*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 41601 ***

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.

*

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

IRTA

JÓKAI MÓR.

KILENCZEDIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1910.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.




A MAGYAR TEMPE-VÖLGY.

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? melyik tájrésze
hazánknak érdemli meg inkább a Tempe-völgy nevét? a hol magasabb
szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt, a mit
a költő énekelt.

Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin,
álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a
Balaton-vidék. Az alföld úgy tetszik nekem, mint egy édes anya, ki nem
sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni;
de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti,
milyen jó anya volt, s mig rezgő délibábjában tündér-meséket mond neki,
pacsirtaénekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont úgy tünt fel
előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és elcsábít;
fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz;
valami úgy kényszerít elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés
nehezíti a megválást.

Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden
ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk,
s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S
még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön
tájak. A hegytelen alföld, melyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti
multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a melyet becsülök; az
emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel
tünteti elém az aristocratiát, a melyet tisztelek; Erdély a magyar tájak
aristocratiája, ah de a Balaton-környék a táblabiró-világ képe, a
középosztályé, a melyet szeretek, a melyhez tartozom, a melyről beszélni
soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az
első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint
költő, a Balaton-vidéknek nyujtom a szépség almáját.

Csak az az egy fáj, hogy nem tudom azt olyan szépnek leirni, mint a
milyennek láttam.

A mint Veszprémmegyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel
e táj teli van szórva. Nem a márvány irótáblás historia emlékei ezek,
hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye vagy a
költő ihlete alkotott.

Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós
építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körűl, melyet friss
forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török
szultánnak nemcsak a fél hold, hanem a fél föld is birtokában volt még,
sokat hallották Palota körűl a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa spahijai
lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A
népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, a mint a fegyverteremben
meglátta Ujlaki Lőrincz képét, dárdájával keresztülszurta azt; ez
csütörtökön volt, péntekre virradón halva találták ágyában az agát;
Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja helye is
ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És
ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harczosok közől, ugyanazon
két körömhelylyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban,
a miből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem bőjtöl.

A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s a
nélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt
mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbuvár azt, hogy tán vampyr
lehetett az öldöklő kisértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy
balladára.

Mulatságosabb adoma az 1687-iki visszafoglalásáról, a mikor Eszterházy
hirtelen körülfogta két ezer lovassal s ezer hajduval a töröktől
megszállt várkastélyt, s azzal a hajdu nép rögtön elkezdett lövöldözni
kerekes ágyúkkal a várkerítésre a törökök meg várpuskákkal s szakállas
ágyúkkal rájok vissza. Miután vagy öt hajdu elesett, s néhány török is
hasonlóul járt, akkor kijő egy török hirnök a magyarokhoz, s azt kérdi
tőlük: «mit akartok?» – «El akarjuk foglalni a várat.» – «Hát miért nem
szóltok? itt a kulcsa: mit rontjátok a keritést?» Igy értették azután
meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török harczos volt a várban, aztán
volt velök 97 asszony. A várkastély most is bir még tisztes ódon
külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes discursus folyt, most
is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de köröskörül benőtte azokat
szélesen a repkény, mely egész elevenzöld szőnyeget képez a ritka
ablakok körűl; belűl azonban újdivatu ízlés rendezte a boltozatos ősi
termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve
látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvencz
vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a
csuka máját, a kérdező királynak furfangosan felelve: «csóri csuka:
nincsen mája», mire a király rögtön cadentiát mondott; «palotai pálcza:
nincsen száma» s a csukamáj rögtön előkerült.

Mátyás vára összeomlott, Ujlakyé most is áll még.

Nem messze innen az út mellett látszik az a kettős kőfal, mely közt most
is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány «Kinizsi
ugratójának» nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd
volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhuzva, a tavat lebocsáták a menőre,
csupán a hídon keresztül lehetett Palotának menni. Kinizsi Pált egyszer
nagyszámu török had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a
tó zsilipjeit s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt
egymaga harczolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott
verekedni. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett
rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást. Hogy
Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos;
de azért nincs az a bölcs, a ki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből, s
minek is beszélné ki?

Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden
kipusztított erdőt, nem status-gazdászati szempontból; azt nem bízták
rám; hanem azokért a szép lombos fákért, a miket olyan ingyen teremt
számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az
erdei virágnak, fészkűl az énekes madárnak; az éhes ember aztán neki
megy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s
még azt akarja, hogy a föld háladatos legyen érte hozzá. Ez pedig azzal
áll boszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke
után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy
darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe
belevetni a búzát, a mely fordított mértékben követ ad annak, a ki őt
kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a
felbolygatott földet, azt most aztán belepte szélíben hosszában a
kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép
ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni,
ha volna, a ki az ilyen betűt is olvassa.

Most egyszerre, mint egy boldogabb világ révpartja, tünik elénk a
Balaton. A mint egy hegy lejtőjére feljutottunk, két erős domb
völgyelete közől kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre,
oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják
rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arczulata. A mint Örsön alól
a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy
óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva,
egymáshoz sűrü közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körűl,
mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyujt a szemnek és léleknek az
egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe
belefáradt.

Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó; olyan fönséges, olyan
megragadó látvány! Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől
vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle
lelkesült utazóktól. Oh mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek
e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi czélra? Miért veszítse el hazánk
költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány
földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan mívelni, nagyhatárú
birtokához még néhány ezer holdnyi száraz föld ragadjon. Porzót az igaz,
hogy árulhatnának akkor eleget; mert a Balaton medrének vasporos és
magnesiás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt
láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemesis következnék a hálátlan
fajra; hogy állnának boszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a
szép zöld tájék, hogy kopárulna el; patakok, csermelyek utána vesznének,
s lenne a kiszáradt tó helyén egy sivó homokpuszta, egy istenverte tájék
közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak
szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig
azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, a mi nincs.

De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal; hisz az egész képtelenség. A
Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő teli hold; s
Balaton-Füred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az
est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik
át az esteli imára buzdító harangszó.

A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha
magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első perczben ismerősödre ne
találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást,
az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda incognito nem lehet
megérkezni.

Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb,
mely körűl magas vendégházak emelkedtek, minden oldalról; a sétány
közepén áll a savanyuvizes kút; a park elején a nemzeti szinház, egy
födött épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással:
«Hazafiság a nemzetiségnek», beljebb az erdőben a tágas nyári színkör,
melyben derűlt estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki
színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról,
mert a színház tesz tanubizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől.
Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy szinkör, vagy rögtönzött
pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok
dunán-túli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében
Pesttel. Ime Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű.
Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten…
szeretnék e felől igen keserű dolgokat írni, ha most épen olyan
gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből
az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, a kit addig
gyógyítottak, a míg belehalt, majd máskor elmondom.

Hogy Balaton-Füred mint gyógyfürdő mily ritka nevezetesség – most még
csak hazánkban, – egykor tán egész Európában is, azt nálamnál
szakértőbbek eléggé elmondták már; – hogy az éltető alkatrészekkel
terhelt lég, mely a Balaton hullámairól jő, mily áldott hatással lepi
meg az életműszert és a kedélyt, hogy a Balaton-iszap minden fontja egy
lat szénsavas vasport tartalmaz, mely tüneményes gazdagság már a külföld
előtt is oly hírre kapott, hogy a franczia kormány tudományos
vizsgatétel végett oda küldé egyik tudós orvosát, dr. Rohesant; hogy e
kis tenger partján, mely maga is csupa ásványforrásoknak köszöni
lételét, a meder közelében gazdag savanyúvíz-forrás buzog: ez mind igen
érdekes dolog lehet azokra nézve, kiknél a vér, a mell, az idegrendszer
beteg; – hanem van Balaton-Fürednek még egy olyan tulajdona is, a mi
egyenesen a beteg szívnek tesz jót, s a mit eddig az orvosok, a
vegyészek kifeledtek az analysisből: nem a vas, nem az alkalik, nem a
savak, nem a langylég, nem a szép táj, hanem egy derék, becsületre
méltó, hazafias érzelmű közönség.

Én szerettem látni, ha nagy uraink vigadnak; de ne menjenek vigalmaikkal
messzire. Nem szeretem azt az elvet, hogy ide haza legyünk mogorvák,
gazdálkodjunk, takarékoskodjunk; s ha mulatni van kedvünk és pénzünk,
azt vigyük ki külföldre. Miért ne legyen nekünk ide benn a hazában is
olyan választott helyünk, melyet meglátogatni élvezet és divat? hol a
fesztelenség és az elegantia egymással találkozik, hol távol ismerősök,
hazai notabilitások egymást feltalálhassák, hol a főuri körök a
középrend osztályaival barátságos érintkezésbe jöhessenek s mindkettő
megszerethesse egymást, tanulhassa kölcsönösen egymás előnyeit becsülni,
hibáit megszokni. És ez a megbecsülhetetlen hely Balaton-Füred.

Öreg zászlós urak, régi hangzatos időkből nagyrabecsült nevek, országos
capacitások a megyei világból, deli úrhölgyek, fiatal mágnások,
lelkészek, tanárok minden felekezetből, kisebb-nagyobb urak mind egy
barátságos körré alakulva, mely egymást szivesen üdvözli, a közbeszéd
tárgyából ki nem fogy, sem nagyságát, sem kicsinységét nem érezteti a
másikkal, minden élvezetet megoszt mindenkivel, az első szóra kész és
előzékeny bármi okos indítvány felkarolására, s iparkodik egymás óráit
kellemessé tenni, ezekből áll Balaton-Füred vendég-közönsége.

Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthimes
tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla
nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég.
Fiatal szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a
népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arczképeket tovább, a
kinek helyes képzelme van;- nem fog csalatkozni. Ez a vonás huzódik
végig az egész társas életen s ez az, a mi többet ér Balaton-Füred
minden magnesiájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket,
sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő
bemelegszik, akkor a fürdésre kerűl a sor, a kis tenger langyos vize tán
még régi nymphájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt
nevezni; a hogy óhajtatja magát azzal, a ki egyszer megfürdött benne, s
ha átlátszó hullámai között libegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A
bátrabb uszók künn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két
nevezetes uszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy
fiatal magyar gróf, roppant athletai termet, a másik egy kis tíz
esztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, a miért
az merész ambitióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf
többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átuszott
Tihanyra; ez néha négy órai uszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett
vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni
fogja, hogy fárad, majd visszakérezkedik; de az csak uszott vele tovább;
ekkor megszólítja a gróf: «van az ön atyjának még több fia?» – A gyermek
azt felelte «nincs». – «Akkor hát forduljunk vissza.»

A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét
kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden
rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde-zöld;
a Balaton lehellete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a
somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton,
legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s
harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak
szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan
tündérien rémes a czikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a
vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra mulva
aztán kiderűl az ég, a Balaton megint kéken mosolyg, mint egy könnyen
haragos, könnyen engesztelődő hölgy.

Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten emelkedik a tihanyi apátság
kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a
sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a
zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki
a partra.

E kolostort a Bencze-szerzet birja, melynek derék tagjai s kitünő
igazgatója előzékeny szivességgel mutatja meg vendégei előtt a kolostor
históriai emlékeit; a pompás templom alatt van az épület legrégibb
emléke, az I. Endre által építtetett templom, mely most tulajdonkép
sírbolt; a hegy-ives boltozatok egyike alatt látható még Endre
sírkeresztje, a faloldalba beállítva, mely elég egyszerű egy fejedelem
síremlékének.

Sajátságos nevezetesség a tihanyi zárdában a jezsuiták alapítójának,
Loyolának viaszképe, mi annak halotti arczáról lőn eredetileg levéve,
mint ezt az átadó hiteles okirat bizonyítja.[1]

A ki a tihanyi kolostor viszhangos folyosóin végig jár, önkénytelen jut
eszébe az a gondolat, milyen szépen lehet az élet vig napjait itt
tölteni el! Az ember sejti azt az eszmét, a mit gondolhat egy trónjáról
önként lelépett fejedelem, egy férfi, ki a világból számkiveté magát,
egy boldog ember, ki mindenét elveszté, s a veszteség fájdalmait már nem
érzi, ha a tihanyi zárda ablakán kitekint. Köröskörűl mosolygó vidék,
eleven zöld hegyoldalok, boldog apró falvak, a vidám Balaton repkedő
csüllőivel, halászbárkáival; – ezután a háborgó zivatar sötét
fellegpalástjával, tűzostorával; a hánykódó hab tetején menekvő
halászcsónakok; – télen a fényes jégtükör, a távol fehér vidéke – és ide
benn mindig ugyan az a csend, az a változatlan nyugalom hazája, melyre a
külvilágnak semmi fájdalma vissza nem hat.

Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor
fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes
visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kisérté meg a visszhanggali
beszélgetést, szél lehetett, a visszhang nem felelt neki: «Haj
asszonyom», szólt neki a kalauz, «nem tud ám még a mi ecchónk ezen a
nyelven.»

A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét
viseli, ki e táj minden kövét megénekelte, Kisfaludyét. E gőzösön magyar
kapitány van, a ki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos,
hajóslegények mind ide valók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús,
galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé
erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s
hintázni kezdenek vele, még egy kis szelid tengeri betegséget is
érhetünk – tulajdon magunk vizén! és ez is élvezet.

Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végig hasítja a Balatont, a világ
legszebb panorámája halad el szemeink előtt. Változatos halmok, majd
kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire
szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton, vagy az erdők közepéből egy-egy
erős ős rom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint
más romjainké. Nem az ősi dicsőség omladékai ezek, hanem egy kedves
lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e
várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen,
hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és
czélszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint
oda fenn a szellős tetőkön s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben
sohajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik
vár ablakából a másikba. Az pedig épen kiment a divatból, hogy valaki
szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen s kis csengetyűvel
harangozzon az ájtatos népnek, most legfeljebb rossz verseket ír,
azokkal harangozza be a publikumot.

A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral
koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobáncz.
Ötször tünik el a szem elől s ötször mutatja meg újra magát, mint egy
drámai hős, ki végig játsza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok
egyenkint tünnek el, a végig vonuló part mellett látjuk Badacsonyt,
ismerjük hirhedett borát s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt e
hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, a hol azon gyönyörű
költeményeket írta, miket azóta paloták és gunyhók megismertek; mikor
elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a
lég, zöldebb a falevél, mint másutt.

Ama kis lapos domb ott a Szent-Mihály hegy. A kis ház ott a közepén most
is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, a
ki a szerelmét elveszté, csak boszúját tartotta meg, s addig várni akar
csendesen, a míg az megérik.

A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának czélja. A
ki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad s
visszatéret vagy lefekszik s végig aluszsza az egész délutánt, vagy újra
végig nézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. A ki azonban
megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az
kiszáll Keszthelyen s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza
Balaton-Füredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is
a költő szelleme borong.

Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; a ki
keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt,
melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó
eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.

Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt
legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar,
hogy abban elejétől végig egy idegen szót nem lehet találni, a miből az
a tanuság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, a
mit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség
mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezéstől.

A könyvtárban különösen egy férfi arczkép vonja magára a figyelmet: egy
középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait a ki egyszer
látta, soha többet el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben,
megszólásra kész ajakán valami élni látszik, a mi soha meg nem halandó.
Ki e rokonszenves arczú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és
honának kedvencze; az édes tollú, éles kardú hősköltő, ki írt nagy
diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg
végre őt is ledönté a bőszült kritika, mint mondják, egy vaddisznó
képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni
a hitrege az ádáz birálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól,
a kik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön,
melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor,
azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is
szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály,
kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika,
Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és
gazdagon nőtt ott e várak alján. Még sem hiába hullt hát, a hol elhullt
a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könye; a
fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte.

Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hirüket, ismerje meg
Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való
vér. A ki még többet is akar tudni, kérdezze meg sorban a falvak
öregeit, az irástudó jegyzőket, a tanítókat, minden dombról, minden
kőhalomról új regét tudnak neki mondani.

A ki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a
megáldott és a megátkozott halmot, nem messze feküsznek az úttól. Régen
történt, még a regényes nyílvesszők idejében, hogy egy heves, izzó vérű
vadász megszeretett egy fiatal leánykát; azt nőül kérte, de a leány nem
adta neki kezét, mert szívét egy ifjú paraszt legény bírta; s szülői is
inkább ahoz akarták adni. – Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a
vőlegény násznépe átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánút volt,
csengős, lobogós paripák vágtattak a fehér úton a lakodalmas néppel. Az
elutasított vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. – Mikor az a szán
is közel jött hozzá, melyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett
tegzére, s azzal keresztüllőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye
karjai közt, piros vére befesté a havat.

A násznép üldözőbe fogta a gyilkost s nem messze a helytől utolérve
agyonveré. – A meggyilkolt leányt azután eltemették az út egyik felére,
a másik felén pedig behányták kövekkel a gyilkos holttestét, melyből
azután nagy halom támadt, mert később is minden azon menő hajított reá
egy követ; ez a szokás még máig is fenmaradt ott. – A bekövetkező
tavaszszal a meggyilkolt leány sírján vadrózsa-bokor kezdett támadni, a
gyilkosét pedig ellepték a sötétkék iringó tövisek, miket ha megszáraszt
az ősz s letépve maga előtt kerget a szél, a nép úgy nevez: hogy
«ördögszekér».

És csodálatos! a rózsabokor maig is ott virít a zöld halom tetején,
pedig senki sem ápolja; s a kőhányás most is tele van iringó tüskével,
pedig egyre hajigálják rá a követ az azon menők.

Estére Sümeghet érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely
fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümeghi várrom, még
mindig erős falaival, miket, hogy haragjában üt le nem tudott dönteni az
idő, jó kedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan
közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják
holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak
pánczélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.

Pánczélos lovagok, pártás hajadonok! mesemondás az egész. Mesemondás az
egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem
idézgetnék őket: elő sem jönnének, akkor is csak az hisz bennök, a ki
babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz s csak azokat a
költeményeket olvassa, a mik börzetudósitás czím alatt jönnek: s meg van
elégedve, ha azokban jók a rímek.

Nem háborgatott bennünket Sümeghen egész éjszakán át semmi szellem;
pedig hisz itt lakott a regék hallhatatlan irója.

Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az út melletti
temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját: a sírkereszten
akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt
rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől
egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a
bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, a kihez a költő a
Himfy szerelmeit írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem
maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.

Nem is tudná azt meg senki, hogy ki fekszik ottan, ha egy sírnyomnyira
onnan egy másik elsimult halom előtt egy rozzant bálványfa nem állna,
melyre rozsdás vaslemez van szegezve: e kopott lapon olvasható valami
búskomoly versezett, becsületes jó akarat szüleménye; az tudatja velünk,
hogy kik feküsznek ottan Magyarország legkedvesebb költője körül.

  «Sőtényi Horváth Trézsia
  Nyugszik itt a bús sirban
  Vajda Ignácz hites társa
  Kedves leányi sorában
  _Amália_ fekszik balrul
  Kisfaludy Sándorné
    (itt a vadvirágbokor)
  Franciscája fekszik balrul
  Szende Fodor Lajosné
  Mind a kettő nővéreknek
  Ön férje van mellette;
  Közöttük ifjabb párnak
  Elvirájuk temetve.
  Hatan itten egymás mellett
  Egy családbul nyugosznak.
  Rettenetes bús képzelet,
  Össze még sem szólhatnak
  Néma csendben porladnak.
  Szánd meg őket itt nyugvókat
  Ki ide jutsz sirjokhoz
  Kérjed értük Megváltónkat,
  Meghaltakért imádkozz;
  Mi az ember? gondolkozz!»

A pókok olyan szépen bekötötték szőnyegeikkel azt a sirverset; én
leszedtem azokat az emléklapról; gondolkodtam, nekem is jól fog esni, ha
egyszer valami érzékeny poéta vetődik hozzám s leszedi fejfámról a
pókhálót, ha ugyan lesz fejfám.

Itt e sír oldaláról nézve rajzoltam le Sümeghet, mely tán szebb volna
tulsó feléről tekintve; de én nem tehetek róla, ha Kisfaludy sírja a
legnevezetesebb pont benne.

A pókhálót pedig tárczámba rejtettem és magammal hoztam.

«Mi az ember? gondolkozz!»

Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk:
ez Csobáncz.

Ötször láttuk előtünni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta
mögűl, végre előttünk áll egy magas hegyormon, messzire fehérlő
sánczaival. E sánczok magasából visszalátni a Balatonra, a távol
csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körűl zöld
síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér
falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bérczek homlokain a komor
várromok; egy közűlök úgy áll a síkság közepett egy vulkánalakú
hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.

És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és az
ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, a mire énekeltük hajdan
«Szomorúan hallott kongni…» S ha magatok körűl néztek, még ott
láthatjátok az orgona-bokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát,
és a zsálya- és a liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű
között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra; – a hősöket, kik
itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a
költő dala.

A hegytetőn örök szél fuj, s üldöz bennünket a méla dallam: «Szomorúan
hallott kongni…» Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű
szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánczi kutyáról, mely vizet nem
kaphatva Csobánczon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni
ivásra; míg azonban haza jön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell
mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a
másikig; innen a csobánczi ebbel való variatiója az Orbán lelkének. –
Magasban él a poezis, ide alant az adoma, – és mind a kettő az Urtól
jön.

Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza
Balaton-Füredre, még odáig is majd itt, majd amott tünik el mellettünk
egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló
ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi
kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.

Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és
azt mondjuk, hogy haza jöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi
magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben,
eltörölhetlen marad.




MORE PATRIO.


REGÉNYES KÓBORLÁSOK.

Meg ne ijedj tőlük, szerelmetes jó olvasóm: nem útleirás ez újabb divat
szerint; vasuti kutyafuttában följegyzett szaladó tornyok, repülő
városok emléke: érdekes Fremdenweiserekből kiszedett adatokkal
hitelesítve; hanem egy nyughatatlan magyar poéta csavargásaiból
fenmaradt emlékek, a kit néha-néha utolér az országkerülés vágya s
olyankor aztán neki indul, hol szekéren, hol lóháton, hol gyalog, hol
négykézláb keresztül-kasul járni a szép Magyarországot, boldogabb
tájakat keresni; bekoczogtatni kunyhók és paloták ajtóin, s megkérdezni,
hogy laknak-e azokban olyan jó emberek, a milyenek hajdan voltak.

Van nekem egy jó öreg barátom (azzal az «öreg» czímmel nem az életkort,
hanem a megbecsülést szoktuk kifejezni), ki hajdan egy egész megyének
volt igazgatója; annak útait rendezé, csatornáit ásatta, vizeit
szabályozá, annak közintézeteit alapítá, más buzgó honfiak társaságában
azt boldogítani törekedett, a közügyek számára pénzt teremtett a
semmiből; a zöld asztalnál szóval és szívvel őrködött a szent jog
felett; tanulmányul vette a hon népfajait, s a szerint intézkedik velük
csodálatraméltó bölcseséggel, s törte azt a pályát, a hol jutalomról nem
beszéltek soha, csak mindig áldozatról… Tehát most ez az én jó öreg
barátom szántóvető ember, a ki egy rendezetlen pusztán gyakorolja
igazgató tehetségeit; ott küzd a futóhomok ellen; ott kényszeríti a
gonosz mocsárt álló helyét hasznosabb füvek számára átengedni, s
vesződik egy darab földnek újjáalakításával – az utókor boldogítására.

