili még örült
neki.

– Hát még sincs végképp befagyva, – jelezte nagy örömmel a nótáriusnak,
akivel a réten találkozott.

– A kígyó mindig kienged, – felelte a nótárius.

Eközben azonban nagy dolgok estek a külvilágban. Ha volnának a
tekintetes nemes atyafiaknak harsonáik, most meg lehetne fuvatni. A nagy
pört, melyet még a konziliárius idejében és támogatása mellett kezdtek a
rokonok Esterházy ellen, megnyerték, a legfelsőbb bíróság odaítélte a
hatezer holdas Holyánka-pusztát, valahol a pokolban, Ugocsa vármegyében.

Nosza összeült a nagy családi tanács öreg Rédeky Gábor uramnál,
disponálni a bírtok felett.

Némelyek a felosztás mellett kardoskodtak, mások az eladást tanácsolták,
de a többség előtt a familia jövendő nagysága és ragyogása lebegett.
Hagyassék a bírtok közös családi uradalomnak. Valamely családtag
gazdálkodjék benne és levonva a saját fáradsága díját, az évi jövedelmet
oszsza fel a rokonok közt az örökösödési arány szerint.

Elfogadták nagy többséggel.

– De most már ki menjen oda gazdálkodni?

A tekintélyes Vajda Pál emelt szót.

– Én Lengyel Fülöpöt ajánlom. Az ő apja taszította be perünket jó
kerékvágásba. A hála is valami, de különben is Fili rokonunkra fér rá a
legjobban; legyen úr öreg napjaira.

Nem volt ellene egy hang sem. Úgy van, helyes, jó lesz a Fili. Pedig
mindenki tudta, hogy nem lesz jó. Rossz gazda lesz, de mindegy, legyen
egyszer úr már a Fili.

S amint szokás ilyen nagy eseménynél, legott hintóra ültek Rédeky és
Vajda uraimék és még valaki harmadik, de már elfelejtettem ki és
megvitték neki a megbízatásról kiállított okmányt Szaláncra, nagy
parádéval. Még pántlikát is fontak a lovak sörényébe.

Ahogy bejárt a kocsijuk későn este a szalánci kúriára, az asszony már
lepihent, csak Fili jött ki elibök.

– Hozta Isten, hozta Isten!

Az ősz Rédeky Gábor pedig lekapván szépen a kalapját, Fili előtt pózba
vágta magát, mint egy orator, aztán így szólt kedélyes ünnepélyességgel:

– A holyánkai uradalom tekintetes, nemes, teljhatalmú kormányzóját
keressük.

– Bizony az nincs itt.

– De bizony itt van az – bizonykodék Vajda Pál.

– Mi legalább nem ösmerjük – felelte komolyan Fili.

– Budetini Lengyel Fülöpnek hívják.

A Fili fülének így is szokatlan volt, de azért csak elmosolyodott, de
olyan révetegen, mint aki azon tűnődik, hol van itt az élc.

Eddig még csak Fili csodálkozott, de mikor aztán bent a szobában
elmondták neki apróra a nagy szerencsét, ami érte, ahelyett, hogy a
nyakukba esett volna, egyszerre elsápadt és áporodottá lett az ábrázata
– amin aztán ők csodálkoztak.

– Ne tegyétek azt velem! – mondá egészen megriadva. – Hiszen nem
vétettem én nektek semmit. Hát miért akartok engem eltaszítani
magatoktól?

Olyan érzékenyen beszélt, hogy a kő is megszánta volna, csak éppen a
rokonok nem tehették.

– Hát meg vagy te bolondúlva Fili? – feddette Rédeky, – mikor nagyobb
úrrá tettünk magunknál s te most azt mondod, hogy nem kell.

– Nem lehet… – tört ki fojtott hangon – föllázad a lelkem a gondolat
ellen, hogy én magamra hagyatva, nélkületek maradjak!

– Majd elmegyünk hozzád – bíztatták. – Megállj csak. Mindig lesz nálad
egy-két atyafi.

– De hiszen épen ezt nem tudom megszokni, mikor eddig mindig én voltam
nálatok. Azt fogom hinni, hogy már én meghaltam, hogy már nem is az az
ember vagyok. Hagyjatok meg, kérlek, a régi bőrömben.

Ezer meg ezer érvet hozott fel, de rávetették magukat, erősebbek voltak,
visszaérvelték, legyőzték, lehetetlenné tették. Végre megadta magát, de
arca végtelen szomorúságot lehelt, és mint a fuldokló, még mindig
kapkodott némely különös szalmaszálakhoz.

– Mégse lehet – nyöszörgé – ha jobban meggondolom.

– Ej no! mi jutott megint eszedbe?

– Hát hogy a Liszkayné se enged el. Nem hiszem, hogy el engedne menni.

– És ugyan mért? – rázta meg magát Rédeky uram, mint egy haragos medve.

Fili elvörösödött, valami feleleten gondolkozott, durcásan vonogatta a
vállát és végre csak annyit mondott kínjában:

– Hát azért.

– No, majd megkérdezem tőle reggel.

– Azt hiszem, kellek neki, izé… a gazdaságnál, meg a gyerekek mellett.

– De csak nem lehetsz holtig pesztonka, az ebadta!

Fili egész éjjel nem aludt, nyugtalanúl hánykolódott ágyában, mint az,
aki a siralomházban van, de már ez az utolsó éjszakája. Egyéb reménye
sincs, csak még a fehér kendő. A Liszkayné vetoja.

Mikor reggel felöltözködött, künn az ambituson találta pipázgatva a
három atyafit.

– Fölkelt-e már Mariska?

– Igen, – szólt Rédeky – elmondtam neki a dolgot, hogy te vagy a
plenipotentiáriusunk.

– És mit felelt? – szólt lassan fojtott hangon.

Minden vére a szíve tájára zúdult s hajtotta, hajtotta sebesen, mintha
egy megbomlott malomkereket egy tenger forgatna.

– Azt mondta, hogy sajnálni fognak a gyerekek.

– Úgy? – hebegte Fili. – Hát azt mondta?

És elkezdett valamit fütyürészni, de olyan sápadt volt hozzá, mint a
fal. Aztán felugrott, sétált fel s alá az ambituson. Egy öreg kuvasz
feküdt a padlás-feljáró alatt, rúgott rajta egyet, hogy percekig
vonított, kunkogott a szegény állat.

– Hát talán mindjárt magunkkal viszünk – vélte Vajda uram.

– Nem nem, hagyjatok itt még egy-két napig. Borzasztó főfájásom van (a
halántékához kapott) és még egy kicsit kipihenem magamat.

Elmosolyodtak, az jutott eszükbe, hogy már negyvenöt éve pihen és még
mindig ráadást kér a Fili, két napot. De hiszen éppen azért kedves fickó
Fili. Ha nem volna ilyen, egy ütet taplót se érne. Hát ráhagyták, hogy
holnapután küldik el érte a kocsit s aztán elbúcsúztak a szép szomorú
asszonytól, összevissza csókolták két oldalról és hazamentek.

Fili pedig nem szólt egy szót se, mikor magukra maradtak.

– Hát elmégysz? – kérdé az asszony közömbösen.

– El – felelte kurtán.

De a lelkében forrt valami. Birkóztak benne a gondolatok. Mártogatta a
szívét az elméje játékaiba; kétszer keserűbe, egyszer zsongítóba… Hátha
csak kevély az asszony? Hátha neki kellene előhozni a multat, az
újfalusi táncestélyt?

Az ebédnél nem lehetett beszélni, mert ott volt a gouvernante és a
gyerekek. Közönyös dolgokról társalogtak.

Délután aztán fogta a kosarat, amibe a kötése volt és elment a parkba. A
férje is ott volt eltemetve. Bizonyosan imádkozni és sírni járt oda,
mellékesen pedig harisnyát kötni, mert olyan nagy gyász még nincsen,
hogy férfi a pipáját, asszony a kötőtűit elhanyagolja.

Fili várt vagy egy órát, míg az imádságát elvégzi, de akkor megindult.
Maga is csodálta, hogy olyan bátor. Szétlökte a szárnyas kertajtót, hogy
kísértetiesen csikordult meg.

Aztán ment-ment a kavicsos utakon a susogó hársak között, a feje zúgott,
az ezernyi bogár is zúgott a levegőben, muslincák kergetőztek, egy légy
ringatta magát egy pókhálón. A lepkék a virágokon illegették a
szárnyaikat és szítták a mézüket… Minden lény dőzsölt és mulatott, csak
Fili ment szomorúan, mintha a vesztőhelyre menne.

Végre egy lugasnál beszélgetést hallott. Arra tartott.

Talán a kertészszel beszélget az asszony?