E tisztelt barátom régóta ösztönöz arra, hogy látogassuk meg Erdély
szebb pontjait; a Hunyadmegyei havasokat, a hirhedett Detonátát; külső,
belső bajok a késő őszre szorítottak e becses felhívás elfogadásával,
ilyenkor pedig már az erdélyi havasok igazán havasok; most azonban
kegyelmes volt irántunk az ég s derült időt adott mindenfelé, a minek
azonban a szántóvető emberek nem örülnek olyan nagyon, mint az utasok.

Tatár-Szent-György mellett egy halmos emelkedésen van az én jó öreg
barátom új telepítvénye; valaha régi avar telep volt az; a kert körűl
huzott árkokból mindenütt azon régi durva munkájú fekete hamvvedrek
kerülnek elő, minőknek hún-avar elődeink áldozati vedreit írják le,
némelyik még most is a megáldozott állatok csontjaival tele; a halmok
köröskörűl fekete cserépdarabokkal, égetett téglák maradványaival
beszórva, miket féllábbnyira eltemetett a sárga homok; e homok alatt
pedig mindenütt a fekete televény föld. Tehát még a föld maga is
megváltozott annyi idő alatt: őseink számára kövér, bőtermő volt, nekünk
már munkát követelő homok lett; mintha mondaná: velem küzdjetek most.

Vasuton könnyebb lett volna ugyan az utazás innen az alföldre, de
szekéren gazdagabb: abból nem tanul az ember egyebet, mint «bitt um die
Fahrkarten», ebből vidéket és embereket ismer; azért akármerre járjanak
is a vasúti gőzparipák, a more patrio utazás mindig megmarad
gyönyörűségnek; kivált ha az embernek oly útitársa van, mint az enyém,
ki maga a vidék eleven történetkönyve, ki minden halom regéjét ismeri,
tudja, melyik torony alatt milyen lelkületű nép lakik, s még azt is
mondja, mi volt ott, mi történt ott, hol most semmi sincsen, csak a néma
fűszálak.

Korán reggel indultunk neki az örkényi homoknak, a mi dicséretére legyen
mondva, vendégszeretetéről még mindig híres, úgy marasztja az utazónak
kocsiját, lovát, hogy maradjon még egy kicsit. Itt-amott ákáczok és
kanadai jegenyék erdőszámra állják útját a sivó homoknak, de a hol aztán
a szél megbonthatja a partot, arról elönti az egész határt, hogy az útat
sem találni rajta. Annyi bizonyos, hogy a more patrio utazás nem
anglusnak való (anglusnak szoktam nevezni mindent, a ki okosabb embernek
hiszi magát a magyarnál), vendéglő, meleg ágy, útmutató, hotel,
spajzczedli, személybiztosság, alkalmas fuvar: mind meg van a more
patrio utazásnál, csakhogy nagyon kis helyen elfér; hotel: a kocsisátor;
– állomás: a hol elesteledünk; – puha ágy: a bunda; étlap: a
vászontarisznya, benne szalonna, pogácsa és kulacs bor; – útmutató: a
távol torony hegye; oltalom: a jó fokos balta; – kényelmes alkalom: a
nyerges paripa, meg a két jó csizma, mely nem ijed meg sem hegytől, sem
homoktól. A ki ezzel beéri, annak boldogság a more patrio utazás: a
kinek több kell, váltson a vasutra jegyet.

Még mindig puszta az alföldi puszta, csak úgy hellyel-közzel maradoznak
el az úttól távol a magányos tanyák, a miből időjártával mind városok,
falvak lesznek, – csakhogy mi azt nem érjük meg: – hanem a vidék
regényes oldala, a pusztai csárdák egészen pusztulásnak indultak már.
Vége a szegénylegénységnek; a tolvaj is városban, faluban szeret már
lakni, s nem tölti az éjszakát a buczkák mellett a paripa hátán; a
betyárok erkölcse is megromlott már. Egyenkint összedüledeznek a
hirhedett csárdák, felveri a fű a hozzájuk vezető utat: a nevezetes
Czethalinak csak a kéménye áll még, leomlott ablakán át kormos
kandallója látszik; de sok szegénylegény melegedett ott valaha a
parázstűznél s a csaplárné két szeménél! A Lebuki csárda tetejét
szétbontotta a szél: itt szokták máskor a jámbor ifjak fokos baltával
kérdezni az utazóktól, hogy ki mit visz magával? A Kutyakaparóit sem
reparálta ki az idő azóta, hogy Petőfi megénekelte; a Tompa csárda
csaplárosa is futófélben van már, s panaszkodik, hogy kívülünk
félesztendeig sem látott vendéget: csak a Traján korcsmája tartogatja
még magát annál a hídnál, melyen két keresztút visz át; a táblabirói
leleményesség gyönyörű tanuságára (az anglus nem találta volna ki) A
vasut nagyon megrontotta a betyárok keresetét, alig hallani már egy-egy
jó adomát felőlük, mint a minap, hogy egy gazdag zsidó utazott az
alföldön, de puska volt nála, még pedig megtöltve; a betyár úgy kötött
bele, hogy elkezdte dicsérni a puskát, hogy már az csak jól hordhat. «De
milyen jól!» állítá a kupecz. Hanem azt a varjut ott a fa tetején csak
nem lehetne meglőni vele. «Már hogy ne lehetne.» Fogadok egy pint borba,
hogy nem lövi le. A kupecz fogadott s lelőtte a varjut, a betyár aztán
elvette tőle az üres puskát és a tele tárczát. Hanem ez is csak
meseszámba megy már. A nagyobb rész csak úgy tanyázásból teng leng, vagy
dologra fanyarodott. A gazdák adnak nekik kenyeret, szalonnát, ha
kérnek; sőt egy földes úr, ha requiráló zsivány érkezik a házhoz, maga
elé szokta azt rendelni, hogy megismerje, ha nem adott-e neki már
valamit? s jaj a legénynek, ha rá ismer, mert akkor megdöngeti a hátát.
Ilyen szomorú hanyatlásnak indult a szegénylegénység; hanem ebből senki
se következtesse azt, hogy már most a gazdag-legénység van nálunk
divatra kapóban.

Tíz éve már, hogy nem jártam az alföldön; egy új tünemény lepett meg
azóta, mint új nemzetgazdászati acquisitio. A merre csak jártunk, az út
két oldalán egész sűrű lombos erdők terülnek mindenfelé; igen is sűrű
erdők az úgynevezett szerb tövisből. Néhol mezőt, legelőt, szántóföldet
ellepett az, kemény tövisei között a szántómarha is félve jár, s a
kaszások rongyokkal csavargatják be lábaikat előle, mert veszett sebeket
ejt az embereken. Még mikor Petőfi megénekelte a pusztát, ez a növény
nem volt indigenálva; azóta ez is megtelepült nálunk s nem engedi magát
irtatni, megy szakadatlanul egyik falutól a másikig, ott is végig megy
az utczákon, árkok, piaczok nem szakítják félbe, oda fészkeli magát a
házak oldalába – ez a szomorú jelképe a nyomorúságnak. Tavaly egy tudós
franczia azt írta, hogy Magyarország a Tiszáig oláh; no ha ezt a sok
tüskét látná, majd írhatná, hogy a Dunáig szerb. Én a szerb nemzetet
ugyan nagyrabecsülöm, hanem azért bár ne jutott volna tőle Magyarország
számára annyi tövis.

Egyébiránt egész Békés vármegye közepéig nagyon kevés hasznát lehet
venni az oláh grammatikának (daczára ama franczia tudós ethnographiai
rendelkezésének). Battonyán volt alkalmunk használatba venni az első
«ungye mérát?» De ott is megszégyenültünk vele, mert a megszólított oláh
atyafi magyarul felelt rá vissza, hogy merre visz az út. Hasonló
arczpirulás ért bennünket Orosházán, a hol útitársam a piaczon beszédbe
ereszkedett a román lelkésszel, egyről-másról tudakozódva tőle oláhul,
mire az hasonlóul válaszolt; néhány percz mulva azonban kifutottak a
szomszéd házból a lelkész gyermekei, s apjukat magyarul szólíták meg,
bizonyságául annak, hogy a derék lelkész otthon ezen a nyelven társalog:
mi is így folytattuk azután a discursust, s úgy vettük észre, hogy
lelkipásztorunk olyan tiszta irodalmi nyelven beszél, mint akármelyik
könyv; akarám mondani még jobban, mert azok sokszor nem ügyelnek a
helyesírásra. Igy is kell annak lenni, a velünk lakó román nép szemmel
látja, szívvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál oly nemes
rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a művelődésben, annyi
lépést közelít a magyarsághoz. A kinek ez észrevétel nagyon édesnek
talált ízleni, nehogy elrontsa a gyomrát, mindjárt szolgálok egy kis
keserű cseppfélével. Néhány mérfölddel odább már változik a világ; a
mint a síkság elmarad, a hegyhátakról melancholikus tilinkó szava
hangzik alá, s a hol ez a tilinkó hangzik, ott nem tudnak többé
magyarul. A falvak nevei még a múlt századi megyei levéltárakban
magyarok, most már összevissza facsargatva mind oláhosan hangzanak, s
nyelvünket csak az úri rend beszéli. Van egy község, melynek lakosai
mind nemes emberek és kálvinisták, neveik tősgyökeres magyar nevek;
viseletük debreczeni fajta; de már egy szót sem tudnak magyarul; író,
olvasó ember nincs közöttük, nemzeti történet, rokonszenves emlék, rég
kihalt közülök, csupán abban válnak ki az oláh fajból, hogy szörnyű
verekedők és szeretik a processust. Hogyan támadt az ily átváltozás,
annak igen egyszerű a magyarázata. Messze földön nem volt hozzájuk közel
református lelkész, a ki gyermekeiket keresztelte, halottaikat eltemette
volna; pogányul pedíg csak nem élhet, nem halhat az ember: ott volt az
óhitű pap, annak az igéit voltak kénytelenek hallgatni, s lassankint
elhagyták miatta a hazai nyelvet. Katholikus községek is jártak így
sokan. A román pópa minden szegény földön megél, talán nem is olyan
tudós mindegyik, mint lelkésztől várnók, de a hegyek közt elszórt
nyájnak pásztor kell s Urunk idejében, ez előtt 1800 esztendővel, nem
resteltek a nép pásztorai mezitláb is járni, mint most az oláh papok
szegényei; az eredmény pedig az, hogy a magyarság elenyészik ott, a hol
a szegénység kezdődik.

Pedig a szegénység nem megénekelni való tárgy, akármit beszéljenek is
felőle a poéták. Ez a kevéssel megelégedés nem tesz nemzetet nagygyá.
Vagy hát boldogság az, hogy az ember levágja a gerendát az erdőn,
négyesével keresztbe rakja, s ott lakik a közepében, míg a szél el nem
hordja; megfonja, megszövi durva daróczposztóját, gubának önti; beteszi
a Czermura vizébe, ott egy hét alatt megfeketedik, s azontúl viseli, míg
valahol állja a madzag; összefőzi a tejet a máléval, s elél vele holtig;
még csizmára sem vágyik, elviseli a bőrt, a hogy foltnak van szabva; hát
még a szellem kivánalmai? hol alusznak azok, ki ébreszti fel őket?
Nincsenek itt híres költők, népdalnokok; ki olvasná el, ha írnának
valamit? Itt olvasni csak a pap tud. Hanem vannak más lumenei a népnek,
mely sötét rengetegeiben mégis fölkeresi a csodás emberfölöttit s
elzüllött ábrándjait hozzácsatolja; ezek a jósok. Minden oláh vidéknek
megvan a maga híres jósa, a kiről azután bámulatos dolgokat ad tovább a
néphagyomány.

Mintegy húsz évvel ezelőtt élt Páloson (most Paulis) egy hirhedett
varázsló, Juon nevű, kihez messze földről eljárt a földnépe megtudakolni
az esőt meg a jó időt. Jóslatai bámulatosan beteljesültek mindig. Egy
héttel előbb meg tudta jövendölni az eső közeledtét; még azt is, hogy
meddig fog tartani, hosszas eső lesz-e vagy csak futó zápor? s eső
idején ismét megmondá, hogy mikor állapodik meg az idő, mikor tisztul
föl az ég? Mindez csalhatlanul beteljesült rendesen. Hihetetlen volt, az
igaz, de úgy volt. El kellett ismerni a legbölcsebb természettudósnak
is, hogy a csodálatos ember jóslatai egyetlenegyszer sem szégyenültek
meg. Egyszer hosszas szárazság után messze falukból csődültek hozzá a
lakosok megunszolni, hogy tudakolódzék már valahol az eső felől; a jós
arra utalta őket, hogy várjanak három napig és imádkozzanak híven az
Istenhez, hogy jelentse ki előtte szent akaratját. Harmadnap ismét
felgyűltek a hivők, s kérdezék, hogy beszélt-e az istennel a jós?
«Beszéltem», felelt az, «azt mondá pedig az Úr, hogy mindaddig nem lesz
eső a vidéken, míg az óhitű esperest itt a falu alatt levő keresztfára
fel nem feszítitek.» A népnek sem kellet több; rohantak rögtön az
esperes lakára. Az észrevevé a veszélyt, hirtelen lóra ülteté szolgáját,
s futtatá lóhalálában az akkori főbíró Cs… hoz a szomszéd faluba;
azalatt az ellene csődült nép berontott hozzá s tudtára adá, hogy őt
keresztre fogják feszíteni. Okos beszéd, felvilágosítás itt mind nem
használt; a lelkész csak egy órai haladékot kért az imádkozásra; azt
megadták neki. Mikor az órának vége volt, kikisérték a keresztfához; a
jós maga vállalkozott arra a tisztségre, hogy a lelkészt felfeszítse;
már mind a ketten a keresztfán voltak, midőn Cs… főbiró megérkezett. A
derék úr nem tétovázott sokat, odavágtatott a tömeg közé négy lovas
hintójával, a kereszt előtt megállt; ő maga derékon kapta a megkötözött
lelkészt, hajdúja a varázslót, fel mind a kettőt a hintóba, s azzal
vágtattak ismét vissza felé. A felbőszült nép egész Aradig kergette
őket. A jóst természetesen törvényszék elé állíták, de ő minden
vallatásra csak azzal felelt, hogy neki az Isten parancsolta azt, hogy
az esperesnek meg kell áldoztatni. Utoljára aztán azt mondták neki, hogy
ha az Isten nevét folyvást becsmérli, majd azt kapja, hogy száz botot
vernek rá. Ez ugyan drastikus szer, s látom ég felé állani az
emberbarátok hajaszálait a bottal vallatás emlegetésére, de szeretném
látni, hogy melyikünk maradna philantrop, ha egy gyilkos azzal védi
magát, hogy neki az Isten parancsolá a gyilkolást. A fenyegetett jós
nevetett e szóra: hiszen az ütés neki nem fáj; az Isten elveszi az ütés
súlyát, s megedzi az ő testét, hogy azon sem fegyver, sem pálcza nem
fog, tessék bár megpróbálni. Megpróbálták. Ötvenet rávertek a jósra, mi
alatt ez folyvást nevetett, s gunyolta a törvényszék tagjait, hogy lám
annyit sem ér a botozás, mintha a puszta derest vernék. Az urak már
kétségeskedtek, hogy elbocsássák-e s diadalt adjanak a babonának? A mint
azonban még ötöt ráhuztak a varázslóra, ez egyszerre megváltoztatta a
hangját, szép könyörögve mondá: hogy bocsássák el, elég lesz már, inkább
csak kivall mindent.

Ekkor aztán nagy töredelmesen elmondá, hogy biz ő az óhitű esperest
azért akarta megöletni, mivel az szüntelen arról világosította fel a
népet, hogy a babonában ne higyjen, s az ő csodatételeit mindig
természetes okokból iparkodott kimagyarázni: egyet azonban még sem
tudott megfejteni: időjóslatai csalhatatlanságát. Ennek pedig az a
titka: az ő nyakgerinczén van egy daganat, mely olyankor, midőn hosszú
szárazság jön, egészen elmúlik; tartós esőzés bekövetkezte előtt
szertelenül feldagad; ha vihart érez, azt feltüzülése által jelenti meg,
s ha hirtelen derült idő jön, akkor egyszerre lelohad. (Nem egyéb, mint
egy tökéletesített tyukszem.) Igy lett annyi megfoghatatlan csoda a
legegyügyűbb okra visszavonva.

Másszor ismét egy koldusfiu, kit nyolcz év óta némának ismert minden
ember, a butyini vásár alkalmával a legnagyobb sokadalom közepett
egyszerre csak megszólal s elkezd visiókról beszélni a népnek: hogy az
Isten csodát tett ő vele, felszabadítá ajkait a némaság zárja alól, hogy
tudassa a néppel, mi okai vannak az ő világi nyomorúságának, s hogyan
tegyen róla. Utoljára az is azt hirdeté, hogy agyon kell verni a papot.
A szegény pópa alig birt megmenekülni a babonás nép kegyetlenségei elől:
szerencsére a vármegye ismét kéznél volt, a zendülőket szétugraszták, a
fiatal prófétát pedig elcsipték. – Ekkor kisült, hogy az a pap azelőtt
nyolcz évvel azt a fiut megverte; s akkor ez föltevé magában, hogy
boszút fog állni rajta, s képes volt nyolcz esztendeig némának tettetni
magát, s nyolcz esztendeig járni, kelni és aludni menni azzal a
gondolattal, hogy ő a papon boszút álljon egy pár pofoncsapásért. Ilyen
jó emlékező tehetsége van az oláhnak.

Talácson is él még mai nap is az a jövendőmondó, kihez hajdan még a
környékbeli urak és asszonyságok is eljártak jóslatot mondatni. Azt
állíták ugyan, hogy csak kiváncsiságból teszik, hanem ez a kiváncsiság
egy ismerősünknek életébe került, a jós azt mondta neki, hogy 34 éves
korában meg fog halni, az ifju fejébe vette a mondást, s akként sietett
élni, mint a kinek kevés ideje van már hátra; hiszen úgy is mindegy; 34
éves korában tüdőgyuladást kapott; nem engedte magát gyógyíttatni; hisz
úgy is mindegy, s csakugyan meg is halt. Ez a jós azt beszélte, hogy ő
nem egy ember, hanem három ember, egy testvére lakik Afrikában, a másik
Ázsiában: minden tíz évben megcserélik a lelkeiket, csak a testük marad
egy helyen: a táltosok tüzes szekéren szállítják őket ide s tova. Ez
sokkal furfangosabb volt a többieknél, mert a legtávolabb eső falvakban
tudta a családok titkait, s mikor panaszra jött valaki hozzá, mert előre
tudta, miért jön, s gyakran segíteni is tudott rajta. Valószinűleg
minden faluban voltak vele összeköttetésben levő kémei; mert a varázsló
hivatala szépen jövedelmez s az oláh nagy mester a titoktartásban.
Különösen akár merre járt, mindenütt lehetett látni egy vörös galléros
embert, ki jött – ment a sokadalomban, mindenkitől kérdezősködött, s a
jóst csak éjszaka látogatta meg; ez volt Onucz segéd. – 1849 óta hallgat
a talácsi jós: azt mondja, hogy azok a szellemek, a kik vele
összeköttetésben voltak, elpusztultak a vidékről. Onucz sem látható már
sehol vörös gallérjával. Hja biz akkor sok szellem eltünt a világról, a
ki hús és csont között lakott.

E babonás hajlamot a népben egy ügyes szolgabiró is felhasználta
vallatások alkalmával. Mikor megátalkodott gonosztevő került kezére, ki
minden tanubizonysággal szemben tagadott, esküdött, hazudott; akkor ezt
egy érczfeszület elé állítá, s ráparancsolt, hogy tegye arra a kezét,
úgy esküdjék: az pedig egy villanyteleppel volt összeköttetésben; mitől
a bűnös olyan ütést kapott a könyökén keresztül, hogy ijedten vallotta
meg a legtitkosabb bűnét is. Máskor, ha ilyenre akadt, azt szépen
leülteté a villanyszigetre, s mikor az önkénytes vallomás ferdére talált
menni, ez ujjahegyével odanyult a vallatott orrához, füléhez: «te, most
mindjárt elvisz az ördög, ha hazudsz». – Az ember aztán a mint a
szikrákat érezte orra, füle hegyén, minden porczikáján, a hol
hozzáértek, kipattogni, azt hitte, már a pokolbeli tűz kezdődik és
sietett megszabadulni az eltitkolt igazság árán. Ezeket a regéket pedig
úgy vedd tőlem, kegyes olvasóm, mintha mellettem ülnél a szekéren, s ott
mesélgetnénk egymásnak ötletes mondákat erről meg amarról, rövidítve
beszéddel a pusztai hosszú útat; el-elbólintva néha a meséken s megint
más tárgyat kezdve, mikor a szekérzökkenés felébreszt bennünket.

A dombegyházi hún halmoknál, mik szabályos távolságban emelkednek
előttünk a láthatáron, eltünődünk: mik lehettek azok hajdan? őrdombok-e,
harczos előörsök vigyázó helyei? vagy áldozathalmok, miken vitéz
dédapáink ős istenünknek áldoztak? vagy tán csaták holttesteiből rakták
azokat s behantolták fölül szépen: nagy csatának kellett volna annak
lenni. Ha azok a halmok beszélni, mi pedig hallgatni tudnánk…

Megint egyet bólintunk, megint felébredünk; egy hirhedett
mintagazdaságon visz az út keresztül. E szép nagy uradalom roppant
négyszögű táblákra van felosztva. Nyáron át kihordják a trágyát a
négyszögű táblák közepére, roppant sánczokat emelnek belőle, télen aztán
– szétterítik úgy-e? – nem biz azt: meggyujtják szél ellenében s
elégetik, hogy ne legyen útban. Mondhatnók, hogy ha már nekik nem kell,
eladhatnák a szomszéd helységeknek, azok szivesen megvennék; de hát nagy
urak dolgához mi köze egy szegény poétának.

Megint elszunditunk, de most már igazán felébredünk, mert az út a
szántóföldekre tér ki, s minden mesgyénél ki akarja az embert lökni a
szekér. Egy leégett város áll előttünk. Ez a város Szent Anna. Felesen
lakják svábok és magyarok. A svábok különösen tehetősek, a mit bizonyít
az, hogy 1849 utolján arra kérték fel az aradi várkormányzót, hogy
engedje meg nekik, hadd becsüljék ők ki a magyar szomszédokat,
kifizetvén őket készpénzzel; mely ajánlatra azonban a várkormányzó akkor
nem állt rá; most azután egy vasárnapi égés egyformán koldussá tett
magyart és svábot, nincs nekik egymástól mit irigyelni többé. A szomorú
képet még búskomolyabbá teszi az elparlagolt mező, mely a várost
körülfogja. Október közepén még sehol egy szántott barázda, nemhogy zöld
vetés; az embereknek nincs módjuk földeiket mívelni; ez a gazzal
belepett avar pusztaság még többet tud beszélni a súlyos inségről, mint
maguk a kormos falak.

No de már most ki tudna aludni tovább? – Világosvár alá érünk, a
magyaráti szőlőhegyről szüretelők vidám kurjantása hangzik elénk, s
ámbátor az Isten kevés bort adott az idén a magyarnak, nem is igen jót,
de ha a jó kedvet meghagyta mellé, köszönjük meg azt is, s vigadjunk
legalább addig, a mig a szüret tart.

Hét napot töltöttünk a hires Magyaráton, a hová a szüret alatt Aradmegye
szépe, java fel szokott gyülekezni s a régi jó idők mintájára
barátságosan mulatni. Valaha hires ünnepélyek voltak a magyaráti szüret
napjai; ez volt a gyülhelye főrendnek és a középosztálynak, melyet sehol
oly egyetértő barátságban összeolvadtan látni nem lehet, mint itten. A
megyei zöld asztal egyesíté és soha el nem választá őket; a
legingerültebb pártvitákból sem lett személyes gyűlölség s politikai
ellenfelek tudták szeretni s becsülni egymást s együtt mulatni a közös
vígalmakon.

Aradmegye valóban mintagazdasága volt az országnak, példányképe annak,
hogy mit tehet külön egy terület okos, lelkes administratio s a
birtokosok lelkes egyetértése mellett. Pompás országútai, régi
faiskolái, közintézetei, kórházai tanuskodnak erről, miket a táblabiró
világ igazán a semmiből teremtett elő. Kedvesen jellemzi azon időket az
öreg Beszédes mondása, midőn Arad vármegyében a vizek szabályozásáról
volt szó, a genialis mérnök azt állítá a megyegyűlésen, hogy
Magyarországon a vízszabályozásnak más alapelvei vannak, mint másutt
akárhol. Más országban egy folyót alul a torkolatánál kezdenek
szabályozni; nálunk fölül kell azt elkezdeni. Bámulva kérdezték tőle,
hogy miképen lehet a hydrostatikának más alapszabály itt, mint másutt?
Akképen felele a praktikus férfiú, hogy ha egy alsóbb megyében
szabályozzák a vizet, a felsőbben pedig nem, az alsóbbnak inkább ártott
a fáradság, mint használt, de ha a felsőbb megye kezdi el a maga vizét
ránczba szedni, az alsóbb kénytelen folytatni a munkát, ha azt nem
akarja, hogy ki legyen öntve, mint az ürge. És csakugyan foganatos volt
az új hydrostatikai elv, egyik megye a másik után volt kénytelen Arad
példáját követni. Szintén Beszédes műve a buttyini csatorna is, melyet a
Kőrös vizéből vezetnek lefelé, több mint húsz mérföldön keresztül,
roppant hasznára az egész környéknek. Mikor e csatorna létrehozásáról
folytak a viták a megyegyüléseken, a sok érdemes táblabiró elmondá
egymásután a maga «alázatos véleményét». Beszédes is előterjeszté végre
a magáét: «az én véleményem nem alázatos vélemény, hanem számokkal
bebizonyított documentum, nekem nem a tekintetes urak magánérdekei
forognak szemem előtt, hanem az ország jóvolta, azért ne tanácskozzanak
azon a tekintetes urak, hogy mit lehetne módosítani, lealkudni az
előterjesztett tervből; mert a tudomány nem alkuszik, s a mathesis senki
kedveért az egyenes vonalból görbét nem csinál». Nem is engedett semmit,
úgy kellett a csatornának elkészülni, a hogy ő tervezé s maig is áldás a
vidéken; kár, hogy egyúttal hajókázhatóvá nincs téve.

Hajdan még híresebb volt az a táj. Mátyás királyunk idejében az ország
négy könyvnyomdája közől egyik Világosvárott volt, a miből sejthetni,
hogy ott kellett a hazai tudományok egyik menhelyének lenni. A török
világban eltünt a nyomda, de annál híresebbek lettek a pankotai (hajdan
Bánkút) fürdők. Stambulból is úgy jártak azokba, mint most
Károlyfürdőbe. – Mikor aztán a török atyafiakkal való hosszú zálogos
pörnek vége szakadt, s nekik menni kellett innen, a nagyváradi basa fél
mázsa kénesőt töltetett a fürdő forrásába s az egészen eltünt, soha sem
birták többet megindítani. Az erdők közt most is templomok és zárdák
romjai láthatók; ott is lehetett valami; bizonyosan népes helységek és
bizonyosan magyarok, mert az oláh fából épít. Neveiket sem tudjuk már.

Mulandó a világ, késő este van már; kinn ülünk a folyosó alatt; a
szomszéd kolnákból víg zene hangzik át hozzánk; a hegytetőkről tűzfarkú
röppentyűk süvöltenek az égbe, színes csillagokat szórva maguk körűl; a
hold olyan melancholikus fénynyel süt le Világos várromjaira s a
félködbe burkolt rónára ott alant, melynek közepén a szőllősi malom
fehérlik. Az ember maga sem tudja, hogy miről gondolkozik.

Hanem hát hagyjuk abba a mulatságot; késő ősz az idő, október közepe, ha
még Erdélybe akarunk bejutni s a havasokon jönni keresztül, ugyancsak
sietnünk kell.

Derék úti és házi gazdám, még a lehető legnagyobb sietségről is
gondoskodott; ő maga, egy fia és egy unokatestvére (derék két jó fiú még
abból a régibb ivadékból) oszták meg az út örömeit és fáradalmait velem.
Kőrisbányáig hátas paripáikat küldék előre, s odáig kocsin tettük meg az
útat.

A mint Déznán túl a diécsi hegytetőre felértünk, gyönyörű és ritka
természeti tünemény ragadta meg figyelmünket: egy ködszivárvány; a
lehulló köd csak olyan magasan állt fejünk felett, hogy a nap keresztül
süthetett rajta s ez által egy olyanforma szivárvány támadt körülünk,
minőt gyermekkorunkban fecskendővel idéztünk néha elő, csakhogy sokkal
nagyobb ívet képező, átmérője lehetett harmincz lépés. E gyönyörű
tünemény tovább egy óranegyednél kisért bennünket, akkor kisütött a nap,
s előttünk állt a gyönyörű Kőrös völgye.

Délfelé egy nevezetes hegy alá értünk, kár hogy olyan rosszul tudom a
neveket megtartani a fejemben, különben megmondanám, hogy híják; ezen a
hegyen végtől végig úgy vannak elszórva a drágakövek s karniol, achat,
jaspis, chalcedon, sardonyx, mint nálunk a Svábhegyen az agyagpala: néha
öt-hat fontos karnioldarabok a leggyönyörűbb erezettel, másutt a
legcsodásabb chalcedon-alakulások, majd lilás szőlőfürt, majd igazgyöngy
tüzű bogyócsoport, majd góth templomtornyok alakjában: mindez úton,
útfélen, senki sem ügyel rá. Magam is hoztam el egy pár darabot e szép
kövekből emlékül, mikben a világos-zöld achat, a fehér chalcedon és a
piros jaspis olyan gyönyörű nemzeti szín bokrétára vannak vegyülve,
mintha mondva csinálta volna valami barátságos demiurgus az özönvíz
előtt. Van-e erről tudomásuk természettudósainknak? Eszembe jutott már a
neve! «Acsuczá»-nak híják, hogy a tatár vigye el! (’Sz úgy sem viszi el,
mert nagyon nagy.)

Már itt kezdődik a móczvilág: elmaradnak az aradmegyei derék, szálas,
nyilt tekintetű, barátságos mosolygású oláhok, s felváltja őket a fekete
gubás mócz. A tekintete is olyan fekete. Estétől reggelig egy jó napot
sem köszön senki; a falvakban, miken keresztűl visz az út, itt-ott
látszanak az újabbkori romok.

Estefelé érkezénk meg Körisbányára: innen rajta, az út mellett látszik
egy hosszú sírhalom, sokkal nagyobb, mint közönséges sírhalmok szoktak
lenni; egyszerű kőemlék áll előtte.

Ez alatt fekszik a tizenhárom Brády. Körisbánya valaha igen szép kis
virágzó magyar város volt, most háromnegyed része rom; a legnagyobb úri
lakok ablakain embermagasságnyi dudva hajlik alá, az udvarok be vannak
nőve fűvel. Míg lovainkat nyergelték, azalatt elsiettem az ide közel
fekvő hírhedett Fabu Popihez. Ez azon történeti emlékű templom és óriási
tölgyfa, mely alatt Hora és Kloska lázadó czimboráikkal összeesküdtek,
innen indultak ki üdvtelen munkájukat megkezdeni. Az a legkülönösebb,
hogy ez a templom épen azon Czebe falu határába esik, melynek oláh
lakosait soha sem birták a magyar urak ellen fellázítani. Czebe
falujában van tizenkét nevezetes forrás, melyben minden vászonnemű
magától megfehéredik; tán ez a víz az emberek lelkére is hat.

A Fabu Popi most egészen el van hagyva, csak temetőnek használják még a
környékét; temető egyébiránt itt van minden lépten nyomon: a kit az
útfélen megölnek, annak emlékére egyszerű magas fakeresztet szoktak
felállítani; csak innen egy álló helyemből tizenkettőt számláltam meg az
úton. Kellemetes vigasztalás az utazóra, minden kétszáz lépésnyire olyan
helyet találni, a hol valakit megöltek.

Este lett, mire rajzommal elkészültem, már holdvilág volt, mire
visszatértem Körisbányára, hol egy rozzant, ideiglenes fogadóban vártak
ránk vezetékeink. – A jámbor emberek váltig marasztottak bennünket, hogy
ne menjünk éjszaka tovább; előttünk van Brád és Bojcza, szomorú hely
mind a kettő; még egy kisértetes történetet is mondtak el nagyobb
biztatásunkra: hogy néhány hét előtt maga a v… i dászkál, ki a
Brády-család katastrophjából lett híres, este a Brády-kastély előtt
lovagolt keresztűl több társával; a mint a kastély előtti hidra ért,
lova megbokrosodott alatta, leveté nyergéből s gyilkosul összetaposta. A
roncsolt embert aztán felvették társai, s szállást kerestek számára. Egy
kapun sem ereszték be őket; a kisértetfélő nép irtózott az így
meggázoltat házába fogadni, utoljára ugyanazon leégett Brády-kastélyba
voltak őt kénytelenek vinni, mely most is uratlanul áll, ott reggelre
meg is halt. Azért nem jó éjszaka azon a hídon átmenni, mert ott valami
szellem lakik. Minket azonban nem bánt ez a szellem, üljünk a nyeregbe s
induljunk neki, elég szép az őszi éjjel.

Képzelni sem lehet gyönyörteljesebb utazást, mint a mienk volt. Az ember
olyan bátran érzi magát lóháton; nincs bízva más kegyelmére; nem rettegi
a rossz útat: – ha egyedül marad is, van, egy hűséges társa, a kire
rábizhatja magát, a hű paripa, kivált egy olyan okos, értelmes állat,
mint az én szürkém volt, beszélni lehetett vele, mint az emberrel: nem
kellett sem nógatni, sem csitítani; jó uton nyargalt szólítás nélkül,
hegynek igyekezett, lejtőnek vigyázott, soha el nem botlott, úgy
gondomat viselte, úgy ügyelt rám, mint valami hű czimbora. Megbocsát az
olvasó, hogy egy jámbor állatról ennyi elragadtatással beszélek, de nem
állhatom meg, hogy valami nemét a hálának ne érezzem azon okos állat
iránt, mely utam fáradalmas részét oly híven viselte.

Szép holdvilágos este volt utunk kezdetén, azt hivők, hogy három óra
alatt kitüzött állomásunkon leszünk Mihelenben, a hol, mint mondák,
rendes fogadó van.

Hogy azonban útunkból semmi regényesség ne hiányozzék, mikor már két óra
hosszat ügettünk egy igen kellemes országúton, akkor találkozánk két
magyar pénzügyőrrel, a kik felvilágosítának bennünket, hogy ha ilyen jól
koczogunk tovább is, reggelre majd beérünk Dévára; Brádot pedig, a hova
törekedtünk, régen elhagytuk a hátunk mögött; – ez már mindjárt egy kis
kaland: eltévedés; már most vissza, a honnan jöttünk! vágtatva sieténk
most úton és nem úton keresztül, a merre legrövidebb volt az irány s
ismét két óra telt bele, mire oda visszaértünk, a honnan Brád felé eltér
az út.

Épen éjfélre kukorikoltak a kakasok, mikor végig léptettünk a hidon,
mely a két földesúri kastély között elvezet: a Brádyaké tetőtlen
párkányzatával, üres ablakaival, vakolatlan falaival olyan gyászosan
tekinte le ránk, asszu fehér fűszálak hajladoztak az ablakokból, a
holdvilág keresztül sütött a kapun, olyan csendes volt minden, csak a
kakasok felelgették egymásnak az éjféli jelszót, különösen egy
brahma-putra kakas olyan kisérteties mély hangon tudott üvölteni,
beillett volna hangjával boszorkányok trombitásának. Az emberen mégis
valami hideg fut végig, mikor ezen a hidon keresztül megy; s eszébe jut
a dászkál története. Pedig hiszen hát olyan természetes az; bokros lova
volt, a híddobogástól megrettent, azért vetette le; – alusznak, a kik
meghaltak csendesen; a kis gyermek keze sem mozog már ki a sír alól, ki
ijesztgetne itt?

Sok időbe került, míg éjfél idején Brádon meg tudtuk magunknak
magyaráztatni, hogy merre menjünk ki innen. Pedig úgy kivánkozott ki
abból az ember. Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen
szomorú falut én soha sem láttam; olyan elhagyott minden; még a piacz
közepén is van valami különös épületrom, a minek a tájékát kerülik az
emberek, szinte jól esett, mikor kiigazodtunk belőle; a brahma-putra
üvöltése még sokáig utánunk hangzott.

Ezentúl mindig mélyebb, komorabb völgyekbe szorul bele az út, nem sokára
a hold is lement; útitársaim egyike előrenyargalt az útat recognoskálni,
a másik kettőnek valami baja volt lovával, a mivel hátramaradt, s én
egyesegyedül lovagoltam az ismeretlen erdők, sziklák között, sötét éj
közepén, egy olyan vidéken, a hol minden szikla tudna valami igen
gyászos, igen borzalmas regényt beszélni, a hol minden völgynek megvan a
maga rémtörténete, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoztak el az út mellett, a mik közől egy sem
birt olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen, akármilyen fekete
éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant
gerendaházak, hasonlók a mi ólainkhoz; csak egy szobára van készítve
mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt; másutt elkésett
oláhok tüzeltek az út közepén, mint óriási gnómok árnyékai tünve elő az
éjjeli lángnál. Ki tudja, mi dolguk lehetett ott? Majd ismét egészen
puszta, kopár hegyhátak közé emelkedett az út, a hol csak elszórva állt
meg egy bokor a gyepün; még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes
bekerített szérüket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát
dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy fölrakta azokat,
egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket. Azután ismét tomboló
hegyi patak szelte át az útat, melyen keresztül kellett gázolni;
távolabb a patak mély mederbe vágott, a tulsó hegy oldalából vérvörös
tűzszemek világítottak át, valami távoli hámor fénye, s a gépies zörgés
egyhangú kongása verte fel sokáig a csendet, mely később ismét a rohanó
patak mélyen hangzó zúgásába vegyült el.

Éjfél után két óra lehetett, mikor útitársaimmal ismét összejöttem; szó
volt róla, hogy nem féltem-e? «Nem én egyébtől, mint a farkastól». –
«Hiszen oldaladon a revolver», biztatának erre. «De nem attól a
farkastól félek én, a ki engem fog meg, hanem a mit én találok fogni».
(Ha abból még ki nem találta volna valaki: a mennyire szeretek
kiterjeszkedni lovon ülésem phasisaira, hát annak csak megmondom, hogy
biz én először ültem életemben lovon, – a Pegazus nem számít.)

Végre csakugyan elérkeztünk _Mihelenbe_, a hol annak a várva várt
fogadónak kellett lenni. Az már mindjárt nem tetszett nekem, hogy ebbe a
fogadóba sehonnan nem vezet bejárás: mert akár egy fél öles gátról
leugratni az udvarra, akár egy pocsétás híd alatt keresztülgázolni a
sáron, egyiránt nagy phantasia kell hozzá, hogy az ember kitalálja,
merre menjen. A szürke decidált, ő bizony beugrott a sánczon: épkézláb
értünk alá. Következtek a sorba kopogtatások minden ablakon, semmi
felelet; nagy sokára megszólaltak egy helyütt: «ki az, mi az?»

– Utazók.

– Lehetetlen az.

– De bizony csak itt vagyunk.

– Ilyen későn.

– Van-e szállás?

– Majd megnézem.

– Van-e abrak?

– Az talán nincs.

– Van-e kenyere?

– Az talán van.

– Van-e istálló?

– Az van, de még nem kész.

– Ereszszen be hát valahová.

Nagy nehezen végtére kivívtuk, hogy kaptunk egy frissen meszelt szobát,
szénát és kenyeret: hű paripáink megosztották velünk szénájukat, hogy
legyen min hálnunk, mi pedig megosztottuk velük kenyerünket, hogy legyen
abrakjuk. Igy fogtunk ki a világon.

Más nap azután a Volkánon, egy olyan kis hegyen, mintha vagy húsz
Svábhegy egymás tetejébe volna rakva, keresztül kapaszkodván,
szerencsésen megérkeztünk Abrudbányára.

Abrudbányának a piaczán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a
másik a reformátusoké, rom mind a kettő, a harmadik tornyát most
födelezik, ez az unitárius atyafiaké. A város többi része is ilyen,
minden három épület közül kettő még rom.

Leverő, szomorú, elcsüggesztő látvány az utazónak Abrudbánya képe, egy
nagy nyitva maradt sír az, melyet még nem volt idő behantolni; – hanem;
– hanem azután a népe! annak lehet keresni párját. Itt a romba dűlt
falak közt most is lelkes nép lakik, ki hitéhez, nemzetéhez,
becsületéhez hű maradt, kiről példát vehetne magának sok nagy gazdag
magyar város, melynek boldog népe a maga jólétében szája széléig uszván,
ott is hajol, a hol nem görbítik, s nem tudja, hogy mit tesz a
közügyekért áldozni? Az abrudbányaiak ezt megtanulták nagyon.

Alig szálltunk le lovainkról, rögtön baráti kéz nyult felénk minden
oldalról: attól a percztől fogva a közönség gondviselése alatt álltunk.

Nem laknak itten nagy urak, de olyan emberek, kikben gazdag a szív. A
papok, a bányabirtokosok, kamarai hivatalnokok, bányatisztek, ezek
képezik a város értelmiségét, kikhez ragaszkodva simul a
kézműves-osztály, s kik osztálykülönbség nélkül társalognak egymással. A
nagy tűz nagyon összeolvasztotta őket, most már el nem válhatnak többé.

Úgy rendelkezének velünk szíves házi gazdáink, hogy hétfőn Abrudon
maradunk délig, hol a hetivásáron sok hirhedett celebritást fogunk
látni, délben megtekintjük Verespatakot, a római régiségeket, és a
Csetátyét, kedden felmegyünk Detonátára, ma estére pedig? ma estére
elmegyünk a szinházba.

Micsoda? Abrudbányán szinház? Szinház bizony, oh ezekben a leégett
erdélyi városokban mindenütt találni szinészt és minden háznál hirlapot.
Bács társasága volt ott, egy tágas terem volt a szinház, zártszékek,
páholyok benne: _Peleskei notariust_ adták, tele volt a terem nézőkkel,
és én nekem soha, de soha életemben, olyan jól nem esett szindarabot
látnom, mint ezt a _Peleskei notariust_ Abrudbányán, ebben a tengertől
elszakasztott kis szigetben. (Sok oláh úr és asszony is volt a közönség
közt.)

Szinház után egyikénél új barátainknak töltöttük az estét.

Egy pár adomát feljegyeztem amaz elmúlt nehéz napok emlékeiből, a mik
nem fájnak olyan nagyon az emlegetés által. Egyik barátunk beszélé, hogy
mikor már Abrudbánya égett, ő tizennyolczad magával volt elrejtőzve egy
hű oláhnak a padlásán a gabona közé. Egyszer egy fiatal nő is odavetődik
közéjük, csecsemő gyermekével: a gyermek sírt, nem lehetett
elhallgattatni; a többiek rimánkodtak, hogy csitítsa el, mert
mindnyájukat el fogja árulni; végre, hogy a fiút nem lehetett
elcsillapítani, fogta egy férfi, elvette az anyjától és az elbeszélő
szeme láttára kicsavarta a nyakát, s azzal beledugta a buzába. Mikor
aztán másnap a padlást el kellett hagyniok, a szegény anya nem akarta
ott hagyni holt gyermekét, kivette a búza-halomból, s ime a gyermek még
akkor is élt, – még most is él, ember lett belőle; föl sem vette az első
halált.

Egy menekülő kereskedő nejének eszébe jut, hogy az üveges szekrényben
egy csészében ott feledett nagy mennyiségű por-aranyat: hirtelen
visszatér érte szobájába, s látja is az üvegen keresztül, hogy ott az
arany, de nem találja a szekrény kulcsát. Ilyenformán ott hagyja az
aranyat; minthogy nem férhet hozzá. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az
üveget be is lehetne törni az arany kedveért.

Van itt egy hires erdőpásztor, maga is valóságos szironyos ruhában járó
oláh, oda künn van a háza az erdőben. Ez arról nevezetes, hogy mint
magán bányabirtokos apródonkint annyi aranyat gyűjtött össze, egészen
becsületes úton, hogy ezt nem is úgy pénzszámra, hanem mázsaszámra
szokta becsülni. Van neki másfél mázsa aranya. Tehát azokban a homályos
időkben, mikor már kezdett keveredni a világ, a mi erdőpásztorunk
elgondolá magában, hogy az ő tősgyökeres oláh eredete aligha lesz ő neki
elég tűzkármentesítés az ellen, hogy egy szép éjszaka ismeretlen fejében
ki ne lyukaszsza az oldalát egyvalaki, a ki épen alkalmasnak érzi a
hátát arra, hogy másfél mázsa aranyat elbirjon rajta vinni. Ő tehát egy
este, családostól együtt, minden hosszas bucsúzgatás nélkül eltünt a
háztól. Jól is tette, hogy megszökött, mert folyvást lesték
éjjel-nappal, hogy mit csinál? S a mint eltünt hazulról, ráütöttek a
házára, s keresték az ott hagyott pénzt. Képzelhető, hogy másfél mázsa
arany nem olyan csekélység, hogy azt valaki a tüszőjébe tegye s odább
álljon vele; azt tehát otthon kellett neki hagyni, összekerestek ott
mindent, felásták padlóját, udvarát, háza környékét, de csak egy
szemernyit meg nem találtak abból. Mit csinált vele vajjon, hogy
láthatatlanná tegye? Azt tette, hogy apródonkint a királyi aranybeváltó
hivatalban minden aranyát beváltotta arany porra, akkor ezt a sok
aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott
hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak
rajta, még sem tudtak rátalálni.