A lugashoz nem vezetett innen út, keresztül gázolt hát egy
petrezselyem-padon meg egy galagonya-ligeten és oda toppant a lugas
nyilása elé.

Hát ott ült az özvegy és a fiatal mérnök.

És a mérnök egyik karja keresztül volt fonva azon a szép vékony,
derékon, amit fekete kelme borít be. De hiszen már a harmadik fekete
kelme.

A fiatal mérnök hirtelen elkapta a karját, az asszony arca csupa tűz
volt, a szeme csupa villám.

– Mit akarsz itt, Fili? – kiáltá riadtan mérgesen.

– Beszélni akartam veled, – mondá Fili szelíden, keserűen, alázatosan és
csak a földet nézte.

– Majd máskor, édes Fili, – szólt az özvegy, megcsillapodva, nyájasan. –
Hanem most eredj, kérlek, valahová elszállt az imént egy rajunk, talán a
szomszéd portákra, vagy valamelyik erdőbe, ki tudja… mert nagyon
messzire is elszállnak ezek a bohó állatkák. Nézz utána, kérlek és ha
szeretsz, keresd meg!

Fili lehajtotta fejét, megfordult és elsompolyodott szó nélkül,
szomorúan, ődöngő léptekkel. Végig ment a parkon, aztán átgázolta a kis
folyót, a Boklyót és neki vágott az erdőknek.

Esteledett már és még nem jött. A gyerekek keresték, az anyjuk
megnyugtatta:

– Fili bácsi a rajt keresi, édeskéim.

Este se jött haza, éjjel se volt otthon. Még mindig keresi a rajt! Hát
megbolondult az a Fili? Rőzsét szedő öreg asszonyok, madárfészket kereső
fiúk látták bandukolni az erdőn, hírt hoztak róla, hogy nagyon szomorú
volt és csak kódorgott irány nélkül erre-arra, mintha keresne valamit.

És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett
örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt
többé ismerős élő ember.

Csak ijedős utasok találkoznak néha még most is éjnek évadján egy-egy
ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék
suhant el mellettük. És aztán elbeszélik a mi falvainkban, hogy az a
szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját
keresi.

De nem valószínű – mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.




A KLADOVAI MENYECSKE.


Ez a mi szegény országunk is volt már mindenféle dieten-klassisokban,
különböző rangokban, címekben és helyzetekben. Volt a kereszténység
bástyája, a világ kardja, a szabadság előharcosa, a Kelet kapuja és
mindenek fölött Európa balekje.

Én különben úgy is láttam, mint a nagyhatalmak napszámosát. S talán
ebben a szerepében volt a legtöbbet érő. Birkózott a sziklákkal;
csinálta a vaskaput.

Megnéztem egyszer a munkálatokat. Ha jól emlékszem (ámbár a
községneveket össze szoktam zavarni), Kladovánál dolgoztak a mérnökeink.

Kladova szerb területen van. Én szeretem is egy kicsit, hogy éppen ide
vezethetem az olvasót, a szerb viszonyok közé. Mert méltóztassanak
elhinni, ha egy író vagy képviselő Angliáról mesélget, az nem jó ember,
meg akarja szomorítani a magyarokat az összehasonlítás révén. Én jó
ember vagyok, aki fölvidámítja olvasóit, vezetvén őket a Balkánra.

Tehát Kladován vagyunk, azaz Kladova helység mellett a Dunaparton.

Mit mondjak a vidékről? Ha az ember másutt ír le tájat, a régi sablonos
tégelyekből szedi a festéket hozzá; egy kis friss szénaillatot,
nádzúgást, lombsuhogást, madárdalt említ föl és megvan a hangulat. De
Szerbiát úgy képzeli mindenki, hogy ott a sertésröfögés elnémít minden
egyéb hangot, hogy ott se fű nem terem, se kalász, hogy az egész ország
fel van túrva.

Pedig se az egyik nem áll, se a másik. Az a kis darabka hely, amit én
Szerbiából megismertem, lehetne akármelyik kezdődő telep Amerikában. A
nyüzsgő-mozgó napszámosraj, a hevenyészett barakok és egyéb ideiglenes
épületek, a szétszórt különféle gépek a parton, száz meg száz csákány,
ásó és kalapács csattogása Klondykét juttatja az eszünkbe. Csakhogy itt
nem aratnak, hanem elvetik az aranyat.

A vállalkozó, aki a kladovai részt csinálja, Podrovszky József mérnök,
régi barátom és iskolatársam, azt írta levelében: „Ha meglátogatsz egy
pár napra, bele nem halsz. Kényelmes lakást nem adhatok, de jó konyhám
van, jó borom és jó szivarom. Azonfelül van egy szép menyecske és jó
levegő. Az előbbi beteggé tesz mindenkit, mint a tenger, a másik
meggyógyit mindenkit, mint a tenger stb.“

Mind elhittem neki, csak a szép menyecskét nem, mert úgy tudtam, hogy
egy rusnya cseh öreg asszonyt vett el a pénzéért. Meg tudja szépíteni a
házakat, átalakítja a folyamokat, de egy öregasszonyból ő se tud faragni
fiatal menyecskét.

Úgy is volt. Podrovszkyné értéktelen öreg asszonynak bizonyult, aki se
nem oszt, se nem sokszoroz (azaz csak annyiban, hogy ő vezette az üzleti
könyveket), azaz hogy még se volt úgy, mert csakugyan találtam náluk egy
szép menyecskét is, akit özvegy Petrovicsnénak, rokonuknak mutattak be.

Különben fölségesen töltöttem ott néhány napot. Még társaság is volt és
délutánonkint egy kis ferbli. A szerb urak szívesen jártak oda kártyázni
és udvarolni a menyecskének, aki igazán bájos volt, olyan rózsás arccal,
mint egy baba és olyan vakító fehér fogakkal, mint egy jávorszarvasé.

Vidám, pajkos, temperamentumos és szellemes volt. Tudott mulatni. Egy
csöppet se félt a férfiaktól, ami természetes is, mert nem voltak ott
asszonyok. Az asszony csak a többi asszonyok miatt ijedős. A mérnökök,
az alkalmazott tisztviselők és az odajáró vidéki és belgrádi urak (Isten
bűnömül ne vegye az „urak“ szót) mind bele voltak habarodva. Mert
Petrovicsné szerbül is tudott. S ez nagy segítség. A szerelem vagy a
szemeken vagy a füleken át megy be a szívekbe. Két kapu mégis több egy
kapunál.

Ő maga kedves volt mindenkivel, de úgy vettem észre, mégis a nacsalnik
(a megyefőnök) érdekelte legjobban. Bózics Pero volt a nacsalnik, egy
jóképű fickó, aki ügyesen is öltözködött. Majd mindennap eljött
kártyázni a telepre a tanfelügyelővel, egy pohos vén szamárral, akit
Vucsetenics Milosnak neveztek de a nacsalnik egyszerűen „Mungónak“
szólította. (A Mungóról elhíresült operette azon a vidéken most volt
újdonság.)

Hiszen bolondság, ha mondom, mert mindenki tudja rólam, hogy nem szoktam
házasodni, de mégis be kell vallanom, a tengeri betegség, amit barátom
jelzett levelében, én rajtam is kiütött. Csodálatos varázsa volt rám
annak a kis macskának, a Petrovicsnénak. Elbódított, leigázott,
ábrándozóvá tett és idegessé. Különös érzéseim kezdtek támadni és
gyakran gondoltam rá. Ha ruhája szellője hozzám ért, ereimben
megbizsergett a vér. Ha velem beszélt, haragudtam, mert úgy tűnt föl
ilyenkor a helyzetem, mint akit valami örvény sodor; ha nem velem
beszélt, az meg éppen tönkre tette a kedélyemet. Három nap kellett hozzá
és nem tudtam egyébre gondolni, csak ő rá.

Boszankodtam Podrovszkyra, aki elcipelt délelőttönkint a munkálatokat
megnézni, a nagy kotrógépeket, a hatalmas műhelyházat, mely a kladovai
temető mellett emelkedett s melyben egész nap, egész éjjel zúgtak a
gépek és hangzott a pöröly, sziszegtek az izzó vasak. Az én gondolatom
egyre a szép Petrovicsnén járt s örültem, ha valami résnél átvihettem a
társalgást ő reá.

– Mióta van itt?

– Magunkkal hoztuk.

– Hol tanult meg szerbül?

Podrovszky vállat vont.

– Az ördög tudja.

Láthatólag untatta ez a tárgy, szenvedélyes szakember volt, újra
belekezdett végtelenségig terjedő számításaiba és technikai
magyarázatokba. Szinte örültem, ha némelykor jól lecáfolta a nacsalnik,
aki szeretett neki ellentmondani.