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes
eseményekkel s Isten csodáival, a mik azokból kiszabadíták: most már
hozzá vannak szokva emlékeikhez: most már azt is megszokták, hogy az
utczán, piaczon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról
emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: «No rok
bun», hanem a ki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a
lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert
vagy öreg asszonyt.

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen
összegyülni az oláh világ celebritásai, Bálint, a kitüntetett esperes,
egy patriarchalis mosolygó képű arcz, ki már messziről köszön jó
ismerőinek; a jeles Borkesz testvérpár, a kik közül az egyik most is
viseli Vasváry pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról
nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szerezte ezt a mostani
regényes kinézést; különben előkelő kocsis emberek mind a ketten; az
utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy
saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. – Ide jár fel
Vidráról Jánk Abrám is, a havasok egykori királya; igen megviselt
állapotban: apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott,
úgy jár kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? –
Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral
mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában most
pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes
legalis itczével a piaczon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön
ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának
eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szögletéből
az aranyport, a mit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos
táskákban bányáik nyereményét, bocskoros oláhok szedik elő a tüszőből a
mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos
kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik
mind aranynyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. A hogy más ember
gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt
viszik piaczra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél
mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy
részt; a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a
pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10–12 ezer pengőforintot képvisel,
hanem így az öregével nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444
forintba számítódik.

Dél felé Verespatakra mentünk át, hol a bányaigazgató szívességéből az
ottani nagyszerű érczzúzót tekintők meg; mely, ha emlékezetem nem csal,
nagyobb a selmeczbányainál; ez már 1849 óta épült s összeköttetésben áll
egy roppant vízvezetővel s egy merész kivitelű vasúttal, mely mintegy
százhatvan ölnyire 20 fokú meredeken halad fel, s fél mérföldnyi
vonalban a bányába vezet. Ez egész mű egy magyar fiú, Juhó Ferencz
mérnök munkája. E kis lovas vasúton haladva, alattunk látjuk a
verespataki magán ércztörők egész sorozatát. Itt tömérdek a magán
bányamíveltető, annak mind van saját kallója a patak mentében; egyik
szebb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az
nyugszik, a többi nagy gondolkodva hallatja egyenkint kopogó kallóit, a
völgy egyik felét századok óta felhordott kőhányások fedik, másik
oldalát a kamarai bányákat környező szép bükkerdő takarja.

Az abrudi és verespataki aranybányák kétségtelenül legrégibbek
Európában. A rómaiak kezdték még azokat mívelni, kiknek nem volt ugyan
lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; az elhagyott aknákban most is látni
az égetés nyomait; mert ők elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet
öntöttek rá, úgy porhanyították.

Sok, régen ismert római emléken kívül, minők a muzeumban látható
viasztáblák, újabban egy befalazott emberalakot leltek egy ily bányában
s mellette egy női hajfonadékot, az emberalak egészen épnek látszott,
hanem a legelső érintésre porrá omlott, a hajfonadék azonban most is
megvan. Szintén másutt egy viasztáblát leltek, melyből az derült ki,
hogy egy római katona megalkudott a másikkal bizonyos összeg pénzben,
hogy egy oláh asszonyt megszerez a számára, azonban nem azt a nőt
szerezte meg neki, a kit az kivánt, s a megcsalt vevő nem akart fizetni.
A proprætor tehát erre hozta azt a ceratica tabellán olvasható itéletet,
hogy a vevő csakugyan tartozik lefizetni a kialkudott díjt. Néhány római
régiséget le is rajzoltam, a mik bizonyos Gritta úr kerítésébe és kapuja
fölé vannak befalazva (ez is híres nevezetes férfi) mindenféle otromba
oroszlánok s ábrázatjukban megkopott emberarczok, csupán az egyik sphynx
mutat művészfogalmakra; az egyik emléken e betük olvashatók:

  PIA.  HONO.
  NIS.  VERZO.
  NIS.  K. ANSO.
  VIX.  ANN.
        AV.
        RIS.

A többi lekopott. Én bizony nem töröm magamat a találgatásával, úgy sem
szeretem a rébuszokat. Azt gyanítom, hogy a megboldogult nagyon
szerethette a bort, mert egy roppant nagy kancsó, szőlőfürtökkel
ékesítve, van az epitaphiuma fölé faragva. A másik kövön ez az
ákum-bákum áll:

  MILTAE. PIETATIS  XXXX. DATA
  DONA. AEO         SUB. PRIMIS
  VIX. OMNIS        CONNC.

Ebből annyit értek, hogy jámbor katona volt a megholt. A középső emlék
azzal a venyigefonadékkal és két öklelő bakkecskével ilyen
felvilágosítást ád:

  DNICAI ♤ AVRI
  VIATORI
  AN. D. ♤ XVI.
  ET. KAI. TEREN.
  DO. ♤ R. M. P.

Ezeket a szép aranybányákat kicsiny hija, hogy jelenleg _Rothschild_ nem
bírja. Több év előtt valami pictus masculus neve alatt nagy vásárlásokat
tett bennük, az a terve volt, hogy valamennyi bánya alá al-altárnákat
(Erbstollen) ásat, a mi által azokat természetesen apródonkint mind
magáévá tette volna; a gyanura kapott szomszédok azonban addig
áskálódtak még ő nálánál is mélyebben, míg egyszer elcsipték egy levelét
Déván, a miből kisült, hogy ő a bányatulajdonos s így kibecsülték onnan
ismét; minthogy a _Hármas kistükör_-ben vagyon egy vers, a mi így
végződik: «Mert nekik a bányák mindenütt tilosok».

Jelenleg megtörtént az, hogy egy újon nyitott bányát kálvinista pap
szentelt föl, tisztelendő Basa István lelkész úr, a mi eddigelé
szokatlan esemény. Abban a bányában első hónapban mindjárt akadtak egy
huszonöt latos darab aranyra. Most egy nem rég kapott levelemben veszem
azt a tudósítást, hogy azóta ismét leltek egyszerre hatvanöt font szabad
aranyat; meg is ittak rá a bányászok 200 veder bort (40 akó); szerencse
rá!

A kamarai bánya-szádtól a regényes Csetátyeig vezető út csupa tört kövek
torlatain visz keresztül, miket ezer év óta halmoztak egymásra, az egész
völgy nem mutat semmi zöldet, még a patakok szélein sem terem semmi fű;
a föld, miken a patak átfut, megsárgul, mintha rozsda fogta volna meg. A
helység szélén egy ilyen csorgónál megálltunk, hogy megitassuk egymást;
mire ijedten nyargalt oda egy csoport oláh legény, messziről kiabálva
ránk, hogy ne igyunk abból a vizből, mert az gáliczköves! Lám: pedig
őket még a lelkiismeret sem vádolhatta volna, ha mi mind ott leiszszuk
is magunkat a méreggel; – milyen messze esik 48 58-tól.

A halomra hányt köveket még apróbbra porlasztja az idő s ilyenkor a tört
por közől kiválnak a ritkaszép kovarczkristályzatok; mintha két
nyolczszegű gula volna egymáshoz ragasztva; a hegykristály és amethyst
is úgy hever itt, mint a szemét: győzné valaki felszedni. A nyugati hegy
oldalában van a hirhedett Csetátye; nem az a Csetátye Boli, a mit hazai
remekírónk Jósika Miklós leírt; az a Hátszegvidéken fekszik, hanem a
rómaiak által kivájt bányaüreg.

Egy közelismerésben állott regényírónak, ki, fájdalom, hogy több év óta
megfosztá irodalmunkat attól a ragyogó tehetségtől, a mit benne a
költészet múzsája irodalmunknak adott, néhány héttel elébb járván itten,
azt mondá, hogy nem merne e nagyszerű tünemény leirásához fogni.

Valóban engem is ez a lenyomó hatás lepett meg, a mint a Csetátye szűk
folyosóján át annak belsejébe léptem. Csak az érzést tudom leírni, a mi
akkor meghatott, nem a látványt. – Egy nagy óriási beomlott sír az,
melynek fenekén úgy ténfereg az apró emberfajta, egyik kőmorzsáról a
másikra kapaszkodva bajjal, mint a féreg.

És ez a visszhangos terem, toronymagas falaival, e szédületes
sziklapárkányok, e szakgatott falak, vakmerő folyosóikkal, mikből óriási
kapuk vezetnek mélyebb üregekbe; a mik még egyszer oly messze
kanyarognak a hegy gyomrába alá, mint a mennyi a beomlott falak
magassága a bejárat szinéig, mind ez nem természet munkája, hanem emberi
kezeké. Ezt az egész hegyüreget a római hódítók ásatták a legyőzött oláh
nép fiaival; minden szikla, a mi itt szédelegve függ fejűnk felett,
annak a keserű nyomásnak az emlékjele; minden üreg, mely felénk sötétül,
egy örökké nyitott száj, mely azon kínos századokról beszél, mikben Róma
a dák nép szivére ilyen nehéz köveket rakott; el lehet mondani, hogy a
Csetátye ürege egy olyan sír, melybe a proprætorok katonái millióit
temették el a dák népnek, a melybe eltemették annak szellemét,
öntudatát, múltja emlékeit, és a szegény oláh nép mégis románnak nevezi
magát, mint a ki a halálát nevezi születésének. Pedig e visszaborzadó
természet még csak mohával sem takarta be az égetett sziklákat, miken
még most is látszanak a fáradalmas vésű és kalapács nyomai.

       *       *       *       *       *

Másnap szép derült idővel, szép kedves társaságban megindulánk a
világhírű Detonáta felé! Lóháton mintegy harmadfél óra járás az
Abrudbányához; különben csak ökörszekéren lehet oda jutni, azért hölgyek
is lovagolva szokták tenni az útat.

Bucsumnál (hajdan Tőkefalva) térünk félre az országútról, s itt ismét
patakok mentében kallósmalmok között visz a regényes ösvény, miket
égerfa-csoportozatok kisérnek hosszában, mik a késő ősz daczára is mind
sötétzöldek voltak még, pedig a körülfekvő erdők már tarka színt
váltottak mindenfelé!

Bucsumot a jó Cserey Mihály mint kedves otthonát emlegeti még: az
erdélyi fejedelmek jó kálvinista székelyekkel telepítették azt meg, kik
edénycsinálásra oktatták a vidéket; biz azok mind oláhok most már. Most
is szép korsókat kerekítenek, most is olyan szép szálas legények, deli
menyecskék, hanem ők is beolvadtak a körülfogó népfajba; a skerisorai
hajdani ref. templomban most is ott van még a kakas, mely mint tudjuk,
kálvinista madár, mikor rézből van. Különben az itteniek most is nemes
embereknek tartják magukat, szeretnek neveik után ypsilont ragasztani, s
egy idő óta kezdenek visszamagyarosodni; mit a híres Makkabéy családnál
tapasztaltam, mely a legelőkelőbb s egyúttal legszálasabb tagokkal
dicsekszik a környékben.

Bucsumon túl egy meredek fekete palaszirt alatt visz el az út, mely alól
kis forrás csergedez ki, azt Kálmán-kövének hívják, az oláhok Tyiatrul
Kálmánujnak; jobbra innen egy meredek sziklatetőn látszik valami
hegylap, melyen most is elszórt roppant fegyverdarabokat s szokatlanúl
nagy patkókat lelnek szántás közben, minőket a bucsumi lelkésznél
láthatni. Azt hihetné róluk az ember, hogy valaha a lovak is nagyobbak
lehettek, mint most, vagy pedig, hogy a patkókat hajdan a mammuthok és
megatherinok talpaira szokták verni.

A mint egy gyönyörű fenyőerdő tisztására kiérünk, egyszerre elénk tünik
a Detonáta. Nem lassankint szokunk a látásához, nem látjuk messziről
közeledni hozzánk, csak akkor veszszük észre, a midőn tornáczában állunk
és végig bámulunk rajta, és nem találunk szavakat kifejezni azt, a mit
érzünk.

Az ember lelke elvész e látvány előtt! El tudnék ott reggeltől estig
ülni, és bámulni magam elé és nem gondolkozni semmit, ott járna a lelkem
minden egyes kövön, e roppant világoskék oszlopsoron végig; miknek egyik
oldalát a nap aranyszínre festi, az egymás fölé hajló bazalt kőbálványok
csarnokain, miket rétegenkint tördel alább-alább a vihar és az idő.

Olyan fenségesen emelkedik a természetalkotta remekmű egyenesen ki a
földből, mint egy óriási templom homlokzata, ezernyi ezer karcsu
oszlopával, mikből ha egy sor letört, mögötte látszik a másik; alant
száz ölnyi távolban elomolva hevernek a legrégibb romok, most már
páfránytól benőve, mohával takarva, mik egykor e tündérépület előfalát
képezék.

Valami néma báj ömlik el e képen, napsugárnál, szellőtlen derült égnél;
de mikor ellátogatnak a viharok hozzá, mert hisz nevét is a vihartól
kapta, mikor az éjszakai zivatar fekete eget fest körüle s a lángoló
villám megvilágítja e csodás falat, mintha egy óriási orgona állna
tűzben, lángban, melynek rettentő hangcsövei visszazengik az ég
dördülését; egy-egy lesujtott sziklaszál hull alá a völgybe zengő
csattanással, letörve a mennykőütéstől, utána olyan soká reszket a
föld!… olyankor nagyszerű a Detonáta képe.

Az egész bazalt-sziklahegy csaknem egyenlő vastagságú hatszegletű
oszlopokból van alkotva, mik a nyugati oldalon ívformára vannak hajolva,
mintha boltozatot képeztek volna valaha; a keleti oldalon szédületes
lépcsők vezetnek fel az oszlopcsarnok párkányára, honnan fönséges
kilátás nyilik a havasok völgyeibe s a közel Detonáta Flocosára. Még
most is, egy hónappal utóbb, sokszor álmodom erről a képről.

E nap további élményeiről csak annyit szólhatok, hogy rám nézve
felejthetetlen marad annak emléke, s hogy meg vagyok felőle győződve,
miszerint a mi nyilatkozataival a szeretetnek szíves barátaink ott
elhalmoztak, annak nagy része nem az én igénytelen fejemet, hanem az én
uramat, a magyar nemzetet illette, kinek hű szolgája lehetni egyedüli
öntudat érdemem; erről pedig minek sokat beszélnünk?

A napot vígan töltöttük, én azt a rossz képet rajzoltam hevenyében, a
mihez bizony nagy phantasia kell, hogy valaki elragadtassék általa:
délután a híres Makkabéy családfőnök is feljött hozzánk: több, hat és
fél láb magasságú óriás ifjúval és leánynyal, köztük az elébb említett
gazdag erdőpásztor leánya is; a fiatalság tánczolt csárdást, oláh
tánczot, a komolyabb oláh urak nemzeti bálmost készítének sajátkezüleg
számunkra, s estefelé a legjobban illustrált kedélylyel poroszkáltunk
vissza ismét Abrudbányára.

Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket.
Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az
utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.

Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia
és birtokosság lakik. A míg szekereinknél ácsorogtunk, lejő hozzánk egy
oláh nemes úr, s szíves unszolással kényszerít bennünket házába betérni.
Tágas szalonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a
harmincznégy magyar író arczképe. Az oláh úr ott igen szívesen
megvendégelt bennünket, s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván
időztünk.

Innen ezután haladéktalanul siettünk a regényes vidrai vízeséshez.

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, a mibe délután két
órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel
hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk, és
csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport, mérföldnyi távolságban
van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiság lakja; két külön temploma
van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők
szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikáczióra s hétfőn érnének
róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda
volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja
barnult arczát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült, senkire sem
ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel sógorához a vízesés
mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni: ő
vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár,
azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a
megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy
veszélyből szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A
szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi
hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a
tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt
elmondanom emberbaráti kötelesség.

Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának,
legkevésbbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel
megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rossz, a mi félelmes benne: az a
közműveltség elhanyagolása. Statisztikai adatokkal fogok bizonyítani.
Zarándmegyének ezelött tíz évvel megjelent statisztikájában, a mit maga
Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, ilyen hivatalos adatok
olvashatók: «néhány elemi tanodán kívül nagyobb tanoda e megyében nincs,
azok közül is csak hat áll több év óta. Nagy-Halmágyon egy magyar és egy
oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy református, mindkettő magyar,
végre Bojczán egy kamarai tanoda, melyben az ottani bányászok és más
lakosok kedveért németül tanítanak. Tehát még a hat iskola közűl is csak
egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegyezer román ajkú
lakosa! Ennyi népre jut az összeírás szerint 17 (!) iskolamester (ennek
csak fele oláh), hanem van azután százöt korcsmáros. Tanult 1846-ban a
téli fél évben hat tanoda padjain összesen 305 fiú és leány, s
találtatott az összeíráskor írni, olvasni tudó ember 1540 magyar és
német ajkú lakosság közt 559; és 51,323 oláh ajkú között 503 (!)» A ki
ebből sem érti, hogy mi baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást.
Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz
becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és
pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes, életrevaló nép,
mely minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.

A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, mely egészen
özönvízkori csigák kővé vált torlatából támadt. A halom körülbelül
akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszéjjel a leggyönyörűbb példányait
találtuk a különváltan heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos
példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből,
házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az ilyen tömör sziklákat
simára faragják, az egymást érő mindenféle alakú és tekervényű csigák: a
réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arkulatumok,
pleurotomariák, exogirák stb. úgy tünnek rajtuk elő, mint valami
gyönyörűen kirakott mozaik.

Tovább haladva, találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a
ritka szép vízesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről
alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból
omlik alá, mire leér, már nem víz, hanem porrá tört pára, melyben a nap
örök szivárványt képez (tudniillik a míg rásüt). Fenn a magasban és
alant sötétzöld fenyők közül nyilik ki a vízomlás képe, melynél szebb
látványt tájfestő nem kivánhat magának.

E patak vizének az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat
rövid idő alatt kővé változtat; láttam friss fagalyakat, miket a szél
nem rég hajíthatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vízbe értek,
már szép fehér mészkővé voltak válva, a többi megmaradt növényi
alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vízből, nehogy a jó
tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.

E vízesés fölött van egy szűk odu, melyből távolról is hallható zúgás
tör elő, ha pedig jó mélyen bele megy az ember, olyan őrlést, harsogást
hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe ide jött volna
vendégszerepelni. Ezt a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor
fedezte fel: az itt lakók maguk sem tudnak felőle semmit.

A vízomlás szikláját darázskőnek híják: a számtalan apró lyuk rajta
eléggé indokolja a hasonlatot.

E regényes vízomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe
János családi telepe, a hol éjszakára elmaradtunk.

Leirom annak külsejét-belsejét, mely nagyon különbözik a másutt látott
ronda oláh lakoktól.

Az itteni épületek mind emeletre vannak készítve: a földszín képezi a
pinczét, s ez rendesen kőből van építve; az emelet fából van s az
szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll,
úgy hogy keresztül lehet látni e ház alatt. – A házak oldalai
kivül-belül oly simára vannak gyalulva, eresztékeik oly finomul egymásba
róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi
sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segít az épületet szélmentessé
tenni: olyan az, mint egy csinos katulya, magas zsíndelyes födelével,
sok oszlopú tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára
körülfestett ablakaival.

Ilyenszerű ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a
családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét
kiházasítja, mindeniknek házat épít a magáé mellé, s ott élnek együtt,
és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és a házi állatok
tanyái, raktárak stb.

Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes lakának. Legkitünőbb
sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára
csiszolva, akár egy nagyvárosi úri lakban, oldalain czifrára faragott
rácsozatú polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol
egy sor czinedénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czinkanál
mellette; közönkint egy-egy czifra, széles piros eszközökkel kivarrt
oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik olyanná
tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesített sátor. A
szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszú szekrény,
oly alakú, mint az álló fali órák, az a család archivuma.

A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, míg mázos
cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire
elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra október elejétől
kezdve karácsonyig a nap soha sem süt; minthogy előtte fekvő hegyek
ormain felül nem emelkedik.

Vidrán túl elhagy bennünket a járt út, lovas kalauz vezetése mellett
indulunk neki a Bihar hegyének, mely Erdélyt Magyarországtól
elválasztja.

A Bihar már a havasok rangjában áll, völgyeit a patakok mentében
haragos-zöld égerfaligetek lepik; oldalain óriási bükkerdőkkel van
fedve, egy helyen mérföldnyi szélességben le van égve az erdő. E szomorú
tájon két óra hosszat lovagoltunk végig, mindig lejtőnek fel, később a
bükköt felváltja a fenyő, míg feljebb az is mindig gyérül; utóbb helyt
ád a törpe gyalogfenyőnek, az is annál jobban a földre fekszik, mentől
jobban emelkedik a hegy; sűrű áfonyabokrok, másodszor viruló tavaszi
violák hizelkednek a késő ősznek; azután elmarad a boróka is és az
áfonyabokrok és a violák; egy kietlen, kopár, kiszáradt mezős hegyoldal
vezet bennünket tova, roppant kövekkel beszórva, végre az utolsó fűszál
is elpártol a szomorú vidéktől s nincs más körülünk, mint a kietlen,
vigasztalan köves hegy gerincze.

E rideg hegyormon kell másfél óra hosszat végig haladni léptetve,
jobbról, balról szédítő mélységek között, miknek egykedvű borókacsalitos
oldalait medvék lakják. Távol innen minden emberi hang, távol minden
madárének; nesztelen, hangtalan a vidék, alant, a mély erdők felett
látni csak a kóválygó sast, az sem emelkedik ide; a hol nem talál semmi
élőt.

E kopár, látogatlan bércz tetején van egy roppant nagy szikla, a mit
körül kell kerülni a hegy gerinczén végig haladónak; rovátkos oldalait
még csak moha sem zöldíti, nem tudom honnan csordogál egy kis üde
forrás, környéke most is ellepve nefelejtssel; ez a roppant szikla, ez a
nefelejtses az a hely, a hol egy ifjú magyar költő fekszik eltemetve;
olyan messze minden élő lénytől: neve Vasváry Pál. Itt kereste a hírt,
itt folyt ki vére; itt temették el.

Innen déltől kezdve késő estig tart a völgybe alászállás, meredek,
görgeteg sziklákkal szórt mély úton keresztül, melynek Rézbányánál
szakad vége. Itt már tanácsosabb a ló előtt járni, mint rajta ülni, mert
e mulatság határos a nyaktöréssel.

Rézbányán hálva, korán reggel megindultunk Dézna felé, a mi körútunk
kiinduló pontját képezé.

Útközben félretértünk a nevezetes «Dagadó forrás» megtekintése végett.
Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy szikla tövében van
az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét
fél órára visszavonul, a meder száraz marad.

Mi ezúttal különös kedvenczei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a
sziklanyiláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást,
böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nem sokára kibugyant a
sziklákból a hullám, annyira megtöltve a sziklamedenczét, hogy
állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt perczig folyvást
dagadt a víz, azután elkezdett lohadni, a másik öt percz múlva egészen
szárazon állt a sziklameder.

Huszonkét percz mulva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet
másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk,
hogy letelepedtünk melléje szallonát pirítani; arra számítva, hogy majd,
ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája.
A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem
jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal
megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre,
könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki így
tartani a déli pihenést, azt biz én épen úgy meg nem tudom fejteni, mint
azt, hogy miért jön elő máskor?

Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy
betegséget meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körüllevő fákra és
kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított,
kik azt gondolták, hogyha ingeiket itten hagyják, a betegség is itten
marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a
táj költői kinézését.

Még egy természeti nevezetességgel találkoztam Rézbányától Déznáig tartó
útunkban; ezek a szohodoli hegytetőket ellepő mély döbrök, mik néhol
tíz-tizenhat ölnyi mélyen folyvást csúcsosan haladnak alá, széleiknek
kerülete 100-tól 600 lépés, a nagyobbaké még több is, mik aztán egész
völgyeket képeznek már. Némelyik úgy hasonlít valami fűvel benőtt vulkán
kráteréhez. E sajátságos döbrök természetéről még előbb bővebb adatokat
fogok szerezni, azután majd rendesen megismertetem őket, mert deczember
20-ika óta, instállom alássan, rám van parancsolva, hogy ezentúl
mindenféle tudatlan dolgokat nem szabad össze-vissza irnom.

Még csak röviden referálok egy pár útközben látott és hallott dologról.

Láttam a déznai vashámort, melynek nyers vasáról azt véleményezték a
londoni világtárlaton, hogy jobb a svéd vasnál, s lerajzoltam Dézna ősi
várát, kerti palotájával, melyben épen most fedeztek fel egy üreget,
mely valami titkos földalatti rejtekhely bejárata lehet.

Nem messze innen a Tyiatra Lupulujon, a mint a mészköveket hasogatták,
azok közt meszesült faleveleket találtak.

Útközbe esett a szohodoli barlang is, melynek megnyilását tisztelt
barátom, Török Gábor úr, évről-évre szemlélte. Egy erős hegyi patak a
mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harmincz évvel még csak
egyes hasadékokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkinti megújuló
záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy
tág kapú áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá,
hogy a hegy tulsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön. Lám a patakok is
temetkeznek és föltámadnak újra.

Azután curiosumképen megemlíthetem, hogy a szlingyiai országút mellett
áll egy malom, melynek karzatára rácsozat helyett e szó betűi vannak
vágva: «Honszeretettel». Most azonban nincs vize a szegény malomnak s
nem őrölhet sem honszeretettel, sem a nélkül.




ÚTI LEVELEK.


I. KOLOZSVÁROTT.

Kolozsvár, május 9. 1853.

Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély
fővárosában, a hol úgy érzem magamat, mintha régi ismerősök, régi
rokonok közé érkeztem volna, kiknek arczait is látni véltem valaha,
talán képzeletemben? talán a történet könyveit olvasva? a midőn a
hajdankor hőseinek, nagyjainak, bölcseinek tetteiben elmerülve, azoknak
alakjai végig huzódtak lelkemben, és most, midőn Erdély földén állok,
megelevülten állnak szemeim előtt.

Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon
élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta
vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem
szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem
vetköztetett, mely a hány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem
hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arcza
vonásain, szivében, szavában.

Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az
emlékkönyvirók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke
főnemest, a hallgató, érdemeire büszke bátor lelket, a minden szépet,
nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész
sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, az alapos józan értelmű,
magas készültségű tudóst és azt a szorgalmas, becsületes népet, mely
most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával,
kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dülő
útak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl.

Délutánra érkezve, estve a szinházat látogattam meg. A kolozsvári
szinház a pesti után legnagyobb tere a magyar szinművészetnek, ötvenkét
páholya van s egész elrendezése jó izlést és kitünő csint tanusít.

Különösen meglepő volt rám nézve az ellentét, hogy míg Pesten a drámai
közönséget a karzaton szoktuk keresni, itt a páholyokban találjuk azt. A
művészet van-e ott degradálva, vagy az intelligentia?

Képzelem, mennyivel jobb szeretnéd, ha szinházak ismertetése helyett
Erdély pompás panorámáit írnám le előtted, de csak légy türelemmel, a
Királyhágót éjjel haladtuk keresztül, azt tehát most nem láttam, Erdély
regényes részei ezután következnek.


II. TORDA, ENYED, GY.-FEHÉRVÁR.

Benczencz, május 16. 1853.

Sokat írhatnék azon szívességről, melylyel erdélyi hazánkfiai által
elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ez által oly színben tünnék fel,
mintha az irántam tanusított megelőző szivességet s őszinte barátságot
ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy
bár merre jártam, mindenütt az édes ősmagyar kedély mosolygott elém; a
kivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben.

Volt szerencsém Erdély értelmi és nemesi tekintélyeivel megismerkedni, s
nagy kedvet éreznék magamban elmondani, miszerint Erdélyben a felsőbb
aristokratia körében nem érzi magát a nemzeti szellem jövevénynek, sőt
épen ott talál legmelegebb otthonára, – ha meg nem volnék győződve a
felől, hogy ez magyarhoni főurainknál sem leend másképen, s rövid időn
azon kellemes helyzetbe jutandunk, hogy mikor egy főnemest nemzeti
buzgalmáért magasztalunk, ez nem fog tíz másnak szemrehányáskép
hangzani.

Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind,
kihez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni
felőle, hogy azon előszeretetnek, melylyel a magyarhoni költészet Erdély
földe és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak.

Innen Benczenczre kelle indulnom, hol gr. Lázár Kálmán várt reám. Odáig
útitársul Kővári László barátom volt szives hozzám csatlakozni, ki
Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történeti
hagyományival.

Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein
teremnek azok az óriási kőgombóczok, miknek keletkeztéről nincsenek
tisztában tudósaink.

Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársam testvérével a beomlott
sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi
növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami
hosszúkás pánczélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő
napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami veres,
levéltelen, kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit.

Torda épületei alatt egy más rég eltemetett város sírja fekszik; minden
pinczeásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a
polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női
szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább carniolból
fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A
művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt
átszorító szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne
hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek!

Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harczolta Decebal utolsó
csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat
vet föl. Itt ölette meg Básta Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó
hegytetőn van még valami sánczolat, mely az utolsó dák király várából
megmaradt.

Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tünik elénk. Egy harmincz ölnyi
széles nyilás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt
tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt, midőn ellenei
üldözék, Isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolcz szegével együtt
most is lenyomva látszik a sziklában; odább Kolozsvár felé egy tér fedve
van gömbölyű pénzalakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn
Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy
őket fentartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s maig is
Szent László pénzének hivatnak…

Most hunyd be szemeidet, édes rokonom: Enyed képe áll előtted!

Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, birt tizenkétezer
lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a
reformáltak legvirágzóbb collegiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan
könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy
szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt volt a
megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső
bölcsőjére minden szép és nemes eszme.

Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból és
minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és
elmondani irtózat.

A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni
reá. A házak kilencz tized része romban hever, s legalább felének nincs
tulajdonosa, a ki visszajőjjön azt megnépesíteni; a kik haza tértek,
sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy
meghúzzák magukat épen maradt pinczéikben; itt-amott látni csak egy
újból felépült lakot. A collegium tetője megmaradt, mert a romboló elem
nem bírt vele; a pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová
lett? felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain ember
magasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a
templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva…

Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú
volna, bár merre vetém szememet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban; –
a midőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve
egy régi ismerős szinészt pillantok meg. Mit keressz te itt éneklő madár
a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide az ünnepekre néhány előadást
rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás
az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad
virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már
nagyon sokat épült.

Nem birtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne
legyek, a midőn az udvarias véletlen b. Kemény Istvánnal összehoz; vele
együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át.

Ez is a pusztulás szinhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi
földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy
amerikai telepítvényes: az első sátorkaróból az utolsó járomszegig
mindent újból kellett előteremtenie.

Másnap tovább haladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát,
melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót izlésű ódon
épület, – a homlokzatára vésett czímer és felirat bizonyítja építője
nevét, ki a győzelemadta zsákmányt Isten tiszteletére fordítá. Nem
messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalászszal
benőve, hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezetbég
vert hadának maradványa; úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a
kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők
felől?

Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői
egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az befonva sövénynyel,
megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglyaalakú szalmatető, melyen
egy lyuk van hagyva, a hol a konyha füstje kijőjjön: úgy néznek elő e
kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utczáknak híre sincs, kiki
oda épít, a hova könnyebben leverheti karóit, a házak egymásnak háttal
és oldalt fordulva; mindenütt idylli szenny és idealis restség.

Dél tájon érkezénk Fehérvárba. A piaczon van egymás mellett két fogadó:
egyik a _Nap_, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak
Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja őt valaki szemtől szembe
hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros
ételeket főz, de csak akkor ád belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod
s kedvében tudsz járni. Ezuttal nem lehetett szerencsém kisérletet tenni
vele, mert a _Nap_-hoz szálltunk.

Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portaléja III. Károly
király alatt épült, a mellékbástyákba egy művészi faragványú
szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva.

Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam
megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül.
A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az
írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy
nevezetes historiai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik
fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsigmond
ravatala. A két első gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János
kezében kard volt, melyet egy rabló rácz elorzott s Orsi Péter győri
kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi levágatta a szentségtörő kezét, s a
kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László
egy oroszlánon áll egyik lábával, mindkettő egyszerű magyar öltönyt
visel. A más két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül
fekvő alakok, miknek arczai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal
hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva.
Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennök
tartalmazott hamvakat a régibb harczos idők alatt kiszórták.


III. KELEMENTELKE.

Benczenczen Lázár Kálmán barátomnál valék szállva, s az ő és szellemdús
szép nejének társaságában tölték egy napot. E falu alatt van a
Kenyérmező, most igazán Kenyérmező, mert a legszebb kalász hullámzik
rajta, de hajdan csontok mezeje. E helyt verte tönkre Kinizsi a török
tábort, s az országos diadal emlékére oszlopzatos ív emeltetett a síkon;
a falu alatt áll egy magas halom; e halom a csatában elhullott ellenség
csontjaiból támadt, melyre később kápolnaszerű épületet raktak, annak
belső oldalait pedig tele írta vad versekkel valami szelid poéta. Az
oláhok levakarták e verseket; ez volt a legártatlanabb pusztítás, melyet
elkövettek.

Másnap Kálmánnak és kedves nejének társaságában útra kelénk a
Székelyföld felé. Útitársul egy kis hat éves fiu, Ugron Lázár, Kálmán
sógorának fia volt velünk. Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket
oly nagyon? Itt is egygyel több alkalmam volt meggyőződhetni a felől,
hogy az utánunk következő nemzedék sokkal jobb, mint mi voltunk az ő
idejökben.

Még egyszer át kellett mennem Enyeden és Fehérváron, hogy a székely
földre jussak, még egyszer kellett látnom azokat a haragos mogorva
arczokat, mik szemökre húzott kalappal öklelő tekintetet hánynak a
keresztül utazóra; és azokat a leéget házakat, miknél csak a le nem
égettek szomorúbbak; az ember nem tudja, melyiket sajnálja inkább,
azt-e, melybe az eső beesik, vagy azt, melyben a füst benn marad?

Végre egy jótékony zápor fátyolt von az egész tájra, s a túlnan kisütő
nap kedvesebb panorámát világít meg.

Még a levegő is könnyebb, a mint a székely földre lépünk.

Az egész táj képe átváltozik, a girbegurba egyhangú mezőség helyett,
erdős ligetes hegyek következnek, a faluk sűrűn egymáshoz közel, a házak
rendesen építve, csinos fa- és cserépzsindelyekre, mik hegyesen végződve
oly formán tünnek elé, mint az armadilla pikkelyei, a házak elején
deszkakerítés, az ajtók felett nagy esőtartó ereszek, néhol oszlopos
kioszkszerű emelvények, szépen czifrára kifaragva, az ablakok szellősek,
farácsozattal ellátva, mik mögül nyiló virágok tűnnek elé, az útak
olyanok még a falun keresztül is, mint a palló, és mindenütt: úton,
útfélen, kapuk alatt és ablakokon vidám, mosolygó arczok tekintgetnek az
utazó elé, ki nem győzi viszonozni a minden oldalról jövő szíves
üdvözlést; ha megáll, körülfogják, kérdezik, utasítják, ha az útat nem
tudja, elkisérik, s ha meg akar szállni, erővel huzzák házaikba.

És a házak belől ép oly csinosak, mint kívűl, tükörtisztaság uralkodik a
szobákban, minden ablak tele van virágokkal, a gerendák befűzve friss
ágakkal, hogy a szoba úgy tetszik, mintha egy leveles szín volna, a
magas lábokon álló kandalló patkáján ott a falusi könyvtár, az évről
évre eltett kalendáriumok és az énekes könyv.

Dél tájon értünk Marosvásárhelyre; a szakadó zápor meggátolt a város
megtekintésében, csupán a várat és a benne levő nagy ref. templomot
rajzolhattam le számodra.

A vár, mint rendesen minden középkori várkastély Erdélyben, négy
emeltebb donjonból áll, melyeket kettős sánczfal köt össze; a templom is
a szokott sajátságokat tünteti fel, a hosszú toronytetőhöz négy kisebb
tornyocska van ragasztva.

Ilyenek kivétel nélkül az erdélyi középkori várkastélyok, ilyen a
radnóthi vár is, hajdan fejedelmi lakhely, melynek portaléja felett ott
áll még a Bethlen-czímer, egy vasból öntött koronás kigyó a háztető
csupján felkanyarulva, szájában tart egy arany almát. Most tiszti lak.

Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő asszonyság úri laka fogadott
bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni b. H.
József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelébb
mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, a hol
eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt meg a régi felszerelésekből;
– itt még minden megvolt a maga ősi szépségében.

A falak tetőtől talpig nagybecsű képekkel, olajfestményekkel s ritka
aczélmetszetekkel fedve, a régi rococo órák mesterséges gépezeteikkel,
sajátos czifráikkal a mahagonival és elefántcsonttal koczkázott
asztalokon, vagy tarka márvány emelvényeiken, az előteremben a kedvencz
agarak, mik az erdélyi úri létnek ép oly elmúlhatatlanul kellékei, mint
a spanyoloknak a köpönyeg; nagy kalitokban éneklő madarak; tovább igen
érdekes ritkasággyűjtemény, ősi ereklyék, antik szobrok, ritka
fegyverek, óraművek és numismatica, minőket ivadékról ivadékra gyűjtött
minden erdélyi család.

Köztük nagy érdekkel bírnak egy középkori imádságos könyv, melynek
minden szakasza elé egy a legnagyobb művészek remekeiről másolt
aczélmetszvény látható, e művészet akkori tökélyének igen kedvező
tanuságaul; továbbá Barcsay Ákos ezüst mosdótála, melyen a víztartót egy
ágaskodó szarvas képezi, nagy gonddal készült alakokkal kiverve; az
úrilak hátulsó csarnoka üvegházon végződik, mely tele van meleg
éghajlati növényekkel, körül díszlő narancs- és czitromfák, miknek egyik
ága még virágzik, a másikat aláhuzza az aranyló almák terhe. – Ilyenek
lehettek azelőtt a többi erdélyi úri lakok is.

Míg a lelkes úri hölgy szivessége ottlétünket kellemessé varázsolta, a
tisztelt házi úr azalatt elkészíté számunkra a tervet, mely szerint a
legrövidebb idő alatt a Székelyföldnek mennél több érdekes pontját
megláthassuk. E szerint meglátogatandjuk Erdély legregényesebb helyeit:
az almási barlangot és a szent Anna tavát, a tréfás Oláhfalut,
felmegyünk Csik-Szeredáig, s onnan keresztül Háromszéken Brassóba.


IV. A HOMORÓDALMÁSI BARLANG.

Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik,
midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy
panorama áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és
lelket…

Alant a félig nyilt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy
szinte egynek vélhetnők; ha tornyaik el nem különböznék; a
gyümölcskertek szelid zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak
lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz,
mik mindig tágabb kört nyitva: a távolban a havas bérczek kékes
körrajzait engedik láthatni. A nap épen lemenni készül e havas bérczek
közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt,
a falvak kékes füstje emelkedik; az ünnepies alkonycsendet egy folytonos
méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek
alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül
tombolnak, a vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta
habjaikkal, s a mint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik,
az alkonyság sugarainál úgy tünik elő, mintha száz meg száz
tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy.

És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e
hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai maig is ott
vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden
arcz, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka.

Utközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a
figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek,
mik itt-ott egész roppant bérczeket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok
mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében
van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, fa-ékekkel
feszegetik fel a sót. Az egész hegylánczról bizton el lehet mondani,
hogy merőben e nemes érczből áll. Nemes ércznek nevezhetjük, mert ez az
egyetlen egy ásvány, melyet meg lehet enni.

Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban
nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély
egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényiróját.

Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig
Udvarhelyszék királybirája, fogadott bennünket, s szivességét oly
mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes
helyein legjártasabb, vezetett bennünket a tájak históriai emlékű
pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke,
Budvár állott. Nehány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s
roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét; alant
egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája; néhány század előtt a
tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan
egy székely ijász a sátorban ülő tatár khánra egy nyílat lőtt el a Jézus
nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült,
mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát.
E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas
ormon, s e hegylánczolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá temetve
van Attila legkedvesebb neje Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a
mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők huzódnak végig: egykor
diadalmas seregek jártak e helyen, a délczeg úrnők szálltak le
üdvözletökre, talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza
őket!

Innen leszállva, megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába
egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a
zászlós ormokon a becsületes csizmadia-czéh száríttat fehér ruhákat.

Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bérczei közé, hogy
másnap korán megkezdhessük útunkat a híres barlangba, melyben egykor az
egész csiki székelység el birt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a
körülszáguldó tatárok csordája ellen, míg végre mind a megszállók, mind
a megszállottak úgy kifogytak élelmi szerekből, hogy az éhhalálhoz
voltak közel. Ekkor egy székely asszonynak az az ötlete jött, hogy
megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt
egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, daczosan kérkedve, hogy
nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és
eltakarodtak.

Vezetőül a szék hajdani mérnöke sziveskedett ajánlkozni, egy genialis
különcz, ki a legnagyobb tudományos képzettség mellett a legvégsőbb
szegénységben él és az a csodálatos, hogy neki e szegénység jól esik, s
hozzá hű akar maradni, soha meghivást úri asztalhoz el nem fogad, nincs
ékesen szólás, mely őt rábirhassa, hogy ételben, italban részt vegyen, a
szobában nem lehet rávenni, hogy leüljön, s ha az utczán megszólítják,
leveszi a kalapját, úgy kiséri a megszólítót és semmi könyörgésre fel
nem teszi a kalapját, – és mind ez mily éles gúny a vílágra a
tudományosságtól!

Útközben alig birtuk rávenni, hogy a szekérre felüljön, erővel gyalog
akart jönni, pedig öreg már és összeroskadt. Egyszer már annyira
elhagyta a világ, hogy a budvári romok üregeiben éjszakázott, de azért
nem kért és nem panaszkodott soha. Csupán egy szenvedélye van, és ez a
barlang. Ez volt életének legkedvenczebb foglalatossága, ennek üregeit
járta, bútta, fürkészte untalan, több hetekig ellakott benne, csigákon,
köteleken eregetve le magát a mély, ismeretlen nyilásokba, mikbe emberi
szem soha le nem hatolt, s annyira ismerős annak minden kövével, hogy
fáklya nélkül végig tudna benne járni.

Korán reggel megindulánk Almásról, két öreg székelyt előre bocsátva,
hogy a barlang feljárását, ha netán elromlott volna, megigazítsák.
Velünk jöttek e barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. nejei, két
testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a
költő, ha nőket akar rajzolni gyöngéd arczczal, erős szívvel, mert
valóban erős szív kell ahhoz, hogy hölgyek e barlangba jutásra elszánják
magukat. – Egy roppant meredek szirttömeg fekszik a Nagymál oldalában, a
Hargitta havasai között, melyet köröskörül fog az Erős bércz meredek
falazata, mindenünnen óriási toronyalakú kőszálak, mik közűl a
legmagasabb Csala tornyának neveztetik, a tatárokkali harczok hősének
gyász emlékére, melyről oldalvást esik az Ugron ürege, és a lovak csűre,
mind históriai emlékekkel gazdag helyek; a szűk hegyválut, melyet ekként
a Nagymál és az Erős bérczfalazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti
be, ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák
alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból.
A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni,
mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki
élelmi szerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket.
Szerinte e hegy legrejtettebb üregeiben ismeretlen emberek laknak, kik
sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő;
ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, a mint ki- és bejártak.
Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának
benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül
kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik
elrejtve Darius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy
ismerte azt az öreg embert, a ki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a
barlang egyik üregében, de lakatját nem birta leverni, s a hogy
visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé.

Átellenben a barlanggal látszik még azon kápolna omladéka, melyben a
tatár vezér lakott, midőn a barlangot megszállotta; innen visz két út a
barlang felé, egyik a rövidebb a szirt meredek oldalában, hol csak hátát
a sziklának vetve s kezeivel a kőrepedésekbe fogódzva haladhat az ember
a szédítő mélység felett; másik kerülő út, melyen szekérrel kell víz
ellenében a patakon felhajtani, s akkor a meredek Nagymál bérczre
felkapaszkodva, felülről ereszkedni le a barlang szájához. Az első útról
kénytelenek voltunk visszatérni, mert azt a Vargyas megáradása ketté
vágta, s újra kellett kezdeni a kevésbbé veszélyest, de annál
fáradságosabbat.

Az emberi kezektől soha nem irtott ős erdőn keresztül haladtunk felfelé,
míg az ormot elérve, ott egy hegyvágányban valami vad vízmosási út nyilt
elénk nyolczszáz lábnyi magasban a völgy felett. Az út omló kövekkel s
porhanyó földdel, nyirkos falevéllel fedve, sehol egy fa vagy egy bokor,
melybe meglehessen kapaszkodni, csak egy bukás, egy elszédülés, s az
ember menthetetlenül veszve van, alant a tajtékzó folyam ordít.
Férfiszív megdöbbenne ily szédítő képben látva maga előtt a halált, ha
háta mögött vidám, nevető jókedvű hölgyek hangjait nem hallaná, kik
mulatságot csinálnak a veszélyből, s kaczagva fogódznak kezeinkbe, míg
lábaik alatt sikamlik az éktelen mélységbe levezető ösvény.

Végre lejutva a szikla párkányzatára, egy bércz mögül kitűnve előttünk
áll a barlang roppant nyílása, még azon módon félig befalazva, a hogy
azt a székely menekvők hagyták. Egy hat öles gerendákból tákolt hágcsó
vezet fel e nyilásig, melyen ég és föld között lebegve kell
felkapaszkodni, úgyszólván kézről kézre adva a gyengébb nemet, s akkor
előttünk áll a historiai nevü üreg.