– Eredj a számadataiddal a pokolba! Ellensége vagyok a számoknak, mert a
knézek vére csurog bennem. S azok soha se számolták a levágott fejeket.
Hallgass a számokkal, főmérnök. Röhögd ki, Mungó!

Ez Vucsetenics Milosnak szólt, aki elgondolkozott egy darabig. Éppen
csak a számoknál nem akart Mungó lenni.

– Nincs igazad, nacsalnik, kedves főnököcském. Alásan állítom, de nincs
igazad. Az egyszeregy nagy dolog. (Az égre emelte a szemeit, aztán
krákogott egyet, de nem köpött. Büszke volt arra, hogy egész életében
sohasem köpött.) Az egyszeregy szükséges valami, mint a nyelv a szájban,
vagy az agyvelő a koponyában.

A nacsalnik dühbe jött ilyenkor.

– Még te is ellenkezel, Vucsetenics, akinek oly kevés agyveleje van,
hogy ha egyszer köpni találnál, hát kiköpnéd. Jó, edd meg az
egyszeregyedet, s taníttasd az iskolákban, én nekem semmi ellenvetésem.
Ámbár jobb, ha nem tudja a paraszt, mert okoskodni kezd. De a magasabb
számtan ostobaság, Podrovszky barátocskám. Fölállítasz bizonyos
tételeket, hogy ha az így van, akkor amaz is úgy van és így tovább.
Lárifári, Podrovszky barátocskám. Ott van például a Nádics Koszta, az én
bátyám, aki jó lovakat tart s azt mondja, hogy két lovon Kladovától
Branyovác három óra, négy lovon azonban csak másfél óra. Már most aztán,
ha te a számtani eszeddel és logikáddal befognál a kocsi elé hat lovat,
hát már akkor el se kellene indulni Kladovától, hogy Branyovácon legyen
az ember, mi? Hehehe, barátocskám.

A nacsalnik eredeti fiatal ember volt. Műveltsége nem ért ugyan egy
denárt se, de bizonyos őshumor, veleszületett nyers bölcseség pótolta. A
szép Petrovicsné előtt mégis aligha többet nem számított a pörge bajusza
és a sugár termete.

Haragudtam rá és ellenséges szemmel figyeltem őt. Pedig inkább az
asszonyra kellett volna haragudni, aki szemlátomást kacérkodott vele.
Alkalmasint őt se hagyta ez hidegen, de éppen nem tartozott a szerelmes
természetű férfiak közé. Nem lobogott szenvedély a szemeiben, se a
modorán nem látszott elfogultság, a szerelem főismérve. Nagy adag
flegmával volt megáldva a természettől és nem igen alterálták az
események, akár jók voltak, akár rosszak.

– Csak kétféle baj van – szokta mondani – vagy olyan, amin segíteni
lehet, tehát segíteni kell, de nem kell miatta búsulni; vagy olyan, amin
nem lehet segíteni, annál fogva elmúltnak tekinthető és szintén nem kell
miatta búsulni.

A nacsalnik megyéjében tehát nem volt, sőt nem is lehetett soha semmi
baj és a nacsalnik soha sem búsult semmin, hanem ivott nagyokat és
kártyázott, amikor vagy jó kártyája járt és azon örült, vagy nem járt jó
kártyája, de azon nem búsult, mert azon segíteni nem lehetett.

Majd mindennap átjött a telepre, de nem sokat foglalkozott a szép
asszonynyal. Én mégis dühöngtem Podrovszkyra, hogy hírbe hozatja a
rokonát. El kellene tiltani a háztól a nacsalnikot. De Podrovszky
kinevetett. Ejh, hiszen nem csinál semmi rosszat! Hiszen csak kártyázni
jár ide és engemet fosztogat ki.

Igaz is, hogy semmi gyanusat nem csinált, ha csak azt nem veszszük, hogy
Petrovicsné gombolyagját tartotta egy délután és folytonosan
súgdoskodtak. Azt hittem, megbolondulok. Pedig hát mi közöm hozzá? Egy
másik alkalommal, egy vacsora után, mikor már a beteges háziasszony
eltávozott az asztaltól, Bózics az asztal alatt megcsípte az asszonyka
combját, mire az ijedten felsikoltott.

Bózics elröhögte magát.

– Ej, no, goszpodka, de szemérmetes vagy! Úgy ordítasz, mintha
megnyúztalak volna. Ne haragudj goszpodka (úrnőcském), hiszen csak a
ruhán keresztül volt. Itt van ni, ezzel a két újjammal csíptelek meg,
harapd meg, ha haragszol.

Fejembe szállt a vér, felugrottam, hogy rárohanok a durva fickóra, de
Petrovicsné elmosolyodott s incselkedve jegyzé meg:

– Ugyan ne beszélj, nacsalnik. Ha elharapnám az újjadat, mivel tartanád
megyédben a kormány-gyeplőket?

– Hát odaadom az egész kezemet, ha az újjaim nem kellenek.

Ez félig komolyan, félig tréfásan volt mondva. Petrovicsné elpirult és
lesütötte a szemeit. Megdöftem az asztal alatt Podrovszkyt, de a mamlasz
nem vett észre semmit, csak mikor már elmentek a vendégek, kérdezte, mit
akartam.

– Figyelmeztettelek Petrovicsnéra.

– Engem nem érdekel – felelte Podrovszky.

– Mégis szeretném tudni már egyszer, mi róla a véleményed?

– Becses kis kutya – mondá meggyőződéssel.

– De attól tartok, hogy kacér egy kicsit.

– Az vele jár.

– Mivel jár vele? – kérdém fojtott hangon.

– Az aldunai munkálatokkal – viszonzá határozottan.

– Nem értelek, Podrovszky.

– Mert naiv vagy az üzletekben. Mert nem tudod, hogy nekünk
vállalkozóknak sokféle fegyverekkel kell küzdenünk ezek ellen a tolvajok
ellen. A generális fegyver a pénzeszacskó, de egy szép asszonyi pofa se
bolondság.

– Hogy-hogy?

– Vegyünk például egy esetet. Vagy egy esztendeje szükségem lett volna
egy okmányra, mely a kerület székhelyén a levéltárban hevert. Kértem,
rimánkodtam a hivatalnokoknak, hogy keressék ki, hasztalan; pénzt is
adtam nekik, nem ért semmit. Akkor aztán Petrovicsné vette a kezébe,
egy-két szép szót mondott a nacsalninak, aki megittasult a ragyogó
mosolyától s harmadnap beküldte egy szénás-szekéren az egész archivumot:
hogy azt mondja, ők nem érnek rá keresni az aktát, keressük ki mi
magunk. Azóta is ott van a levéltáruk a folyosó egyik szögletébe
behányva hiszen láthattad azt a nagy papiros-boglyát.

– Gyönyörű közigazgatás!

– Ez még semmi. Majd megösmered te azt még jobban is.

Alkalmam nyílt rá mindjárt másnap, mert már kora délelőtt eljött
megnézni a telepet Belgrádból a belügyminiszter, Mladinovics Péter.

– Az ördög vigye el a nevenapján – pattant fel Podrovszky, mikor hírül
hozták, hogy oda jön hozzájuk ebédelni.

– Úgy látszik, nem igen örülsz neki, pedig azt hittem volna, hogy egy
miniszter…

– Ejh, hiszen mindig itt csavarognak, ha kifogy az apró pénzük.

– Csak nem akarod mondani, hogy…

– De igen is, megpumpolnak.

– Kölcsönnel?

– Dehogy. Valami mást találnak ki. Mert roppant leleményesek.

Tizenegy óra tájban csakugyan beállított a miniszter, Mladinovics Péter.
Roppant száraz, magas ember, aki pápaszemet visel apró ravasz szemein és
síma, nyájas, hízelkedő. A mellett pompás társalgó, mindig eltalálja, mi
érdekli azt, akihez szól. A cseh eredetű Podrovszkynéval a cseh
fürdőkről kezdett társalgást; hogyan utazta be őket most júliusban, az
asszonyi színek szerint: Karlsbadot, ahol sárgák az asszonyok,
Franzensbadot, ahol fehérek és Marienbadot, ahol pirosak.

De még el sem jutott a pirosakhoz, mikor lábcsoszogások hallatszottak
künn, majd megnyílván az ajtók, egy deputáció csoszogott be: a kladovai
szerb parasztok. Micsoda pompás szép arcok, deli termetek, csak az a
cudar viselet ne volna. A nadrág, amelyik voltaképpen egy óriási zseb,
de a zsebben maga a rác is benne van, meg az is, amit lopott. Egy pár
öreg asszony is volt a deputációban, akik előre tolakodtak és
letérdeltek a nagyhatalmú úr előtt.

– No, mit akartok? – kérdé az zordonan. – Röviden beszéljetek és okosan.

A legöregebb paraszt, a bíró, előadta, hogy a vállalkozó ellen jöttek
panaszra, aki az emeletes műhelyházat odaépítette közvetlen a temetőhöz,
ahol éjjel-nappal rettenetes zaj és kalapálás vagyon, úgy, hogy az ő
őseik nem pihenhetnek nyugton az anyaföldben.

Ő excellentiája összefonta kefeszerű szemöldjeit.

– Valóban, – mondá, – a műhely ott van a temető mellett, – majd
hozzátette nyájasan: – És hát azt állítjátok, hogy a halottjaitok nem
tudnak pihenni?

– Lehetetlen nekik abban a nagy lármában.

– És miből gondoljátok azt?

– Aki nem hiszi, próbálja meg – vágott közbe egy öreg asszony éneklő
hangon.

A bíró sietett az asszonyt félrelökni. Halgass, te vén csutak, mit
akarsz itt? Majd a miniszter felé fordult:

– Óh nagyfényességű miniszter, az bizonyítja a halottaink nyugtalanságát
legjobban, hogy följárnak éjjelenkint és megjelennek övéiknél,
megdömöckölik őket, vagy egyéb csínyt tesznek. Az én boldogult feleségem
otthon járt tegnap éjjel, látták fehér lepedőben besurranni s mind
megitta a kecsketejet a zsétárból. Azonképp mutatkoztak kísértetek több
helyen, hazajár Tópics, hazajár Kumovics. A helység korcsmájában pedig
az történt, hogy három rég elhalt cimbora bekopogtatott éjjel az
ablakon. A korcsmáros ajtót nyitott nekik – s akkor vette észre nagy
fogvacogva, hogy holt lelkek. Bort kértek, adott nekik, megfizették jó
ezüst pénzzel és kakaskukorikoláskor eltüntek. Mikor aztán reggel nézi a
pénzt, hát csupa csigolyacsont volt.

– Hm – mormogta a miniszter. – Hát mit kívánnátok?

– Hogy a műhelyt tegyék el onnan.

– Lehetséges volna ez? – kérdé a miniszter Podrovszkytól, jámbor,
jóakaratú képpel.

– Még csak az kellene! – pattant föl Podrovszky, csodálkozó szemeket
meresztve a miniszterre. – Hogy is gondolhat olyat, excellentiád? Hiszen
az épület egy vagyonba került és most persze másutt építsek másikat,
mert a hallottak nem tudnak pihenni… Nevetséges!

– No, no, Podrovszky, – inté őt nemes nyugalommal a derék államférfi, –
gondolja meg, édes Podrovszky. A vallás végre is szent dolog és a
szegény földnépnek legalább a hitét meg kell hagyni. (Majd a deputáció
felé fordult.) Barátaim, amit előadtatok, az gondolkozóba ejtett
engemet, de a dolog nem csekélység, még se csekélység, úgy-e,
Podrovszky? És hát én olyan vagyok, hogy amit lenyelek, előbb megrágom,
vagyis – javította ki magát – amit tinektek le kell nyelni, azt én előbb
megrágom. Hát majd megrágom, jó emberek (megint Podrovszkyra vetett egy
fürkésző tekintetet), délután pedig, ha eljöttök, megmondom, hogy mit
határoztam.

Azok elmentek hálálkodva, nagy reményekkel, Podrovszky pedig belátta,
hogy Mladinovics Pétert neki kell kisegíteni a rágásban, minélfogva jó
pezsgős ebéd után, a fekete kávénál, mikor csibukra gyújtott, fidibusz
helyett egy pár százfrankos bankjegyet nyomott a markába.

Amitől egyszerre jó kedve szottyant ő excellentiájának, egy szerb dalt
próbált eldúdolni, a kedves kis Petrovicsné gitárral kísérte.
Közbe-közbe pezsgőt kért, még pedig olyan sűrű egymásutánban, hogy
egyszer csak kirúgta maga alól a széket.

– Gyere kólót táncolni, nacsalnik! Te is, édes testvérkém, Podrovszky!

Podrovszky szabadkozott, de ők ketten bene sonantibus begyeskedtek,
pipisgettek, illegették már a csípőiket, hogy belekezdenek, mikor megint
benyitott a kladovai deputáció a válaszért.

– Ejnye erre-arra, – rivalt rájuk a miniszter. – Hát megveszekedtetek,
hogy ismét itt vagytok a nyakamon? Vagy azt hiszitek, ti marhák, hogy én
borsón tolom el onnan az emeletes műhelyépületet? Hogy, azt mondjátok,
nem tudnak a halottaitok aludni. Hát mi közöm nekem a halottaitokhoz?
Fizetnek azok nekem vagy az államnak valamit azért, hogy aludni hagyjam
őket? Hát altató dajkája vagyok én a ti halottaitoknak, hé? Hát
pesztonkának néztek engem, ti semmirekelők? Ilyen ostobasággal mertek én
elém jönni? Egy szót se szólnék, ha a ti fejeteken kalapácsolnának a
kovácsok; azt mondanám, hogy van valami igazatok, de most csak azt
mondom, Podrovszky kedves barátocskám, adj ide hamarosan egy korbácsot!

Hanem iszen már a további fejleményeket nem várta be senki, iparkodtak
kifelé a megrökönyödött parasztok s meg sem álltak Kladováig. Csak a
temető mellett elszaladva kiabáltak be a néma sírkereszteknek:
„Anyuskák, atyuskák, bizony elvesztettétek a pörötöket.“

Szívem gyűlölettel telt meg a miniszter ellen. S mikor alig négy nap
múlva a kormány bukásáról érkeztek hírek Belgrádból, örömmel kiáltottam
föl: „Nem adom száz forintért, hogy megbukott ez a vén kutya, ez a
Mladinovics.“

– Én sok ezerért nem adnám, ha már előbb megbukott volna, – licitált rám
Podrovszky.

Csak úgy nyeltük a lassan érkező válsághíreket. Nagy csemege az. Hát még
a kulisszatörténetkék! Mert itt is vannak kulisszák. Oh, hogy ne, hogy
ne! Csakhogy minden picinke dolog, olyan liliputi valami. És titkok is
vannak, kulissza-titkok. De milyen útálatos kis pletykácskák!
Alattomosan, egérlyukakon oson a hír, hogy a király gyémántokkal
kirakott órája elveszett az írószobájából és minthogy senki sem volt az
nap a királynál, csak Mladinovics Péter és a miniszterelnök, a király
legott elcsapta őket pereputtyostól.

Ez talán még se volt igaz, – de jellemző, hogy a nép esze hol jár, mikor
a bukások okát kutatja. De még a bukásnál is nagyobb szenzáció volt az
új Novacsovics kormány, mely nagy, fellengző szavakkal jelentette be a
skupstinában, hogy a régi romlott rendszert megváltoztatja minden
vonalon. Meglássátok, hogy ahol szemétdombok voltak eddig, ott
kristályvízű patakok folydogálnak majd ezentúl.

Sietve citálta be az új miniszterelnök az összes tisztviselőket a
királyságból. A nép lázasan várt nagy dolgokat. Fogak csikorgatását és
rettentő változásokat.

Egy ködös őszi reggelen a mi nacsalnikunk is Belgrádba indult a
skolnikkal, egy kihajtott, tehát hivatalos előfogaton.

A telep mellett elhaladva, betértek egy kis cognacra. Vucsetenics Milos,
a skolnik, nagyon szomorú volt, a hosszú bajusza lelógott, a hangja
pedig olyan szelíd lett, mint egy flótáé.

A nacsalnik most is egykedvűen nyelt le néhány kupica szeszt s kutyába
se vette a Petrovicsné gúnyos incselkedéseit.

– No, hogy érzed magad, nacsalnik barátocskám?

– Jól, goszpodka, becsületemre mondom, meglehetősen. Mert mi
történhetnék velem egyéb, mint hogy elcsapnak a hivatalomból? Letépnek
az ágról, mint egy virágot szokás. Hiszen nem nagy dolog az. És minden
attól függ, hogyan tépik le az illetőt. Hiszen még azért lehet valamire
használni. Lám, téged is letéptek már egyszer, azért mégis virág
maradtál, goszpodka és én szívesen tennélek be a poharamba, hogy el ne
hervadj bolondjában.

– Ohó, no Bózics Pero uracskám. Szívesen köszönöm a bókot, de az
összehasonlítást nem. Mert egy virág tovább is élhet, illatozhat, egyik
pohárból a másikba juthat, de ha egy alma leesik a fáról, az már a
rothadásé, barátocskám.