Legelébb egy templomszerű tágas terembe lépünk, melyet még az Isten
napja világít, innen egy mellékterem tárul elénk, mely a barlang ablakát
mutatja, másfelől kezdődik a többi üregek sorozata, melyek négyszáz
ölnyi hosszúságban elnyulva föld alatt, tizenöt egymástól szabályosan
elvált szobát képeznek, minden szoba bejárása a tisztelt mérnök úr
buzgalmából számokkal levén megjegyezve, hogy a bejárók el ne
tévedhessenek.

A harmadik terem volt a székely nők fekhelye, itt aludtak a veszély
idején gyermekeikkel együtt; a negyedik teremben állanak a kőhombárok,
mikben gabonáikat tarták eltéve; az ötödikben áll a szónokszék, melyről
papjaik az Isten igéit hirdeték, a hatodik stalaktit barlangot mutat, a
falak gót boltozata ezüstporral s kristály csapokkal látszik takarva,
mik oly csodásan ragyognak a fáklyafényben; a hetedik barlangnál titáni
kőfokok vezetnek fel néhány ölnyi magasba, hol a nyolczadik terem
feltárulva előttünk, ennek poros padlatán halom csontok vannak lerakva,
ó-világi ismeretlen állatok agyaras állkapczái, roppant medvefők s
különösen egy gömbölyű halomban olyszerű csontok, mint az embereké,
csakhogy sokkal kisebb arányúak. – A néphit azt tartja a felől, hogy a
barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek,
kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek
közeledését veszik észre, hirtelen elbujnak ismét; lábaik nyomát ott
látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek
előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rá lesett ez apró
lényekre s egyet elfogott közülök, azt haza vitte, magához szoktatta; a
kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és
nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap
másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal
vitték. Van-e valami lényeges e mesében? sem állítani, sem megczáfolni
nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami
barlangó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítni
engedi, hogy sok van még a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem
tudnak. A kilenczedik terem közepéről látni egy roppant nagy lefüggő
követ, mely mint egy óriási csillár, vagy szőlőfürt, a meredekből csügg
alá; a tizedik terem szurok feketeségű sárral van tele, mely a terem
padlatáról rajonkint egymásba kapaszkodó denevérek maradványaiból
hegyekké tornyosult, s már szinte bezárja a tizenkettedik terem
bejárását; itt volt az emlékezetes vasajtó, melyet a székelyek maíg is
keresnek: a terem ajtaja már oly alacsony, hogy meg kell görnyedni az
átmenetkor, s a következő teremből ismét szűkebb nyiláson át csuszhatni
a tizenharmadikba, melyben elszórva terem az achat és carniol; a
tizenötödik teremben van felírva Wesselényi Miklós neve.

Itt hallatszanak csodálatos hangok, mintha a földfeletti kutyák ugatása
és kakas kukorikolása hallatszanék ide alá, mit a föld alatt elzúgó
patak tombolása s a bak denevérek viaskodása okoz, mely érzékcsalódás
azt hiteti el a lakókkal, hogy e helyen a csiki kutyák és kakasok szavát
lehet már hallani.


V. SZENT ANNA TAVA.

Erdély legköltőibb helyét láttam.

Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látmányok Erdély tájai közt,
de oly magasztos alig lehet több, mint a szent Anna tava.

A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde
lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, a mi
Izraelnek az olajfák hegye, a hindunak a gangesi szent völgy, az északi
skandinavnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellen költészet
arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a szent Anna tava.

A mint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nymphájától búcsut veszünk,
balra napkelet felé óriási bérczek birodalma terjeszkedik elénk, melynek
utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek; a térkép nem mutat e
helyen sem falvat, sem majort, ős rengeteggel koszorúzott hegyek
feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút,
vadászösvényeknek hagyva az ős vadont, mely most járatlanabb, mint volt
azelőtt kilenczszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek,
miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le.

Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva két meredek bércz között haladunk
szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékozó hegyi folyam tombol;
szédület letekinteni rá.

Félóra múlva elhagynak bennünket a szelidebb éghajlati fák, a bükk és
tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa. Óriási szálfák nőnek elő a szirt
meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott a hol a
sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejtssel; mindig odább,
mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt
a fát, a mint a Nemere szele töveikből kifacsarva, egymásra döntögette a
roppant faderekakat, azon módon ott rohadnak, benőve futóvirággal és
csodaalakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztül bukott a
hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy
ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam
felett.

A tavaszt itt a nyár kezdi s az ősz végzi be, a hó még ott van a
sötétebb fák árnyéka alatt, míg a verőfényjárta helyeken dúsan tűnik elő
a havasi flóra; más virágok ezek, mint mik oda alant tenyésznek, a
fenyőerdők balzsamillatában, a gyantával itatott sziklás földben; a
szárazabb helyeken a törpe rózsa és a rózsaszínű gyopár virul, nedvesebb
helyen egy neme a legpompásabb ranuculusnak, mely nagy összehajló
szirmaival annyira hasonlít a rózsához, hogy méltán hivja a köznép
pünkösdi sárga rózsának. Néhol pompás tarka orchisok tűnnek elő, egy
neme az epipactisnak akkor kezdett virítani, melynek minden virága oly
alakú, mintha egy-egy madár ülne benne; de legkedvesebb találmány volt
egy szép példány czipőczím (Cypripedium calceolus), melyet vezetőnk
lelt, a virág négyes szétálló szirma sötétveres, s a messze kinyuló
papucs-alakú vitorla aranyszín. Bármely kertnek díszére válnék.

Végre mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyilik
meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály
tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete
van, az ember megdöbben, maga sem tudja miért?

Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonkint
állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az afonya és
medveszőlő itt-ott bereket képez, melyekből húsz, harmincz lépésnyire
áll ki egy-egy csenevésző szomorú luczfenyő.

E helyet hivja a köznép a kokojczásnak, és azon aggály, azon borzalom,
mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden
állattal, mert e hely halálos veszély helye; alatta feneketlen víz van,
ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped
alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal
haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló
hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt
viszont előttünk: két-háromszáz apróbb, nagyobb gömbölyű tengerszem,
mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérczi ingoványon, miknek
hatása leirhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik
tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják.

E bérczen túl fekszik a Szent Anna tó.

Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, köröskörül ezerkétszáz
lábnyira feljebb emelkedő bérczek által képzett medenczében, vad erdők
árnyában terül egy gömbölyű nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy
negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a bele néző
erdős bérczektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul
rajta. A körülfekvő bérczek ide forduló oldalát cser és bükk fedi, míg a
tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva
az érczvilágú vízlapot.

Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk,
érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érezénk soha, melyeket talán
tagadtunk. Itt e szent magányban, távol minden emberhangtól, oly közel
érezzük magunkat Istenhez. Semmi zaj sem hallik ide; örök béke, örök
csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körül fekvő bérczek elvonják
róla a zivatart: míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy
gyűrűjében körülfutó viszhang, mindig feljebb emelve a hangot, míg
csaknem egy octávával magasabban halljuk azt hátunk mögött enyészetesen
elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már
rég megszünt szólani.

Letelepedtünk a fűben, székely vezetőnk a lobogó tűzhöz ülve elmondja,
hogy ama kisded rom ott a halmon egykor kápolna volt, melyet kegyes szűz
építtetett, kinek álmában szűz Máriának anyja megjelent; és sokáig állt
a kápolna, látogatva ájtatos lelkektől, míg egyszer szentelt falait
földi szerelem fertőzteté meg, akkor villám csapott bele s porig
leégett; sokáig jártak azután a környék leányai e romokat könnyeikkel
áztatni, ott elsírtak reggeltől estig, siratva az Isten lakát mely így
elpusztult előlük, míg e században egy püspök újra felépítteté azt, s
ismét népes búcsújárásokkal élénkült meg a völgy: összejártak a
Székelyföld minden buzgó népei, elhozták templomi zászlóikat,
körüljárták a csendes tó vizét, zsolozsmáikat együtt énekelte velök a
bércz, a templom előtt kis faház volt haranglábbal, abban lakott a
zarándok.

Újabb időben elpusztult mindez, – a templom, harangok és ének; csak
Isten lelke maradt a táj felett, mert még most is, ki ide leereszkedett,
meghatva érzi magát azon magas sejtelmektől, miknek áhítat a neve.

Ez alatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó
hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek
ugyan oly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez Istent imádni
hív, amaz hazát imádni készt, hogy arczczal borulsz a földre, és sírsz
és nem bírsz megválni attól.

Ha e hangokat hallád, csak akkor érted, miért szereti a tyroli és a
székely oly igen azt a földet, a melyen született!?

Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk
vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen
Bálványos vár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást
rejtegetve, csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek háza a
fenyvesek mögött sötétlik: itt esküdtek véres harczot éjszakánkint a
székely rhabonbánok vérvilágló fáklyafénynél, s ősi híre van e helynek.

Most nem lakik ember e tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint
a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik és nincs benne egy hal,
egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol; laktalan az, ámbár iható, mint a
forrásvíz.

Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki a
felszínre, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós
emberek gondoltak ki.

Egy órányi távolra innen van Erdély másik nevezetessége: a torjai kénes
barlang, melynek üregéből halálos kéngáz lobog ki, oly fojtó, hogy a
fölötte elrepülő madár holtan hull le a légből, belső falai sárga
kénvirággal vannak lepve.

Belépni nagy gyönyör, de nagy istenkisértés, a kénszesz csiklandó kéjt
idéz elő a test érzékeiben, de egy lehellet belőle, és az élet ott
végződött.

Átellenében a meredek Bálványos vár falai, hajdan az Apor-család őseinek
megdönthetetlen sasfészke, most még csak azt sem tudhatni, merre
vezetett hozzá az út? – Köröskörül minden oldalról uratlan rengeteg,
melyben egy napi járatban, bármely irányban indulva, sem találni egy
gunyhót is.




A VÁG VÖLGYE.

Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép vágvölgy.
Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy
szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol
elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak;
egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai,
– egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve, a lombfedte
hegyoldalokban ősi várkastélyok, kívül sánczművektől körülvéve, s benn
franczia izlésű pompával berendezve: körülöttük csodaszép parkok,
hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal.
Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok.
A büszke Csejthe vár düledékei, melynek árnyékos bolthajtásában a világ
szép asszonya, Báthori Erzsébet emléke kisért. Ifjú leányok vérében
szeretett fürdeni: attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová
háromszáz áldozatát eltemette.

Amott hajlik ki a folyam fölé egy magányosan álló bércz, melynek tetején
egy _bolond_ szavára emeltette Beczkó várát egy még nagyobb bolond. Ott
látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti
kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta. Azután ismét más
rom jön felénk: nem vár, egész város, Trencsén; itten uralkodott fél
Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak
a koronát s harczolt vele az uralomért, mintha maga is király lett
volna. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két
király, a magyar és cseh ellen s ketten se birtak vele. A túlparti
hegyeken átellenben fehérlik a büszke Oroszlánkő, s a völgy szoros
vágánya közül kimagaslik a hírneves Temetvényi sasfészek, a szilaj
Bercsényi ősi vára, s a merre a Vág kanyarodik, mindenütt előtünik
egy-egy várrommal koronázott hegytető.

Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb
küzdőtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra
nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti
fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt szövék terveiket,
itt gyűjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták
meg döntő csatáikat. Ott látni még a «Kurucz-sánczot», melyben Rákóczi
lova elbotlott a végzetes ütközetben, s e bukással vége lett az egész
fényes álomnak; mikor már annak kilencz-tized része való volt.

És ez mind elmult: elmúltak a kis királyok, romba dőltek a hatalmas
várlakok, darabokra hulltak a nagy földbirtokok. Csak kettő marad
megörökülten: a szálfa és a kis emberek.

Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. – S azokhoz
is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot
egészen betakarja, Lorántfy Zsuzsánnáról suttog; amottan Rákóczi hársfái
hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét sárgult falevélben; amottan
az útfélen áll egy terepély hárs a vetés közepett, mely egy nagy
családnak czímerét ékesíti. A megmaradt vén faóriások őrzik elmúlt
gazdáik emlékét.

És azután megmaradt a nép. Csodálatos egy népfaj, a mihez foghatót nem
találni ebben az országban.

Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből:
kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, nem
szolgálatba állni, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy
városában övé – az útcza, kész szállása – a házküszöb. Ismeri e
vándorlakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig,
a másik Teheránig, meg Asztrakánig. – A mi pénzt összeszereznek idegen
országban, azt haza hozzák az ősi zsúptető alá s javítnak vele a sors
mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva, megtanúlnak angolul,
francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a mennyiben a bejárt
országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen annyit tudnak a saját
országuk úrnak való nyelvéből is. Ez a tótok népe. Hanem azért az ő
apáik harczoltak Rákóczival végső csatái alkonyáig, s az ő fiaik
ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot Szent-Tamás első
megrohanásánál. Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza
szerelmét, azt nagyon jól tudják s vérezni is tudnak érte. Még többet
is: tűrni és dolgozni is tudnak érte.

Tájképünket az ő krumpli- és pohánka-földeik, az ő szilvásaik, káposztás
kertjeik, kender- és lentáblácskáik, az ő pirosvirágú paszulylyal,
selyem tökkel befuttatott zsúpfödelű házikók egészítik ki. Tengeri és
szőlő ott már nem tenyész, ezen a földön tiszta buzát nem aratnak már.

Azért mégis víg dal hangzik a mezőn.




NÉMET MAGYAROK.

1710 Sylvester napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piaczán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják
rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott
czímerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az
egész piacznégyszöget mind patricziusok lakják, a kik nemességüket
Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni.
Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint
hosszában árúcsarnokok foglalják el. Ezekben a csarnokokban van
felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és
úri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és
nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danczkáig járnak szakadatlanul. A
szaraczén sheikekkel épen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik
ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harámbasáival, a kik a
Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terméke és gazdagsága
váltakozik e csarnokok alatt. A mellett a saját ipara is versenyez a
külföldével. – Hirhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengetyűkig
sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a posztó és len kelmének
halmaza, a miknek nevei hosszú sorban olvashatók felirva a bolt tábláján
az áraikkal együtt. Itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja
meg; s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad
viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak a ruházati
rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei
művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst
ötvösmunkáktól; aranyműveseik _magyar zománcz_ munkáját meg épen nem is
tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis
szekereken; felaggatva a fogasokra sokféle subák, a legkeresettebb
árúczikkek a téli évadban.

Ujesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok
alatt rajzik a nép, zsinóros mentékben, sarkantyús csizmában; a
férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt
kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben,
a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal,
bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel
vannak diszítve.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mely külső viseletére nézve
Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első
magyar királyok alatt telepedtek ide. Nyelvüket megtartották, minden más
egyébben magyarokká lettek. Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar
nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres aristokrátiának, s
félvállról néznek le a «kivételképen» közéjük települt egynehány magyar
nemes úrra. S a kis polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű
népe. Ez egy harczban edzett, fegyverhordó osztály, mind a
harmincznyolcz czéhnek a czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első
ágyúszóra mindenik czéh tudja, melyik toronyban kell megjelennie
fegyverestül.

Soha még ellenség az ő kapujokon be nem tört. Még a nagy tatárdulás
keserves korszakában is ez az egy hely daczolt Batu khán minden
csordáival. Itt volt a Lapis refugii, mely oltalmul szolgált az egész
ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a
templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságos századok során át azok a német-magyarok mindig a
legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem
hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.

II. Rákóczi Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt
volt a fejedelemnek ágyúöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott
maradtak ágyúi a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön előállították az ujakat
s Antæusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha
szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan
előkerült az új.

Nagyon is megbecsülték ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezére.
Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kurucz
vezérek alatt. Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még
sem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt
szepességi hajduk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart
bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok, hanem azért
németek; német kuruczok. Rákóczi Ferencz legjobb katonái.




A TORDAI HASADÉK.

A tordai hasadék a természet egyik legbámulatosabb remeke; itt egy
hegyláncz tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal
kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer
lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek
maradnak csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő
görgeteg kőzuhatagokká porlasztotta a bérczfalat; míg egyes
sziklatornyok, mint a gót építés pillérei állnak el a falaktól.

A Magyarpeterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapú alkotja,
több száz lábnyi magas, a világ legnagyobb diadalíve.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely
megragadó szépségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet
ment itt végbe. A római műveltség egyik előre tolt központja volt itten.
Túl a hasadékon volt a tartomány legnevezetesebb városa: Salinopolis s a
fensíkon mellette megerősített táborhely; lánczolata a védműveknek,
honnan az uralkodó Róma az éjszaki barbároknak parancsait osztá. A
kétezer év előtt vájt sóbányák tanui ez életnek, és a roppant kőkoczkák
s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek,
hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei
hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út még
most is ott domborodik a zöld szántóföldek között, hosszú, egyenes
vonalban. Azután más lakók jöttek. – A letelepedett magyar népnek egyik
szent királya: László, itt vívta döntő harczát a kúnok ellen. A legenda
azt meséli, hogy az ő imádságára hasadt ketté a bércz, hogy ellenségeit
visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a
szikla ormán s azon helyen kápolnát építettek a szent harcz emlékére.
Azt a kápolnát megint Dzsingisz kán fiának mongol hordái pusztíták el s
akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen.
Majd a szabadság és vallásháború alatt volt itt menedéke Rákóczi
portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is innen folytattak
egy mesebeli küzdelmet százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az
emlék maradt meg s az elrejtett kincsekről szóló mondák. A szent László
kápolnája helyén egy faépület húzódott meg keleti hitű kalugyerek
számára: mely még nem rég állott. Ma már azt sem találjuk ott, csak egy
alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét…

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt
két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi látni az égnek:
csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy nappal van.

A hegyrepedés, egy óra járásnyi távolban a Hesdád völgytől, annyira
összeszűkűl, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három
ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal
medre között csak neki vetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztül
hatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés ember látta
testi szemeivel.

Ez a szoros igazán kapu.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van
vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely
aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb
magasságúnak kellett lenni: a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a
sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a
kapu felett. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet
kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor
azután a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Fáraó
népét elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget
talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szűkülésen túl
egymással szembenéz, úgy hogy egyiknek kapujából a másikához nyíllal,
puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó
véderejéről Balyika-várának nevezi. Két egymásra néző barlang az a két
sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetven
lábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról-sziklára
mászva lehet feljutni; tágas szája annak is be volt falazva s a fal
bejárata is oly magasan volt, hogy oda valószinüleg csak lábtón
jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas
boltív alakú száját a bejáratnál széles tömör kőfal zárja el: óriások
rendszerében alkotott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s
azonfelül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első
falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja,
ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanuságul annak, hogy ez kellőképen
berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon
virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi
virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes fűvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől
hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok puskaporral vetteté szét a
sziklákat s úgy vágatott egy merész útat a sziklaoldalba; ezt az utat
most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mecenás a
botanikus világban s maga is gyakran látogatja e helyet.




A BEFAGYOTT BALATON.


I. NAPFELKELTE.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, mikor töredékes
jégtorlaszok csoportosulnak össze: ez egy csendes pillanatában a
víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály s reggelre ott van az
egész vizen a síma, tündöklő tükör. – Ezüst tükör, mikor a hold fénye
bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve. – Csak a
szekérútak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból
átvonulnak, egymást keresztezik, mint ha mértani vonalak volnának egy
üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik most meg
a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Ha virradni kezd, a hold elsápad s az egész hosszában rózsaszinű kezd
lenni, akkor az óriási jégtükör is csodálatos színt változtat, mintha
élesen kétfelé volna osztva, az egyik rész violaszín és rézvörös fényt
vesz föl, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező
fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a bibor, az
arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap
fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű
páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra: ilyen varázsképet
semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha
két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlövelli a nap sugarait, a mint a barna ködök közül
kiemelkedett…

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami
csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok
pattognának el egy tündéri hárfáról; emlékeztet az egyiptomi zengő
Memnon-szobrokra, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés
egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal
ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, melyek
folyton emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden
pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig
üvegmódra átlátszó jég tömegében: minden irányban össze-vissza pattog az
egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák,
ötszögek és minden alakú idomok milliárdjaival volna egy óriási mozaikká
összetömörítve, melynek felszíne tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive hevesebben kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és
cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez
hasonlít és mérföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég
hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen
végig haladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég
haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le
nem áldozik.

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút
sütöttek volna el. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a
dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig,
háromezer lépésnyi hosszúságban végig repedt a jégtábla, és kétfelé
nyilt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat,
szaladnak arra felé.

Ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», mely szót sehol
másutt nem ismernek; ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, és ez
be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért ilyenkor a
legelső dolguk a halászoknak azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték
át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra
szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a
veszélyt.


II. HALÁSZAT ÉS VIHAR.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az
öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtájban
seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban
két ölnyi átmérőjű lyukat, azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két
láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a négyszög két
átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak
fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt és bele ne
botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt
jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a
messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik
s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára.
Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt
előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb
léknél, s a mint a pózna vége oda érkezik, megint odább tolja azt a
harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi
meg a négyszög második oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg
mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy
léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenekére húzva, s a
felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra
nézve, a kik e négyszögben benszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa
elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hová
menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult
fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos
farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak
viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe,
csendesen vontatják azt kifelé.

Húsz embernek megfeszitett erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel
onnan alulról. Súlyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül. A nyugtalanított,
összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó
úszószárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszinű hátak merülnek
fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton
czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark
bajúszával, s megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna
odalenn menekülés.

Több halászlegény az öreg halászmesterrel nagy nyeles hálóval lapátolja
ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a
hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol öreg-apraja. Onnan nincs
hová menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő
jégkoczkákkal.

Ez után a boszorkánytáncz!

Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a
kétségbeesett csuka kigyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege
közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyújánál fogva s
kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán
lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy
nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti: nem szökhetik el. A
lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

Nagy öröm a halászok közt, ha a «fogas-király» kerül hálóba, ha egy
roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil nyomul fel a vizből; tiszta
ezüst-fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a
krokodilusnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a
tigrisé.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a
rendeletet maradék testőrseregének, hogy a végső tusában keresztül kell
magukat törniök, oly veszedelmes rugdalódzás keletkezik akkor a hálóban.
Csukák, potykák, harcsák nyargaló csapatja rohan fejjel a feszes
hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kell agyba-főbe verni, hogy
leküzdessenek. A hal tűzbe jön, a hidegvér hősi gerjelemre képes, s
fellázad a bitorló ellenség ellen. Az ütközet ugyan mind a hal
veszedelmével végződik. A harcsák főbe verreten rántatnak ki a jégre, a
háló önti a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a
fogas-király nem egy könnyen kerül elő. De a legénység teljes erejéből
rárántja a kötelet s egyszerre csak a hátramaradt haltömeg csak kifordul
a hálóval együtt. Ott a fogaskirály is. Gyönyörű példánya fajának. Több
az negyven fontosnál, a minőt csak minden húsz évben fognak egyszer.
Erős fejével nem egyszer keresztül szakítja a hálót; hanem tüskés
úszószárnyaival beleakad a bogokba és nem tud elmenekülni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm a halászok közt, mint az
egész gazdag fogás. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit
szereti megenni. Azért ő fogas-király. Olyan vastag a hája, mint a
süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a húsa fehér, mint a gyolcs.

Mire a fogással készen vannak, a rövid téli napnak is vége van már, de
csak az égen, nem a jégen.

A jégen most kezdődik még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokról, Szántódról, Zamárdiból, Füredről,
Arácsról, Csopakról jön a népség szekerekkel a jégre, kosárral,
tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában
malaczpecsenye, a kosár halat vinni való.

Mire a halászok hozzákezdenek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész
vásár támad körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csinálnak, tüzet raknak a jégen; vásárt
ütnek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek
való. Bécsbe, Pestre, csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán
megfizetnek: a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Egy
húzással néha valami háromszáz mázsa halat rántanak ki.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva, beviszik a
raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek
nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint
a halnak a saját vére, paprika marokszámra meg vöröshagyma. Hanem azután
van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek
tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el
onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején
a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

  Jaj, de szakad ez a húr;
  Majd megfizet ez az úr!

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy
maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak oly dáridó támad, hogy két
falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkongatva járják a szent
Dávid tánczát.

De vége a mulatságnak, ha jön a vihar! Gyakran a Balatonvidéken, mikor
legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű
orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs
annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek! nyáron a szélcsapás
egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba és
kihányja a túlsó partra. S néha félóra mulva vége van a viharnak: a
szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét
csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsol előre. Abból olyan
élesen, mint a tű hegye, vág alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem
nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva
a tihanyi tájképet sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a
keleti agyagpartok tündökölnek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvölt alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. A
nyári kastélyok szélvitorlái nyikorognak, mintha elkárhozott szellemek
sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpör a Balaton
jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot
idéz elő, hogy az ember látni véli a szellemeket, a kik így sírnak,
egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan
bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?…

És ismét hangzik a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit
az éjjeli futó vihar küld maga előtt; mikor az erdők sudarai fölött
végigrohan, a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy
sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük
némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zengés,
mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zengés
fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba: még feljebb, mintha villámok
száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a
hangadó hullámban: a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl
felségesen s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul
meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét
összecsukódik.




A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejétől talpjáig, négy
mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő
magas egyenes szikla-falak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister:
a Duna.

A ránehezülő viztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz
repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Vulcán? vagy
ketten együtt? A mű istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor
vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegytetején elszórt
tengercsigák kövületei, a Veterani barlang ásatag tengerlakó saurusai: a
másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a
vaskezű embert, hirdeti a sziklába vágott hosszú padmaly part, egy
országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai,
az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve s a meder közepébe
vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik
azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek,
pillérekkel, melyek kőszálak és oszlopokkal, melyek toronymagasak,
csodálatos kolosz alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a
képzelem szentek szobrait látja s e templom csarnoka négy mértföldnyi
távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más
falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal síma, mint a csiszolt
gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes istenirás
betűi: másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna,
néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész
építkezés-módját: s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő
elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú egymáshoz tömött bazalt
pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki,
mint a frigyláda lapja; ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő
virággal is díszlenek a falak; párkányaikról repedéseikben mintha
kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák,
fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csípte bokrok sárga és piros
fűzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot
egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan
paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komoly árny borong s
a nappali sötétbe mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy
képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói színt adnak a
fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a
völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan
szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a
sziklapartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt
gondolja magában: vajjon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik: a többinél
még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik
már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messzekiáltó szikla a
tetőn a Gropa lui Petro a szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik
két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős mely megszokta a magyar síklapályon ezer
ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló
fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen
kelepelő malmokkal beszélgetni! itt összeszorítva száznegyven ölnyi
sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek
vele, nem ösmernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai
szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki
néhol medre közepén, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás
Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja; rájuk zúdulva elől,
s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a
sziklamedernek; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik
egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon
keresztül ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros
bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol
szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat,
mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok
nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a
senki ország az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső,
meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet
bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a
térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és
Plaviczovicza között már óránként tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a
szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak
egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók
járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi
művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős
czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt
öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei
felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó
parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem
szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén
belejutnak a «halottas kamarába», a honnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes
zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten Szavához:
oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a
hogy a sziklafalat korbácsolja, a hogy a szigetoltárokra harsogva rohan,
a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok
hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást az örök
visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségig emeli, mely
csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és
saját szavát meghallni retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak
jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a
veszély tudata mindenkit magában imádkozásra készt.

Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga
mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. – Ez járhatatlanná teszi a Dunát a Vaskapu
között.

Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de e kettő között
megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város
utczáiban kódorgó szél; majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál
más irányból tör ki: egyszer-egyszer tökéletesen megszünik, aztán megint
egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a
hajót; kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az
egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vizbe: aztán megint
egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha
az vizmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút,
mikor végig söpör rajta.

A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az
elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.




TISZAI MOCSÁR.

Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Bélabora.

Álljunk csak ide a közepébe. Óh nem kell azért sárba lépni: kellemes
zöld dombra fogunk állani, honnan az egésznek széle-hossza belátható.
Maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű úgy tesz,
mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási
bükk- és égerfák rengetege díszlett. Messzebb szürke gránittömegek
szegik be az égalját, hosszú véres és kék erekkel átjárva, tetejökön
fekete bazaltoszlopok vonúlnak végig, homlokukat zöld moha nőtte be,
lejtősebb oldaluk szőlővel van beültetve, melynek világos színe nyájasan
virul ki a sötét iharfák erdeiből.

Nyugatról a kanyargó Tiszában vész el az ég, mely csendes és sima, mint
a tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét
nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a rajta hullámokat
verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek
szinén a vizi nymphák fényes kövér levelei lebegnek, sárga húsos viráguk
korsó-alakú dinnyéjük sajátságos kellemes szagot terjesztenek magok
körül.

A mély vízfenék világos zöld; rajta a hosszú hinár között a tórongy és
elekcze narancsvirág nyílik, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük
aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezrei futkároznak, s csodás veresbajuszú
gadóczák, tarka vízi borjúk, hasas pióczák s veresszemű és kéktaréjú
vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.

Zöldes fűgyökerekből álló kis úszó szigeteken csodás nagyságú fűzöld
békák hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi kigyó kacsintásai
elől.

A kákásban úszó madarak falkái lubiczkolnak.

Az egész tájékon sajátszerű rejtelmes susogás uralkodik, melyet a
nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az
ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolása, a bujár jajgatása s a
szúnyogok döngése együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerekítenek,
minő csak emberi és állati hangokból telhetik ki.

Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször
egymás után, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése
között: ezt a bölömbika adja, egy kicsiny, jelentéktelen madárka. – Az
emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.

Ezen vízi birodalom széléből több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos
nyelv, süppedékes bürűje hajlik a ritkán látogató vadászok és csikászok
léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti fűrények,
szivárványozott sásliliomok virúlnak, összefonódva a különnemű folyókák
hálóival. – A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú
gólya mutatja magát, a mocsárlakók eviczkélő seregével; – itt-ott vízi
patkányok gyémánt szemei csilámlanak a fű között.

A nap lemenőben van; narancsvirágú tányérja félig a Tiszába sülyedt;
képe tűzoszlopként vonúl végig a folyam habtükrén; túlsó oldalról pedig
a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s
egyetlen egy csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba
vetett gyémánt – a hajnalcsillag.




A HORTOBÁGY.


I. ÚT A HORTOBÁGYRA.

Mi az a Hortobágyi puszta?

Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai
népes városok, tanyákkal megrakott, jól mívelt gabonaosztó földek,
dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ős puszta, a mit
ekevas föl nem hasogatott soha.

«Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire miatt idejönnek
mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan
visszatérnek; az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a
Hortobágyparti nagy híd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen
útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is
próbálja.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a vize,
nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: termő szík és vak szík
váltogatja egymást; amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és
székifüvön kívül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire
sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e
pusztát; a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára
őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires
volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet.
Ezelőtt negyven esztendővel, mikor a muszkák elől menekültem a
fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a
szekerünket félnapi nádason keresztül tengelyig érő vízben; a nádas
közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek,
kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három
óra járásnyira széltében, hosszában.

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden
üdezöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok
és musliczák billiói.

A «Vérvölgyön» és a kadarcsi csárdán túl következik a «Kő-út». Ez már
kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat,
melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón
megmostak, ide terelik fel, s aztán asszonyok roppant nagy pajtákban
szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül
a nemes merinó birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magyar
juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske
fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos
vadállatot mutat.

Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a látóhatáron folyvást kisér
bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el
mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörű czimeres szarvú
állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak
nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az úr Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét,
hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már
nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznórul pedig szó se
lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra itélt
gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébehóba
bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a
hirhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országúton, soha
kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó
bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái: uraknak való étterme s
pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes
szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint
az lesz, ha a debreczen-füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony
fujtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült
meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy
lassúsággal a Hortobágy folyó, szélessége olyan, mint a Garam rendes
időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd,
kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy épitésekor
a hozzá való meszet tejjel ojtották meg, azért olyan tartós.

Ez a híd a pusztán a legnagyobb magaslat.


II. DÉLIBÁB.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor
egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A szemhatáron tenger
terül széjjel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni, s a futó hab
tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám,
melyet az imént láttunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel s az
újvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép
hosszú várost láttunk fehér házak soraival: nem város ez, hanem
legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy, hogy az
ökrök a szemhatáron látszanak állani, s a látástani csalódás mammutokba
nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A
távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy
emberi óriás a látóhatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt
maga előtt; mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy
szimpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy
csoportban. Majd megint egy gályákból álló hajóhad látszik vitorlázni:
rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájok,
hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk
őket.

Néha a délibáb felkapja a látóhatár alatt mélyen fekvő helységek rajzait
a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki
lehet venni: a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen
reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két
ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A
házaknak, tornyoknak viszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha
csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi, a délibáb,
mikor jó kedve van, hogy a házat és a viszképét a tetejével, a tornyot a
hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés,
annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki
sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné
egész nap, a hogy nézi most a puszták pásztor népe.


III. NAPFELKÖLTE.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap.
Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a Hortobágyi pusztán.

A legelső kakas szóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket;
«reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hivják, hogy
«hajnalperczenés».

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag»
az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl
szekere». A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója
világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak
valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ
keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy
pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél,
előállnak a fogatok.

Letérünk az országútról délirányba s benne vagyunk az igazi pusztában, a
«zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái
lassankint elmaradoznak mögöttünk s félórai vágtatás után sík mezőkön
át, sásos tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra
tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő
fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna:
nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima
bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember
úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat,
se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se
fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú «semmi» uralkodik itten.

A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki
itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát
semmit, a mi tájékozna, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt
adna. Mikor köd van a pusztán, magok az ittlakók is elbódulnak benne.

Orahosszant, vágtató futamban eltart a felséges kép s csak azután tünik
fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a
zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel
egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy
magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták
emlékei: a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok
jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy
«zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek
a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült
vasalót: egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piacz egész
ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a
távolból, mint a valóságos Golgota.

A mi a puszta nevezetességét teszi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén,
idei borjúval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek:
szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, a hova
éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi czímeres nagy
szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi
állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda
között.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép
sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái: aztán meg a
«magyar wertheim-kassza». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a
négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, a mi lakatra jár;
ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-,
paprika-tartóját, meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna
a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédű legényke, kék ingben,
gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán; megfőzi bográcsban a
reggelire való «tésztás kását»; legelőbb minket kinál meg vele: jó izű
eledel; többet ér a kávénál, meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik
körül a bográcsot, hozzálátva hosszúnyelű gömbölyű czinkanalaikkal.

«Most kél a nap!»

Meleg reggel van, a lég ozonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom
tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz
mulva a domborulat kicsucsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl, –
másik fél perczben a nap ötszögletűvé lesz, – azután elhagyja a
szemhatárt s félperczig olyan lesz mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd
alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját
veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta: ha olyan fönséges tünemény
nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsösödik, úgy hogy a nap-kép
alul czitromot utánoz, majd elmulik az alsó csücske, de helyette a
napkép felső részen támad összeszükülés. S az alatt nincs semmi fénye,
puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér
csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A
«hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai
ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerte szét
lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár
szétlövelt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben
feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a
hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal!

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.




A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

Magam is megdöbbenek, a mikor ezt a czimet leirom; hisz ez a szó
«huszár» már maga is annyit jelent, mint «legvitézebb»; ki érdemeli meg
azt, hogy a történet által, a költők nyelvén s a köznép danáiban «hősök
hősének» neveztessék?

Pedig mégis igazam van.

Volt egy férfi – nem is olyan régen halt meg – a ki a mellett, hogy
tökéletes eszményképe lehet egy, csupán a költők agyában született,
középkori lovaghősnek; valódi élő mintája marad egy tetőtől talpig
magyar vitéznek: annak is pedig huszárnak; olyan huszárnak, a kiről
azután a többit szabják.

Ez a férfi volt Simonyi József ezredes.

Ni, hogy villognak az öregek szemei, mikor ezt a nevet hallják! Ismerik
őt jól mind azok, a kiknél az őszhaj és az emlékezet még anno 1800-ból
ered. Látták bátor tekintetét, hallották csodadolgait, bámulták, büszkék
voltak rá és azután – megsiratták. Hallgasd meg te is ifjú nemzedék: ki
volt ő, mi volt ő? és tanuld meg, hogy az előtt is voltak ám derék
emberei a magyarnak! Ezután is lesznek, ha Isten úgy akarja.


I. A FIATAL DIÁK.

Tekintetes Szabolcs vármegyének Nagy-Kálló városában született ez előtt
jó nyolczvan esztendővel; épen a három hetesben (1777) történetünk hőse;
ki hogy legott hősnek született, bebizonyítá az által, hogy már csecsemő
korában nem maradt meg tőle épkézláb csésze és tányér, a mi a kezébe
akadt, mikoron pedig a hatodik esztendejét betöltötte volna, nem volt az
a jegenyefa, a melynek a tetejéről ő a szarkafészket le ne szedte volna,
sem olyan magas toronytető, a hol őt csiripoló verebek, mint harczias
ellenséget megjelenni ne látták volna. Sőt annyira ment már
vakmerőségében, hogy a szomszéd becsületes eczetfőző és pipacsináló
izraelita kereskedők folyamodást kényteleníttetének tenni a jó öreg
Simonyi Pál uramhoz, tiltaná meg rettenetes gyermekének, miszerint az ő
szakállaikat ne czibálná meg az utczán, a ki miatt már a templomba sem
merek majd járni! A szomszédasszonyok pedig azért, hogy ártatlan
csirkéiket mind elhajigálja, ablakaikat beveri; a pásztorok a mezőről
pedig a miatt, hogy József urfi mind agyonnyargalja a lovaikat. Csak egy
kendermadzagot vesz elő, a mit a zsebében hord, a ló fejére veti s le
nem lehet róla teremteni sem embernek, sem lónak.

Még akkor Jóska nem volt idősebb hét évesnél.

Áldott szülei sohajtozva gondoltak rá: mi lesz ebből a fiuból, a ki már
eddig is annyi gonosz csinyt követett el? Vagy nagy úr lesz, vagy a
tömlöczben hal meg.

Pedig jó édes anyja úgy szerette volna, ha derék tudományos férfiú vált
volna belőle, a ki egykor tán Nagy-Kálló városában senatori hivatalt
viselend; vagy még inkább, ha nagytiszteletű pap válna belőle, talán
kanonok, prépost vagy apát-úr.

Nem is mult rajtok semmi üdvös szándék, elküldték tanulni Jóskát
Mária-Pócsra, mikor már nem birtak vele; onnan Debreczenbe, a hol
kanállal mérik az ifjuságba a tudományokat.

Már hiszen Jóska urfi ott is csak kitett magáért.

Ő pápista diák volt, Debreczen pedig a kálvinista Jeruzsálem.

Még az én időmben meg volt az a jeles szokás, hogy e két felekezet
iskolásgyerekei, mikor valami jó mulatságot akartak maguknak csinálni,
összecsoportosultak s jól elverték egymást. Botot nem lévén szabad
viselni kicsi diákoknak, az egész harcz ököllel és lineával, meg szijra
kötött könyvekkel harczoltatott meg, hanem azért karmolt pofát s beütött
orrt vihetett belőle haza, a ki otthon ujra meg akarta veretni magát.

Simonyi Jóska hirhedett legény volt az ilyen csatákban, négy-öt
ellenségtől még csak meg sem szaladt s ha botra vagy kőre talált, egész
sereggel szembe nézett.

Már pedig a Péterfia-utczából, a hol lakott, a piaristákig ballagva,
sokszor kellett túlnyomó ellenféllel találkoznia, a kik aztán
megkerítették. A mi hősünk e miatt mindenütt a kerítések alatt, kapuk
szögletében, a hol senki sem sejtette, dugaszban tartott botokat,
köveket, azokat rántotta elő, ha hirtelen megszorították. Ilyen hadi
fortélylyal kellett mindennap keresztülvágnia magát az iskoláig. Ezek
voltak legelső tanulmányai a hadviselésben.

Kegyes oktatói nem helyeslék ezt a rakonczátlanságot s fenyegették
szörnyen, ördöggel, pokollal, mig a vakmerő fiu egyszer megharagudott az
annyiszor emlegetett ördögre s két pajtásával összebeszélt, hogy majd
fölkeresi ő maga azt az ördögöt, a kivel olyan nagyon fenyegetik s kapta
magát éjfél órájában, kiment velök a keresztútra s ott holmi bolondos
diák szavak emlegetésével akarta kényszeríteni ezt a földalatti
nagyurat, hogy idézésre jelenjen meg; a holott is addig kiabáltak az
urfiak, a mig csakugyan megjelent a hátuk mögött – nem egészen az ördög,
hanem csak az őr, a ki a csendháborítás miatt úgy eldöngeté a hátaikat,
hogy az ugyan a pokolba is beillett volna mulatságnak.

Ilyen ördöngös történet után nem lehetett Jóskának Debreczenben
megmaradni, a tréfának hire futott, szülei is megtudták s erre
elhatározák magukban, hogy finomabb erkölcsök tanulása végett felküldik
őt Pestre, az ország fővárosába; itt idegen nyelvekre, zongorára,
hegedüre taníttatták, sőt még az anatomiai leczkékre is járatták,
melynek mind igen sok hasznát vette ő későbben, mert igen sok földet
bejárván, olyan jól megértette magát mindenféle nemzetekkel, hogy még a
mit nem kért is, odaadták neki s azokban a nagy hangversenyekben, a hol
ágyúkkal zongoráznak és kardokkal hegedűlnek, sokszor produkálta magát
mint solo-virtuóz; a mi pedig az emberi tagok bonczolását illeti, már
ahhoz remekül értett.


II. AZ UJONCZ.

Már biz azt meg kell vallani, hogy a mi a tudományokat illeti, azokért
nem sok hajaszála hullott ki a jó Simonyinak.

Egészen más forgott az ő fejében, mint csendesen ülni naphosszant az
iróasztal mellett és doktorrá lenni, sokkal inkább vágyott embereket
beteggé tenni, mint őket gyógyítani.

Menni messze – messze, keresni bajt, küzdeni veszedelmekkel; regényes
kalandok közt szerezni hirt, dicsőséget, ez dagasztá az ő keblét, ennek
ábrándjaival volt tele a szive, lelke s fázott belül, ha poros könyveire
tekintett, a miket ő nála különös alkalma volt belepni a pornak.

Hiszen nem is lehet minden ember tudós. Kinek-kinek megvan a maga
hivatása. A jó katona rossz verset ír, a poéta rossz háborút csinál; a
jó mesterember lehetne rossz földmives s a legderekabb gazdával
felfordulna a világ, ha a kathedrába kellene neki menni, hogy ott
predikáljon.

Hegedűlhetett Jóska fülébe három zenemester, beszélhetett a fejéhez
tizenhárom tanár; csak az lett belőle, hogy a mint egyszer Budán
meglátott egy toborzó huszárcsapatot, elfeledte, hogy iskolába várják,
elbámulta órahosszat a tarsolyos vitézkötéses legényeket, a mint olyan
vígan tánczoltak az utcza mentében, úgy pörgették taréjos sarkantyúikat,
úgy csörtettek kardjaikkal, olyan délczeg, gyönyörű fiuk voltak
egytől-egyig.

Jóska elkisérte őket utczáról-utczára, elólálkodott körülöttük, mikor
egy-egy parasztlegényt itallal kináltak a vidám katonák, bevonták
körükbe, markába veregettek, fejébe nyomtak vitézkötéses csákót, úgy
mentek vele dalolva, összeölelkezve odább. Jóska úgy irigylette, hogy
mással így bánnak, őt csak meg nem látják.

Alig volt még tizennégy éves a fiu, inkább lehetett volna leánynak
felöltöztetni, mint huszárnak.

Végre megpróbálta mégis, odasomfordált a toborzó őrmesterhez s
megkérdezte tőle, ha nem volna-e még olyan tele a regement, hogy ő el ne
férhetne benne?

Az őrmester előre köpött, hátranézett s azt mondá a gyereknek:

– Tán én szoptassalak?

Ez azonban addig alkalmatlankodott neki, mig a huszár boszújában
belecsapott a markába, s megszorítá a fiu kezét teljes erejéből.
Ropogtak a porczikái, de csak meg se szisszent bele. A huszárnak
megtetszett a legényke. Nem bánta hát, jőjjön vele. Nyomott a fejébe
akkora süveget, hogy a fülei tartották meg karimáját s adott rá valami
mentét, a mi a térdeit verte; a kard pedig épen a földön szánkázott
utána.

De ki volt azért büszkébb, mint Jóska az új ruhában?

A mi után oly rég vágyott, a miről annyit álmodott: kard csörömpölt az
oldalán, paripa ágaskodott alatta!

Hiába is váltották ki megrémült szülői, ujra katonává lett megint, sem
az apa átka, sem az anya könye vissza nem tarthatá, neki menni kellett,
merre sorsa vitte.

Szelid képű gyerek volt még, mennyit csúfolták arczáért, hogy oly fehér
és bajusztalan; pedig óra hosszant kiállt a forró napra fedetlen fővel,
hogy jobban elbarnuljon s azt a pelyhet ott az ajkán suvikszszal
mázolta, hogy kezdjen hasonlítani a bajuszhoz.

Épen a török háború volt, az ujoncznak a táborélettel kellett megkezdeni
a katonaságot; mielőtt ráértek volna megtanítani, hogy fogja a kardot?
már az volt a jelszó: «üsd vágd!» mielőtt megúnhatta volna a
komisz-kenyeret, már azon kellett sóhajtania, hogy bár csak volna hát
egy kis darab!