– Úgy, de még nem bizonyos, hogy leesik – nevetett a nacsalnik, – semmi
sem bizonyos, goszpodka. Csak az az egy, hogy ha jóra fordul a dolog,
megpróbállak áthozni, kis tulipán, a magam poharába.

Petrovicsné fülig elpirult, én Podrovszky felé hunyorítottam, de az nem
figyelt rám, hanem csak a fejével bólingatott és nyújtogatta a töltött
kupicákat.

– No igyál még egyet, nacsalnik, a jó sikerre!

A nacsalnik ivott és elbúcsúzott; a tanfelügyelő föladta rá a
köpönyeget, mert hűvös idő volt, aztán mindnyájan kikísértük őket a
kocsihoz. A nacsalnik fölpattant fiatalosan és elhelyezkedett a kocsi
jobboldalán, ahogy a rangjához illett, mire a skolnik is kezdett
fölkapaszkodni, a fürhécen át, de eközben észrevette a nacsalnik, hogy
az udvaron lekvárt főznek, nosza, szalasztja le a skolnikot:

– Ugorj csak le, öregem és hozzál egy kis parazsat a pipámra a katlan
alól.

Az alárendeltek szokott édeskés mosolyával igyekezett a skolnik
lekászmálódni, majd lihegve hozta a parazsat a tenyerén, egy töklevelet
téve alája tálcának, elhelyezte a nacsalnik pipáján, megigazgatta az
újjaival. Ah, a kutya fogantatta, de forró! Mi az ördögtől olyan forró!
Azután újra érzékenyen elbúcsúzott, miközben a könyei is kicsordúltak
apró szürke szemeiből. Podrovszky vígasztalta:

– Ne búsulj, skolnik, ugyan ne búsulj, hiszen föl nem akasztanak
benneteket!

– Óh, jaj, ki tudja azt? – felelte a skolnik piros zsebkendővel
törülgetve szemeit (a zsebkendő gyakori a magasabb rangú
hivatalnokoknál). – Mert mi tagadás benne, – folytatá prófétai ihlettel
– ha lényeges rendszerváltozás lesz, ahogy mondják, azt én nem bírom
másképp elképzelni, csak ha fölakasztanak bennünket.

De végre megindult a forspont s Petrovicsné váltig lengette utánuk a
keszkenőjét, míg csak el nem takarta őket a por a Belgrád felé vezető
úton.

Estefelé izgatottan lestük visszatértüket. Hogy lesz, mint lesz
Belgrádban? Kiváncsi volt az egész telep. Csakugyan föl is tünt
napszálltakor egy kanyarodónál az ismeretes szekérke, a két pejkó és a
hórihorgas kocsis.

– A mi embereink! – kiáltá Podrovszky.

De nini, mi az ördög az? Mintha a skolnik ülne jobbfelől és a nacsalnik
ülne balról, vagy csak a szemünk káprázik?

De bizony tiszta valóságnak bizonyult, hogy im közel értek. A nacsalnik
most is egykedvűen szítta a pipáját, de a skolnik messziről integetett
újjongást kifejező gesztusokkal, majd leugrott fürgén a szekérről jóval
előbb és mint egy fürj, szaladt felénk egy szerb tövises tarlón át,
kalapja félre volt csapva, a nyakában egy nagy koszorú füge lóbálózott,
mintha a szent Száva-rend nagykeresztje lenne.

– Nagy dolgok történtek – lihegte hozzánk érve s a koszorú fügét
lecsatolva, hódolattal nyújtá át Petrovicsnénak.

– Mik azok a nagy dolgok, skolnik?

– Az ördög a skolnik – szólt és kiköpött maga elé, talán most először
életében. – Majd elmondja a Pero.

A kocsi most már odaért, de Bózics le se szállt róla, csak egyre
pipázott fent, elgondolkozva, mint egy arab, aki valami láthatatlan
dzsinnel láthatatlan sakkparthiet játszik.

– Hogy volt a dolog, mi? Beszéljetek már. Van-e rendszerváltozás vagy
nincs? – türelmetlenkedett Podrovszky.

– Úgy látszik, van – felelte Bózics.

– De ne legyetek hát rejtélyesek! Hogy volt? Mi volt?

– Úgy volt, – mondá Bózics – hogy a miniszter nem emelt kifogást a
személyünk ellen, de minthogy rendszerváltozást ígért a skupstinában,
hát mégis kénytelen, úgymond, változásokat behozni minden vonalon. A
lehető legolcsóbb változásokat. No, mit gondolsz Podrovszky barátocskám,
hogyan oldotta meg azt a rendszerváltozást, úgy, hogy pénzbe ne
kerüljön?

– Bizony ki nem találom egy napig se.

– Hát úgy, hogy ekképpen szólott hozzánk: „Nos te nacsalnik, légy
ezentúl skolnik és te skolnik, légy ezentúl nacsalnik.“ És most már én
vagyok a tanfelügyelő.

Podrovszky édesdeden kacagott a rendszerváltozáson, a szép Petrovicsné
ellenben a piros ajkait harapdálta, de mégis erőt vett magán és csupa
udvariasságból megkérdezte:

– Hát le sem szállasz, Bózics Peró?

– Minek szállnék már? – felelte az új skolnik csöndesen, szinte
szomorúan. – Eltört a virágpoharam, goszpodka galambocskám.

– Sajnálom, – felelte a gonosz asszonyka egyszerűen.

– Csak ennyit mondasz, goszpodka?

– Csak ennyit. Mit akarnál, hogy mondjak?

– Olyas valamit gondoltam, – felelte némi zavarral az ex-nacsalnik –
hogy a virág ráfér és ráillik a puszta kalapra is. Értesz engem?

– Értelek, barátocskám. Csakhogy a virágra nagy különbség. A kalapon
elhervad, a pohárban fölfrissül. Értesz engem?

– Értelek – felelte Bózics egykedvűen, de mégis tompán.

– Hűvös az este, Bózics. Jó éjszakát!

Fázékonyan gombolta össze mellénykéjét és beszaladt az épületbe.

Ami engem illet, örültem neki, nem is tudom miért, de másrészt
gondolkozóba ejtett az asszonyka gonosz rangvágyó lelke. Mert
kétségtelen, hogy a szíve odahajlott a szép daliás ex-nacsalnikhoz és
mégis hogy bánt el vele. Hűvös az este, Bózics! zúgott örökké a fülembe
az ő lágy szava. Hej, asszony, asszony. Nem az este a hűvös, hanem te
vagy az, te vagy az…

Podrovszky nagyokat nevetett a megfigyeléseimen, amelyeket közöltem vele
lefekvéskor és rejtélyesen jegyzé meg:

– Olyan vak vagy, mint egy félnapos macska. Hiszen hozzá se mehetett
volna Bózics Perohoz.

– Miért!

– Mert már férjnél van.

– Vagy megbolondultál, Podrovszky, vagy nem Petrovicsnéról beszélsz.

– Csak annyiban nem, mert nem is Petrovicsné.

– Sőt talán nem is rokonod? – dadogtam hüledezve.

– Persze hogy nem. Apró hirdetések útján szereztem az üzlethez. Nagyon
becses jó asszonyka. Egykori szinésznő, aki férjhez ment egy
kishivatalnokhoz, de nem bírnak megélni, hát hozzám szegődött, hogy ezen
a módon tisztázhassa a férje adósságait. Szép fizetése van nálam és
mulatságos hatásköre. Egy-egy szerepet kell eljátszania. Nagy hasznát
veszem, roppant hasznát. Némelykor elküldöm Belgrádba s azt teszi a
miniszterekkel, amit akar. Ami pedig a nacsalnikot illeti, mit tudod te
azt, hogy a nacsalnikok jóakarata mennyire szükséges a munkálatoknál?

– Eszerint tehát az asszonyka…

– Nos igen, holnaptól kezdve már az új nacsalnikkal fog kacérkodni…




A HÁLYOG-KOVÁCS.

(Egy kis életkép.)

Tisztelt uram![4] Ön azzal a kivánsággal küldi nekem „Az elbeszélés
elmélete“ című művét, hogy olvassam el s írjak hozzá előszót.

Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én még sem tehetek annak
eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha
elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha
pedig jó, – no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem.

Természetes, hogy én most önnek indokolással tartozom. (Nem tudom, nem
lehetne-e használni előszónak is?) Ott kezdem pedig, hogy lakott az én
gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester,
kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgy, hogy a legcsodálatosabb
szemoperációkat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt
egész Kassáig-Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni,
melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.

Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem professzora és szemdoktora,
egyszer a bécsi kollégákkal diskurálván, a „Stadt Frankfurt“ söröcskéje
mellett fölemlíté a híres kovácsot.

A sógorék, Arlt, Stellwag, Jäger, tamások voltak a dologban.

– Ami nem lehet, nem lehet. Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, aki
nehéz kalapácscsal veri napestig a pörölyt, olyan finom műtétet végezni,
aminőt mi se tudunk.

Lippay a vállát vonogatta:

– Már pedig annak úgy kell lenni. Én ugyan nem láttam, de olyanok már
láttak engem, akiket én ebben a bajban, mint teljesen vakokat és
gyógyíthatatlanokat elbocsátottam és ő megoperálta.

… Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi
dolgokról ir, szükséges, hogy valami olyat is vegyítsen közzé, amit
senki sem ért, hát nem tudom elprodukálni most a disputájukat sem, de a
végén azt mondták Lippaynak:

– Tudja mit, kollega, hozassa föl egyszer azt a kovácsot az egyetemre és
akkor mi leutazunk Pestre, megnézzük, hogy operál.

No, az bizony szép lesz. Lippay kezet adott rá s egy alkalommal, mikor
ilyen betege érkezett, egy kecskeméti szabómester, ott tartotta a
klinikán s menten levelet küldött Strázsa János uramnak s abban
útiköltségül tíz pengő forintokat, hogy haladéktalanul jőjjön fel egy
hályogot levenni – s ugyancsak értesíté a bécsi doktorokat is.

Nagy híre volt, öreg emberek emlékeznek rá. Strázsa János uram hagyta a
lópatkolást a legényére, felölté az újdonatúj mándliját, kiélesíté a
vágó-nyeső szerszámait a kis köszörű-kövön, még pofon is vágta a
kovácsinast, aki a köszörű-követ forgatta, mert elbámészkodott valahová,
aztán fölült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút
szállított Vácra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a
„füstösre“ nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjszaka
bandukolván; reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az
újvilág-utcai egyetemre.

Jó szerencse, éppen ott találta tekintetes Lippay professzor urat a
laboratoriumában s be is nyitott hozzá illendően.

– Dícsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttem.

– Mindörökké! Csak talán nem maga a Strázsa?

– De istenugyse’ az vagyok.

Apró, tömzsi, virgonc emberke állt előtte, olyan szemekkel, mint a gyík.

– Hát mikor jött?

– Ebben a pillanatban.

– De hiszen nem jött most vonat.

– Mert hát gyalog jöttem – felelte Strázsa uram.

– Gyalog és éjjel?

– Persze, hogy persze.

– Igy már most mihez akar fogni? – kérdi a tudós doktor lehangoltan.

– No hát, leveszem azt a hályogot, akiért hivatni tetszett.

– És gondolja-e, hogy elég nyugodt lesz a keze?

Strázsa uram csodálkozva nézett a professzorra:

– Iszen nem eleven állat, hogy nyugtalankodjék.

– De azt állítja, hogy egész éjjel jött, hát nem aludt és fáradt lehet.

A kovács mosolygott.

– Hiszen nem a kezemen jöttem. Rég volt az már, tekintetes uram, mikor
még én a kezemen jártam karonülő koromban.

– No, én nem bánom, de előre is jelezhetem, hogy tudós bécsi doktorok
fogják nézni az operációját és igen restelném, ha szégyent vallana
kigyelmed.

Biztatta a kovács, hogy kicsi dolog, nem érdemes róla beszélni, mire
Lippay átküldött a szomszédos „Arany Sas“-ba, ahol a bécsi urak szállva
voltak, kik is átjövén, bevezeté őket Strázsa urammal a műtő-terembe,
ahol már várt rájok a szemfájós „kecske“, nagy, robusztus ember, mintha
csak maga a bibliai Sámson volna.

(Bohóság, bohóság – gondolta magában Strázsa János – hát van józan
gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja
inkább, mint szabónak.)

– Hát nézze, Strázsa barátom, ez a maga betege, – mondá Lippay.

A kovács csak a hónaaljáig ért a Góliátnak; talán el se látott a
szeméig. Leültette előbb és figyelemmel nézte meg a balszemét. A
szembogár területén gyöngyházfényű csillogással terült el egy küllős
repedezésű hályog.

– Ez bizony esteledik, – dörmögte és a jobb szemére vetett ügyet.

A jobb szeme volt a roszabb szeme, itt már túlérett volt a hályog.

A bécsi doktorok szintén megvizsgálták a pápaszemeiken át.

– Nehéz operáció, – szólt Arlt, a beteg jobb szemét értve. – Oly
praecizitást igényel, hogy emberi kéz már szinte képtelen rá.

Strázsa uram pedig ezalatt levetette a mándliját s különböző bicskákat
kezdett kiszedegetni a csizmaszárból, meg visszarakosgatni, míg végre
kiválasztott egyet és megfente a nadrágszíja lefityegő részén.

– Az isten szerelméért! – kiáltá ijedten Lippay. – Csak nem ezzel a
békanyúzó bicsakkal akarja operálni?

A kovács csak a szemöldökével intett, hogy igenis azzal.

Lippay az asztalon heverő szerszámok közül hirtelen kiválasztott egy
Graefe-féle kést s a markába nyomta.

– Nem, – mondá fitymálva Strázsa uram – ezzel nem lehet.

Ellökte a Graefe-kést és a magáéval lépett a szepegő szabóhoz, mire
egyet csillant a kés pengéje, s mintha csak almát hámozna, játszi
könynyedséggel siklott el a szemgolyón; egy pillanat, egy villanás, és
ime, lent volt a hályog.

– Ördöngős fickó! – szisszent föl csodálkozva Arlt.

Strázsa uram megtörülgette a kését az ingújjával.

– No, – szólt megelégedetten – az egyik ablak most már ki van nyitva.

A németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyere után, hogy
megszorongassák, csak Lippay professzor fortyant föl hangosan.

– Hallja, Strázsa, maga mégis rettenetes vakmerő ember! Tudja-e, mivel
játszik? Tudja-e, hol vagdalt, mit vagdalt? Tudja-e, milyen felelősséget
vállal Isten és emberek előtt? Tudja-e, mi az a szemhártya, érhártya,
ideghártya, könytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hová szalad?
Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Úgy-e nem tudja?

– Minek tudnám, kérem alásan?

– Hát azt tudja-e, hogy ha csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy
balra, a másik szemnek is kioltja a világát?

Strázsa uram figyelni kezdett.

– Ami pedig a hályogot illeti, amit most eltávolított, – folytatá a
professzor, – tudja-e, hogy az csak kétezer esetben sikerül egyszer, a
statisztika szerint?

– Ugyan? – szólt közbe a kovács elgondolkozva.

– Mert vagy töpörödik a szem lencséje és operálás közben könnyen
elszakad a függesztője s üvegtest ömlik a sebbe, vagy pedig elhigul a
kérge s a magja könnyen kificamodik, sőt elmerülhet az üvegtestben.

– No no, – neszelt rá Strázsa uram és verejték gyöngyözött a homlokáról.

– Jőjjön csak közelébb, – inté oda a professzor úr neki melegedve, –
megmagyarázom a patiens eleven szemén, hogyan függnek össze ezek a kis
finom erecskék és az idegek a második szemmel.

Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a
folyamaival, ereivel. Strázsa uram nézte, egyre nézte, hogy szinte
kidülledtek a szemei és hallgatta, mialatt minden hajszála égnek meredt,
míg egyszer csak elkeseredve ütött rá a csizma szárára, csüggedten
mormogva maga elé:

– Most kutya már kend, Strázsa János.

Úgy érezte, mintha leesett volna valami magaslatról, toronyból vagy
miből és mintha nem is ő volna az már, hanem csak az a hazajáró lelke. –
Mikor pedig a magyarázat után fölkérte a professzor, hogy operálná meg a
szabó másik szemét (az már könnyű dolog volt), szabódott, húzódott, csak
nagy unszolásra fogta meg a kést, de az – uram teremtőm, mi dolog
érhette? – reszketni kezdett a kezében. A beteghez hajolt, de a feje
szédült, elsápadt, mint a fal s a karja lankadtan esett alá.

– Jaj, tekintetes uram, – nyöszörgé – nem látom, nem tudom… nem merem
többé.

Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem s mennyi
veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb
lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásából, soha többé nem mert
hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott.

… Ez lenne nekem is a sorsom, tisztelt uram. Ha én az ön könyvéből
megtudnám, mi mindent kíván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék
többé elbeszélést írni.

Maradtam egyébiránt stb.




MÉRETLEN HÚS TÓTHÉKNÁL.

(Közönséges falusi eset.)

Az állatok érdeke se egyforma és semmiképpen se kerülhet egy kalap alá.
A tapasztalataikból leszűrt igazságaik is különbözők. A hangya például
ragadozó állatnak tartja a fülemilét és jámbor léhűtőnek a tigrist. A ló
azt szeretné, – hogy tovább szőjjük a dolgot – ha valami gazdag nagy úr
tulajdonába jutna, mert ott kímélik, vakarják, zabbal etetik, pokróccal
takarják, a tehénnek ellenben az a szerencséje, ha szegény emberhez jut,
mert ott ő valóságos családtag, dédelgetik, friss lóherével,
burgundiával etetik s vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Csak a
sertésnek mindegy, mert annak mindenütt az a sorsa, hogy megölik és
megeszik. A sertés pályája rövid, sívár és reménytelen.

Hanem most csak egy tehénről van szó, a Riskáról, amelyik szegény
paraszt emberé és nyolc liter tejet ad naponkint. Hát nem sok, de ő tőle
mégis elég, mert csak egyszerű magyar fajta, kajla szarvú, fehér szőrű,
csontos, szikár, hegy-völgy változik a testén. Ősei soha se legeltek
Siementhalban, sem sehol havasi füveken, szóval alacsony származás:
paraszttehén.

A palóc ember megbecsüli a tehenet, nem fogja eke elé, mint a stájer,
mert gavallér hozzá: a tehén a gyöngéd nem a szarvasmarhák közt, ő adja
a tejet, elli a borjúkat, nem szabad dolgoztatni. Azonfelül hálás is
hozzá a palóc és a tehenet „ő kelmének“ híja. Megtiszteli ezzel. Mert a
többi állat mind „ne-te-ne“, vagy „brcs ki“, „tülled-hozzád“ vagy
„coki“, csak a tehénnek jár ki a titulus: „a Riska ő kelme“.

Hát igen is, ő kelme szegény paraszt familiához került, a felvégi Tóth
Ferenchez, ahol igen szerették. A gazda gyöngéden veregette meg
lapockáit reggelenként, mikor kihajtották, a gazdasszony rendesen valami
csemegével várta este, mikor a mezőről a csordával hazajött s ugyancsak
megkorholta vásott gyerekeit, kik rögökkel hajigálták:

– Nem féltek az Istentől, a legnagyobb jótevőtöket megütni, aki táplál
benneteket? Mindjárt elszárad a kezed, te Miska, te gézengúz!

A gyerekeknek persze nincs jó eszük. A tej nem imponál azoknak. Azt
hiszik a kis csacsik, hogy valahonnan a Polovszkyék árkából meríti az
anyjuk. Még többet ér nekik, ha néha a Riska odadörzsöli az oldalát a
szederfához, mert ezzel megrázza s potyogni kezdenek az érett fekete
szederbogyók. Akkor szinte pajtás a Riska.

Hanem előttük is megnőtt a tehén becsülete, mikor egy reggel tarka
borjút hozott a világra. Kedves volt a borjú, olyan okos szemekkel, mint
egy kanonoké. Lámpás a homlokán és rózsaszín foltok az oldalain
imitt-amott. Ez már a gyerekeknek is tetszett. A Riska ezentúl otthon
maradt a borjúval s valóságos búcsújárás volt egész nap az istállóba.
Rendre jöttek a rokonok, a szomszédok, megbámulták a borjút,
megköpködték, hogy szemtől ne jőjjön neki. „Nagyot nőjjön, mint a
Zichyék bivalya“, mondták a babonás szokás szerint, vagy azt az
észrevételt tették, hogy gyönyörű üsző lesz belőle, kár volna odaadni a
mészárosnak.

– A mészárosnak? – csodálkoztak a gyerekek. – Hát mit csinál vele a
mészáros? Hiszen a mészárosnak nincsen tőgye, amiből szoptatná.

– Jaj édes lelkeim, nem is azért kellene az a mészárosnak, hanem hogy
egy nagy kést fogna és krk! elvágná a bocika nyakát.

Erre aztán elkezdtek sírni a gyerekek, mint a záporeső. Oh, a csúf
mészáros! Hát ugyan nem fájna-e a szíve?

Napokon át kellett biztatni az apjuknak, hogy megnyugtassa.

– Dehogy no. Ej dehogy. Nem eladó a borjú, fölneveljük tehénnek. Hanem
mikor a kis Kata megnő, a Kata lesz eladó, és a tehénné cseperedett
borjú lesz a hozománya.

A testvérkék, a böszmék most már azon siránkoztak, hogy ha a Kata lesz
eladó, akkor hát az ő nyakát vágja el a mészáros a nagy késével.

Ez alatt pedig szépen növekedett a kis jószág. Az „édesek“ terveket
szőttek hozzá. Innen-onnan két tehenük lesz, sok tej, sok vaj, sok túró.
Az mind pénzzé válik a kezükben. Abból a pénzből aztán pitykés lajbit
kap a Pali, cifra szűrt a Miska, nagy selyemkendőt a Katóka. Minden a
borjúra volt építve. Nevezetes személyiség lett a családban. A gyerekek
mindennap megnézegették, mennyit nőtt már s mindenik a maga vágya
teljesülését látta benne közeledni. Pedig hát azonkívül is elég kedves
volt, lehetett azt szeretni a saját személye végett is.

A bocika természetesen semmit se tudott erről s élte a világát a maga
esze szerint. Szopott, aludt és nézelődött. Bámulta a lovakat a másik
rekeszben. Az öreg Riska vígan rágicsálta a lóherét. Mert jó érzés
lehet, hogy a kicsinye ott lábatlankodik alatta, hol a lábához ütődik,
hol a hasához és kellemesen csiklandozza, rágicsálja a tőgyét, miközben
ütögeti farkával a combjait.

Egy napon azonban azzal jött ki reggel az anyjuk az istállóból, hogy a
kis borjú nem akar szopni, – mind meghagyta a tejet nekik.

Az apó is megnézte a különös jelenséget és így szólt aggodalmas arccal:

– A borjú nagyon szomorú. – Valaki megrontotta a szemével – vélte az
asszony.

– Hm, az meglehet. Nem járt itt a Galandáné a napokban?

– El kellene hívatni Maron sógort, hadd mondana valami szert.

– Szaladj el érte, Kata!

Mire Maron sógor megjött, a borjú lefeküdt az alomba és csak néha
nyitotta ki a bágyadt szemeit, melyekből könyek szivárogtak, sötétlő
sávot hagyva rózsaszín szőrén a szemek alatt.

Maron sógor megnézte az állatot és megcsóválta a fejét.

– Itt már csak egy segítség vagyon: a kés.

Lett erre nagy megrökönyödés, kéztördelés. Az asszony elszaladt a
mészárosért. De a nemzetes úr éppen nem volt otthon (szegény borjú, de
rosszkor betegedett meg). A nemzetes úr egy kosból való zacskót vágott
ki remekbe, úgy, hogy a kosnak mind a négy lába rajta legyen fityegőnek
s ezt vitte be ajándékba a viceispánnak a városba.

No, már most mit csináljunk?

Maron sógor a fejét vakarta: úgy is amolyan barkácsoló ember volt, aki
mindenhez értett.

– Hát isten neki, kieresztem én a páráját, mert nem lesz abból soha e
világon szarvasmarha.

És úgy is lett. A szegény bocikát kivezették az anyja alól.

Maron Péter bácsi megkeményíté az ő szívét (hogy azt mondja, úgy is elég
német vért ontott huszár korában), bevitte a kamrába. Se nem rúgott, se
nem kapált, nagyon el volt már gyengülve, kegyelem már annak a halál. De
minthogy semmi alkalmas szerszáma nem volt kéznél, hát keresztbe tette a
borjú fejét a kamra küszöbén s aztán egy, kettő, három, a nagy, éles
baltával egy csapásra elválasztotta a fejét a törzsétől.

Sokan nézték szomszédok, mert az efféle nagy látványosság mindig sok
nézőt csal össze. Magasan szökött föl a vérsugár félívben s
befecskendezte a szúszékot és a falakat, az asszonynép sikoltozott a
sajnálkozásban, a gyerekek rémülten futottak be a kertbe s ott
meglapulva a mogyorófák közt, reszketve, dobogó szívecskékkel várták, mi
fog történni.

Csak a csősz suhanc fia, a Gyurka mondta Maronnak:

– Mégis nagy vitéz lehetett kend, Maron bátya!

Az öreg szippantott egyet megelégedetten a markából, aztán fölvette a
levágott főt és fölemelte.

– No, nézz a szemembe, borjú pajtás. Ne haragudj rám. Látod, kénytelen
voltam vele.

És kitette a fejet az eszterhéj alá, ami után hozzálátott nagy komótosan
egy konyhakéssel a testtörzs fölbontásához a kamrában hol úgy is szűk
volt a hely a művelethez.

A látogatók pedig, akik már előre megalkudtak a gazdával, egyik a
combra, másik a szügyre, harmadik a májra (mert a szegény embernek jól
esik a _méretlen_ hús), szájtátva nézték a nyúzást s várták a magok
falatját. A levágott fej is úgy volt fordítva, hogy a nyitott két nagy
merev szemével benézett a kamrába.

Tóth Ferenc lehorgasztott fejjel járt-kelt a pajtában, a kertben
ezalatt, csak azért, hogy ott ne legyen: rövid időközökben be-benézett
az istállóba, a jószágot gondozni s megujságolta visszajövet:

– A Riska nagyon szomorú. Búsul a kicsikéje után.

Amire elkezdett óbégatni az asszony, hogy most már a Riska tönkremegy.

– Nem kell sajnálni, sógorasszony, vigasztalta Maron. – Nincs az
állatnak lelke. Különösen a tehén útálatos, minden erkölcs nélkül való.
Nincs annak annyi emlékező tehetsége sem, mint a verébnek. Ha a borjú
felnő, nem ösmeri meg többé, elfelejti. Ami pedig az erkölcseit illeti,
összeházasodik a saját fiával is.

De azért az asszony mégis sajnálta a Riskát s be-befordult megnézni.

– Nem eszik az egy falatot se. Kínáltam lóherével, répával, mindennel.

– Talán szomjas – vélte Nagy Gáspárné, ki egy üres cseréptállal lebzselt
ott – mert én is vagyok úgy néha, hogy egy kis italkára jobban vágyom,
mint a falásra.

– De kegyelmed nem marha, Panna néni – vágott közbe Csősz Gyurka.

– Hallgass! Mit tudod te azt, nyápic, hogy én mi vagyok?

Ezalatt Maron sógor kifogyhatatlan volt az állatok pocsékolásában.
Micsoda ravaszok, csalfák. A szamár sokszor teszi magát, hogy beteg, ha
nem akar dolgozni. A macska is színleli az alvást, hogy a gazdasszonyt
kijátsza, aki a tepsiben sistergő pecsenyére vigyáz. S ezek még a művelt
házi állatok, ezek a java. Ezek dolgoznak, vagy valami más hasznot
tesznek. De hát még a többi! Milyen könnyen élnek, minden foglalkozás
nélkül! És hogy élnek! Ösmert például kígyókat, mikor Mexikóban járt
Miksa császár ő felségével, amelyek valami parányi fénylő kövecskét
vettek a szájukba, amit „kígyókőnek“ neveznek a benszülöttek. Nem
nagyobb, mint egy lencseszem. A kígyó aztán, amelynek ilyen köve volt,
ha megéhezett, letette a fűre maga mellé és lesbe állt. A kő éppen úgy
világított, mint egy bogárfajnak a nősténye. A szálldogáló hímek
messziről megpillantották a fénylő bogárkisasszonyt s leereszkedtek
hozzá a magasból, mire a kígyó kiugrott a lesből és ham, bekapta, mint a
kutya a legyet. S még az egyik át se ment a torkán, már jött a másik
szerelmes bogárlegény… Szóval csalással él, de jól él egy ilyen kígyó.
Mindenütt magával hordja éléstárát a pernahajder…

Gazduramék mindent elkövettek a Riska fölélénkítésére – mert nagy volt
az ijedelem, hogy Galandáné (egy boszorkány hírében álló istentelen
asszony), ha már megrontotta a borjút, bizonyosan az anyját se kímélte.
Megfüstölték tömjénnel, de az se használt, foghagymát szagoltattak vele,
de csak a fejét kapdosta.

Akkor aztán fogta a kötelet Tóth Ferenc és kivezette a vályúhoz. Hátha
igaza van Nagynénak, hogy csak szomjas.

Lomha volt a Riska egyébkor is, de most még kelletlenebbül rakosgatta a
lábait. Imitt-amott húzgálni kellett a kötelét, sőt meg is ütni a
lapockáit.

– Ne-te-ne, fartó, gyere hát. Ne hagyd el magadat. Igyál egyet, öregem.

A Riska megállt az udvaron, a fele úton a kúthoz és az orrcimpái
sajátságosan kezdtek mozogni. Mintha a levegőben szimatolna valamit.
Fejét fölemelte, füleit hegyezni kezdte és a szőre fölborzolódott.

Egyszerre megfordult balra a ház felé és megpillantotta a levágott főt
az eszterhaj alatt. A bocikája véres fejét, a tarka lámpással a
homlokán. Jaj, mi lesz most?

Egy óriási bődület hangzott fel, fájdalmas, szívet tépő, falakat
megreszkettető.

A Riska kitépte a kötelet s bőgve, szilaj őrülettel megszegett fejjel
száguldott a kamra felé, ahol Maron sógor véres munkáját végezte.

A komondor, amelyik máskor megszokta ugatni, meghunyászkodva
sompolyodott el előle s kíváncsian nézett utána; a ludak, tyúkok
félénken rebbentek szét, szinte tiszteletteljesen, mintha éreznék, hogy
nem a tehén ez most, kit máskor föl sem vesznek, hanem a fájdalmas anya,
aki a szülöttje véres teteméhez rohan.

A Maron sógor kezéből kiesett a kés. Az összecsoportosult embereknek a
lélegzete is elállt. Az anya jön. Útat az anyának!

Szétugrottak onnan. A Riska pedig odaérkezett, két térde megrogyott a
fejnél és még egy bőgés tört ki ziháló, hörgő melléből, aztán a szájába
vette a véres főt és a nyelvével nyalta vagy csókolta. Miközben
nyöszörgő, fájdalmas félhangokat hallatott.

Borzasztó látvány volt ez. Az asszonyok behunyták szemeiket és
elfutottak.

A tehén pedig csak tartotta a magzata holt fejét a szájában és nézte
elboruló szemeivel fél-térdre roskadva a kamrában fölboncolt tetemét;
lassú reszketegség fogta el minden porcikáját külön-külön.

– Csukja be kend az ajtót, csukja be kend – kiáltozák Maronra a gyöngébb
szívűek – hogy ne lássa szegényke!

Az egykori huszár be is tette az ajtót, de maga is bent maradt.

– Emberek, emberek! – vágta ki végre a rezet az öreg Szűcs Mihály előre
lépve. – Ha van bennetek keresztényi könyörület, vegyük el a szegény
anya szájából erőszakkal a véres főt, mert ezt már nem lehet tovább
nézni, itt adja ki a páráját kínjában. Ide, ide mellém, fogjátok meg a
szarvát, nyakát, én majd elvégzem a többit.

Úgy kellett a borjú fejét kiszakítani a szájából s kötélen vonszolva
vezetni el onnan az istállóba, a jászolhoz, szomorú magányába.

… Sokszor beszélték a faluban kisgyerek koromban ezt a megrázó tragédiát
a parasztok, a magok együgyű szavaival, együgyű érzésekből fakadókkal.

Maron bátya váltig boszankodott a sok dib-dáb beszéden, és
körömszakadtig erősködött:

– Ostobaság! Van is az állatnak lelke.

Én pedig azt gondoltam magamban: ha a vén huszár azt mondja, hogy nincs
az állatoknak lelke, hogyan van az, hogy lelki bánatjuk mégis van?

Valami nagy bizonyosságban egyébiránt aligha lehetett Maron sógor a maga
állításával, mert este, ha a tehéncsorda jött, mindig befutott a házba
és a legelőn is messze elkerülte, ha arra volt útja, a tehéncsordát,
szóval soha se mert többé a Riska szeme elé kerülni.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Bizonyosan a „pünktlich“ szó rossz fordítása.]

[Footnote 2: Kedélyes német megszólítás: „Altes Haus“, öreg cimbora
helyett.]

[Footnote 3: A népfantázia szerint egy rőzsét vivő ember alakja látszik
a holdban. A demokratikus irányzat elcsapta onnan a hárfázó Dávid
királyt és egy szegény napszámost tett helyére.]

[Footnote 4: Az itt közzétett levelet egy fiatal erdélyi tanárhoz írtam
ki ívekben küldte meg nekem aesthetikai dolgozatát. _M. K._]




TARTALOM.

  A Sipsirica  1
  Mindenki lépik egyet  135
  Fili  225
  A kladovai menyecske  265
  A hályog-kovács  291
  Méretlen hús Tóthéknál  303


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 |mindezekhez? |mindezekhez?“

31 |Csuk Druzsba úr |Csak Druzsba úr

57 |Jakodovsky. Csak egy |Jahodovsky. Csak egy

134 |fel Mlinczky |fel Mliniczky

137 |az írók, |az írók),

138 |a sógora, |a sógora),

188 |Lőrinz behozta |Lőrinc behozta

280 |fekete kávénal |fekete kávénál]





End of Project Gutenberg's Mikor a mécses már csak pislog, by Kálmán Mikszáth

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43653 ***