Pancsovánál, a mocsár mellett, húsz napi esőszakadás után azt mondták a
huszároknak, hogy itt meg kell telepedni.

Csülökig érő dagadt sár közepén, hideg havas eső alatt, olyan helyen, a
hol hire nincsen emberi hajléknak, lóháton ülve éjjel-nappal, és
koplalva éjjel úgy, mint nappal.

– Keress fát! – kiálta a fiatal ujonczra a vén János káplár s Simonyinak
ugrani kellett fát keresni.

Talált is eleget, elhozta egy hid karfáját. Minem is a hidra karfa? ezt
csak a részeg emberek kedveért találták fel.

– Vágd fel, ha hoztad! – mordult a káplár ujra.

Simonyi hordott baltát is magával, felaprította a fát, tüzet is rakott
belőle; akkor a vén katonák körül ülték a tüzet szépen s Jóskának csak a
hátuk mögül jutott a melegből, pedig a ruha is csonttá volt fagyva
rajta.

A vén János káplár hozzáfogott a főzéshez. Szép kis főzés. Egy elesett
ló szügyéből aprítottak gulyáshúst a bográcsba, a mit ökörnyomból
merítettek tele vízzel; közé hányták a hatnapos prófuntot is, hogy kissé
megdagadjon: nem volt sem só, sem paprika, de volt puskapor elég, ezzel
fűszerezték meg az ételt, úgy hogy a ki evett belőle, mind úgy nézett
ki, mintha suviczkos katulyákat nyalt volna ki.

De mégis boldog volt, a ki a bográcshoz férhetett. A vén katonák úgy
körülfogták azt, hogy Jóska öcsénknek nézni sem lehetett bele.

Végre a vén János káplár, mikor már maga megelégelte a puskaport,
megszánta a fiut.

– Ejnye öcsém, te is itt vagy; szinte el is feledtelek. Tartsd a
markodat szaporán.

Azzal kivett a számára egy darab főtt kenyeret és lóhúst s átnyujtotta
neki a többiek vállán; de mielőtt a fiu elkaphatta volna, mintha
véletlenül tenné, leejté azt a nagy sárba.

– Utczu, biz ez leesett; ne bánd öcsém: annál egészségesebb léssz, lásd
a kacsa is homokot eszik az ételhez, hogy jobban emészszen.

Jóska sem nézte most: hova tálalták az ételt? felette azon mód s midőn
vacsora után kiadatott a rendelet, hogy három óra hosszat szabad aludni,
nézte, hogy hová feküdjék le?

Nem volt más vetett ágy, mint csupán csak a jó puha sár. Simonyi
sajnálta szép zsinóros mentéjét betollazni vele, hát csak egyéb után
törte a fejét. Hová feküdjék le? Hátha állva is lehetne alunni? úgy van;
a mint egy kötél ki volt feszítve két karóra, a hova a lovakat
pányvázták, azt választá ki éjjeli szállásul, ráborult szépen, a kötelet
hóna alá fogva s mint a száradni terített gúnya, lógott rajta és
elaludt.

Elaludt és azt álmodta, hogy odahaza dúsan terített asztal előtt áll, az
ételek oly szivesen párolognak a szép sávolyos abroszról, édes anyja
puha ágyat vetett számára s nyakába borulva gyönge karjaival átölelve
vállát úgy kéri, úgy könyörög: «ne menj el, ne hagyj itt. Nézd, apád is
meghal bánatában.» – «Elmegyek, elmegyek, felelé a fiu, katonává
leszek.» – «Fázni, éhezni fogsz, nyomorúságba jutsz, ne hagyj itt, ne
menj el.» – «Elmegyek, elmegyek.» – «Megölnek, levágnak, véredet
kiontják; az aggodalomtól megszakad a szivem: ne menj el, ne hagyj
itt!…»

… Trombitáltak ébredőre… A fölserkenő ujoncz még akkor is rebegte:
elmegyek, elmegyek.

Azután kitörülte szemeiből az álmot, előkereste csákóját, felugrott
lovára s örült a szive, hogy itt lehet!


III. AZ ELSŐ VÉR.

Jön a török, jön a török! Megfújják a trombitákat; a vitézek alatt
tánczol a paripa. Lóra katona, itt az ellenség!

Jóska vitéz is kihúzta szablyáját s odafurakodott az első sorba.

– Visszamégy te tintás száju! – rivalkodott rá az öreg János. Azt
gondolod examenre megyünk? Takarodol a hátulsó sorba!

Szegény fiunak hátra kellett állni – de nem sokáig volt hátul, a mi
hátul: – mert rohammal támadt a török lovasság s egy pillanat alatt
összekeveredett a két nemzet népe, ütve, vágva egymást, ki hol emberére
talált. Hadsornak, csatarendnek hire sem volt többé; törökség,
huszárság, turbánok és csákók összekeveredve dulakodtak alá s fel a
mezőn.

Jóska paripája elvadult e zajra, elkapta a fiut, s mire urává tudott
lenni a lónak, csak azt vevé észre, hogy egy csoport fényes, bogláros
török úr közelít feléje, a kik közűl egyik olyan goromba volt, hogy
hegyes dzsidájával nekirugaszkodott az ártatlan fiunak. Jóska sem volt
hát rest, kirántá a kápából mind a két pisztolyát s rásüté bátran a
törökre. Nem is czélozgatott; gondolta magában: neki csak durrantani
kell; – az azután a golyó dolga, hogy embert találjon. A törökben nem
tett kárt a lövés. Jóska nem tudott lőni, de tudott hajítani. Mikor már
emelte a török a dárdát feléje, úgy hajítá főbe az üres pisztolylyal,
hogy menten lefordult a lóról. Meglátta ezt egy másik nagy csojtáros
szarácsi, nagy haraggal nekinyargal a fiunak s görbe kardjával jobb
felől a nyakához vág nagy dühösen.

Jóska gondolta magában, hogy hisz az ő kezében is kard van s ha ő azt
oda tartja, a hova a másik vág, semmi baja sem eshetik. Ámde a gonosz
bancsokós nem oda vágott a hova nézett, hanem a helyett balfelől csapott
a legény fejére; kétfelé repedt a csákó, fele jobbra, fele balra hullott
s egy hosszú seb a homlokon végig elborítá vérrel az ifjú szemeit. Talán
örökre is elborította volna azokat a halál sötétsége, ha az öreg
János-káplár ott nem termett volna.

– Ilyenatta tarja! – szólt ez káromkodva. – Nem látod, hogy ez még diák,
nem tudja a vágást.

De tudta az öreg s hogy jól meg is felelt, arról a török úr bizonyságot
tehet – valahol a paradicsomban.

Maga a császár is látta ezt a tusát egy közeli dombról s a sebesült
ifjúra kiálta; a mitől az aztán jobban megijedt, mint magától a
töröktől, s örült, hogy elvitték onnan a kórházba.

Egy hosszú deszkaépület volt elkészítve a sebesültek számára, melynek
sártapasztékán ujjnyi vastagon állt a dér; egy-egy vaskemencze
melegített ott, a hol állt, az ablakról pedig csüggtek a jégcsapok.

A jámbor ujoncznak rossz volt ez a helyzet, rossz a hideglelés, a mit a
sebtől kapott, rossz a szük eledel, a haldoklók éjjeli nyögése, a kinos
műtétel, és a mindennél rosszabb orvosság.

Nem akarta az orvosságot venni, soha sem szerette ő azt. Nem való az
katonának.

Egy jó öreg orvos mégis rábeszélte, hogy vegye be, a mit rendelt neki, a
mig ez elszánta rá magát.

Jóska mellett feküdt egy maródi baka, a kinek az volt a baja, hogy
megvesszőzték; az orvos annak is rendelt valami vastag irt, a mivel a
hátát bekenjék.

Az ostoba orvossegéd, hogy az ördögök tilolják meg, összetévesztette a
két orvosságot; a baka hátát bekente a decoctummal; szegény Jóskával meg
megitatta a másik hátára kenendő valamit, a mitől ez azután igazán olyan
rosszul lett, hogy többé meg sem tudott mozdulni.

Néhány nap mulva új főorvos vette keze alá a betegeket. Mikor Simonyira
került a sor, keresztet vetett rá:

– Nem kell ennek több orvosság. Holnap el lehet temetni.

Jóska hallotta, hogy mit beszélnek róla s boszankodott rajta.

Alig fordítottak neki hátat az orvosok, fölkelt, felöltözött, a
tarsolyában talált egy darab száraz kenyeret, azt megette s azután kiült
a napra.

– Majd meglátom én, hogy meghalok-e, ha nem akarom?

Harmadnapra semmi baja sem volt, csak az a hosszú vágás ott a homlokán
végig, a mi még jobban illett neki.

De ne is közelített légyen hozzá többet orvos, mert ha le kellett neki
feküdnie valami baj miatt, mindig maga mellé tette az ágyba a baltáját s
megesküdött, hogy ha valaki azzal a szóval jön hozzá, hogy «mutassa a
nyelvét», majd megmutatja ő annak a tulajdon fülét.


IV. AZ ELSŐ ÉRDEMREND.

A törökök elpihentek. Azt mondták a magyarnak: «kend is jó katona, én is
jó katona; – ne bántsuk egymást». Ezek helyett támadt veszedelem nagy
Francziaországból, a honnan szokott jönni minden egyéb divat.

Ekkor az volt a módi, hogy az emberek beverjék egymásnak a fejét.

Simonyi már ekkor nagyravitte dolgát; vicekáplárrá lett, Metz és
Thionville városok között tizenhat legénynyel állt az előörsön.

Egyszer lát messziről szembe közeledni hatvan kék ruhás huszárt, szép
tollas kokárdákkal, piros zsinóros övekkel.

Gondolta magában, a ki egyszer huszár, az nem lehet más mint magyar;
arra nem is gondolt, hogy más nemzetnek is van annyi embersége, hogy a
legvitézebb embereit kiválogatja s magyarnak öltözteti. Messziről is
kiáltott már rájok:

– Pálinkás jó reggelt pajtás uraimék! Hát honnan és hová?

Erre a francziák, a kik máskülönben udvarias népek, olyan illetlenül
feleltek, hogy lovaik fejére lehajolva, kurta karabélyaikból rálőttek
egyszerre Simonyi vitézeire.

– Ejnye ilyenatta! – kiáltott a vicekáplár, – ez-e az emberség? Rajta
magyar!

Azzal nekivágott tizenhat emberével a franczia szakasznak, ki-ki
választott belőle magának egyet; Simonyi magát az ellenfél kapitányát:
nem kérdezve: illik-e, nem illik-e, egy vicekáplárnak egy kapitánynyal
verekedni? s minden vivási tudomány ellenére az első vágással úgy leüté
a lóról, hogy az föl sem kivánkozott többet. Vezérük elestén az ujoncz
francziák szanaszét futottak. Hasztalan kiabált utánuk Simonyi, hogy
maradjanak még egy kicsit, eztán jön a java; nem akarták megérteni.

Mire a magyar huszárság zöme odaért a lármára, Simonyi előörsi csapatja
már vissza is tért, tizenhárom elfogott lovat czepelve gazdástul.

E kis tréfa után felhivatták Simonyit a tábornokok, a nagy ősz vitézek,
azokkal az arany hajtókás molnárszin kabátokkal, odamentek a piruló
legényhez, megveregették a vállait, halkan mondogatták egymásnak: «derék
fiu, bátor ficzkó; ha valami adja elő magát, a hová merész szív kell,
ezt kell küldeni.»

És Simonyi jól lelkébe vette mind azt, a mit hallott. – – Utoljára pedig
maga az ezred tábornoka tüzé fel mellére a vitézség ezüst érdempénzét;
azt mondva neki, hogy szerezzen hozzá többet is.

Ha mondta, nem is rosszul mondta.


V. HUSZÁRTRÉFA.

A ki valaha látott tekeasztalt (billiárdot), sokszor tapasztalhatá, hogy
mikor két golyó összeütődik, az egyik jobbra, a másik balra szalad s
egyik sem fut a másik után. Nevezik ezt kávéházi nyelven rekuzénak.

Még többször fordul elő a háborúban az ilyen rekuzé. Két tábor nagy
sietséggel tör egymásra, megütköznek s akkor látják, hogy «jaj» a másik
is erős ám s ütközet után egyik jobbra, másik balra szalad vissza, a
honnan jött.

Egyszer a többek között Melas osztrák tábornok is visszafordult a
francziák előtt, azok pedig ő tőle fordultak vissza és mind a kettő azt
hitte, hogy a másik üldözi őt.

Melasnak mégis volt annyi esze, hogy meg akarta tudni, vajjon jönnek-e
utána s két svadron lovasságot akart kémszemléletre küldeni Homburg
felé.

Ugyan minek az? mondták neki, elég lesz oda Simonyi tizenhat emberével,
meg tudja ő a dolgokat emberül.

Úgy lett. Simonyi káplár megkapta a parancsot, éjszaka rögtön megindult,
nyugodt lélekkel pipára gyujtott s ballagott szépen az országuton.

Akkora volt a köd, hogy a hátul jövők már nem látták az elülmenőket s
csak a beszélgetésből tudták, hogy együtt vannak.

Egyszer Simonyi lát maga előtt valami tarkát a ködön keresztül. Nézi: mi
lehet az? egy csoport franczia vértes lovag; rezes sisakjaikról, lelógó
lófarkas bojtjaikról megismerte őket.

Azok csak ballagtak nyugodt lélekkel előttük, nem gyanítva semmi rosszat
s hátra sem tekintve.

Simonyi megörült e jó tréfának. Csendesen kihúzta kardját, inte
társainak, hogy figyeljenek s azzal egyszerre elordíták magukat:

– Rajta magyar, rajta! – s kézbe a kardot, sarkantyúba a paripát, neki a
francziáknak.

Azok a jámborok el nem tudták vélni: égből cseppent ide, vagy a tűzokádó
vetette ezt az ádáz csoportot; nem vették tréfára, nyargaltak be a
városba; utánuk Simonyi, ütve vágva őket hátul, csak úgy kongott a
rézsisak a huszárkardoktul.

Homburg városában tizenkétezernyi franczia tanyázott, a visszavonuló
sereg utóhada, melynek vezérei, tudva azt, hogy Melas is visszafelé
vonul, átadták magukat az édes nyugalomnak, az utczákon összerakott
szuronyos fegyverek álltak, a téreken leszerszámozott ágyúk, lenyergelt
lovak, a tisztek a paplanos ágyakban, a katonák a padláson aludtak szép
csendességgel; a mikor rohan be a kapun az üldözött vértes csoport,
ordítva veszettül, hogy itt van az ellenség!

A tizenhat huszár mindenütt nyomukban; a vértesek végig nyargaltak a
hosszú főutczán, a huszárok oda is utánuk; be a piacz közepére, ott
összefogtak vagy ötven kipányvázott lovat, felkutattak nehány podgyászos
szekeret, futó tiszturak óráit elszedték s lekaszabolták, a ki
ellenállott.

Az egész városban fenékkel fordult fel minden jó rend. Az alvó katonák
ugráltak ki az ágyból, az őrök lövöldöztek, rendetlen csapatok futottak
egymással szemközt; elszabadult lovak iramodtak a zürzavar közé;
trombita harsogott, lármadob pörgött s összevissza kiabálás hangzott
minden utczán.

Simonyi ekkor vette észre magát, hogy be csak lehetett jönni, de jó
volna már most ki is jutni a városból.

– Már most tisztuljunk innen legények.

Azzal kiki három elfogott paripát a lova fejéhez kötve, a kis csapat
elkezdett ismét visszafelé a kapunak tartani, mielőtt a jó franczia
szemeiből kimenne az álom.

A mint így nyargalnának kifelé a felriasztott városból, egyszer csak egy
utczaszögletnél szemközt kanyarodik rájuk egy csapat (ki tudná mennyi)
franczia lovasság.

– No most, káplár uram, itt hagyjuk a fogunkat! – szólt egyik közlegény.

– Ejnye, dehogy hagyjuk! – kiált rá a másik – levágjuk őket mind!

Szűk is volt az utcza, egyszerre valamennyi franczia nem jöhetett a
csatába, a huszároknak meg nagyon sürgetős volt a dolguk, nem értek rá
megvárni, mig azok mind eljönnek, kiki vágott jobbra, balra, a míg
embert látott maga előtt. Simonyi és kis csapatja minden zsákmányával
együtt keresztülvágta magát, azzal ki a kapun! A sorompó le volt
bocsátva előttük; azt mindenestül átugratták, olyan szépen, mint akár a
műlovasok s mikor egyszer kívül voltak, üthették aztán bottal a
nyomukat.

Sokáig hire volt aztán a homburgi riadalnak, hol egy huszárkáplár
tizenheted magával a város közepén verekedett az ellenség tábora közt.

Ha huszár nem tette volna, sok ember azt mondaná rá: «régen volt, talán
nem is igaz».

Pedig bizony megtörtént az.


VI. A SZÜRKE LÓ ÉS LOVAGJA.

Alig került fordult az év, már az egész táborozás helyén, a Rajna
vizétől a cseh határhegyekig, hire volt a szürke lónak és a lovasnak, a
ki rajta szokott ülni.

Némely tábornagy nevét nem tanulták meg oly hamar, mint Simonyiét s
innen is, túl is száz meg száz csoda adomát tudtak felőle regélni,
jóbarátok úgy mint ellenség.

Hogy fogta el tizenhat huszárjával a Zweibrücki herczeg kastélyában
pusztító 20 francziát tisztestől együtt? hogy vigadott a trieri
dáridóban az uri kisasszonyokkal, hogy húzta fel a legszebb leány ujjára
legszebb gyémántos gyűrűjét, hány csókot is kapott érte? örömében
megivott rá huszonnégy csésze feketekávét. Más halandót a guta ütött
volna meg bele, neki semmi baja sem lett.

Aztán szörnyűködve emlegették a francziák oda át, hogyan vágta térdben
ketté egy harczosuk lábát, bizonyosan fejszével szokott hadakozni. Hogy
köszöntött be egy éjjel a zürchi plébánoshoz, kinél négy franczia tiszt
volt szálláson, ott vacsorát főzetett magának, legényeinek s együtt
vacsorálva a holtra ijedt francziákkal, aztán szabadon bocsátá őket.
Máskor ismét, hogy bújt be lovával együtt a zürchi bástya alatt kifolyó
Mózel vize boltozatos alagútján s míg Melas tábornok a bezárt kapukat
ostromolta, ő lóháton nyitott be a legszebb palotába s felnyargalva a
lépcsőn, bekiáltott: «ki van ide haza?» A rémszóra három szép teremtés,
három urikisasszony rohant ki eléje a tükrös szobákból, s rémülve
borultak lábaihoz, kegyelmet kérve öreg atyjuk számára, s aranynyal
kinálva a rémületes hőst. Nem vett ő aranyat ilyen szép kezekből, de
igen egy pár csókot a maga számára s egy ital bort vitéz társainak s
békén hagyta a siró delnőket.

Mikor a tábornagyok valami bizonyosat akartak megtudni az ellenség
hadállása felől, csak Simonyinak szóltak, hogy menjen ki, fogjon nekik
egy francziát. Menten hozott nekik egyet a mezőről. A rút deczemberi
időben farkasszemet nézett egymással a két ellenség, nappal mindig a kéz
a kantárszáron, a fölnyergelt paripa mellett, éjjel mindig a nyeregben,
a kéz a karabinon.

Éjjel is volt, köd is volt, az ember nem látta, nem ismerte egymást.
Minden ló szürke volt ezuttal, mert belepte a dér.

Simonyi előörsön állt három emberével, ötven lépésnyi távolban tőle a
szakasz, azon túl az egész svadron. Egyszer csak jön a felváltó őrjárat
három embere, szépen szemközt állnak és kérdezik:

– Qui vive?

– Nem jó helyen jártok, pajtás, szól nekik Simonyi, ez a mi táborunk:
amarra van a tietek.

A jámbor francziák ekkor vették észre, hogy a nagy ködben az ellenfél
előörsét jöttek felváltani.

– Megálljatok, szólt Simonyi francziául, majd haza vezetlek, hogy el ne
tévedjetek megint.

S azzal szép csendesen elvezette őket a túlsó őrállásokhoz: ő tudta jól
a ködben is a járást, ott egyet ittak egymás kulacsából s elváltak kezet
szorítva.

A franczia tiszt megigérte, hogy majd holnap reggel, mikor mind a ketten
szolgálaton kivül lesznek, eljön egy kis találkozóra. Simonyi igérte,
hogy ott lesz.

Reggelre szépen feltisztult a nagy köd, a franczia kilovagolt a két
táborvonal közé s átkiáltott, hogy hol van a szürke lovas?

– Itt vagyok! – kiálta Simonyi, s kiugratott a kérdező elé.

A két bajnok ott a két sereg szeme láttára összecsapott egy szál
karddal. Simonyi félrevágta a franczia egyenes spádéját s olyat ütött a
sisakjára, hogy az ember, sisak és nyereg egyszerre lehullt a lóról.
Most azonban a franczia gyalog rohant Simonyinak: két vágás egy
pillanatban! Simonyi a bal karjára kapott sebet; a franczia holtan
terült el a havas mezőn.

A szürke lovasról ilyen mondákat beszéltek. Egész hősköltemény volna, ha
azt összeszedné valaki, a mit a hír akkor beszélt róla; érczerős
karjáról, bátor, hős szivéről, nemes lelkéről a védtelenek iránt s nagy
szerencséjéről minden férfi ellen, minden asszony ellen.

Amott félelemmel, itten szerelemmel gondolt rá mindenki, a ki egyszer a
szürke lovas villámló szemeibe nézett.


VII. A GARDA-TÓ MELLETTI HŐSTETT.

Bajnokunk eddigelé csak apró csetepatékban, portyázó kósza járatokban
tünteté ki magát. A merre ő járt, valami derekas ütközetre nem igen
került a dolog.

Aztán meg a derekas ütközetekben sem igen sok dicsőség termett az
innenső félen; a mint tudjuk, az a gonosz Napoleon nagyon csunyául bánt
mindenütt a hadvezérekkel, akármilyen jók voltak is ezeknek a katonáik.

A franczia nadrágtalan sereg előtt, bizony szégyen megvallani – majd
olyan gyorsan utaztak medvebőrös gránátosaink, mintha vasuton
szállították volna őket. Hiába, a tudomány, a lángész több, mint akármi
erő a világon.

Egyszer Napoleon az olasz havasok alatt oly véletlen csapott Wurmser
táborára, hogy annak megállni sem maradt ideje. Futottunk, a merre
láttunk, Mántováig meg sem álltunk.

Egy része a hadseregnek, melyet Gozdanovics tábornagy vezényelt, a
Garda-tónak lőn szorítva s a dühös rohamban nemcsak a csatarendet, de
harmincz ágyuját is elveszté.

A francziák egyszerre nekifordíták az elfogott ágyúkat az összezavart
tömegben menekvő hadseregnek s elkezdték azt saját ágyúinkkal borzasztón
lövetni.

Az üldözött seregben mindenki elveszté a fejét, gyalogok, lovasok
egymást gázolták el, nem hallgatott senki többé vezényszóra; elhányták
fegyvereiket s a rémes ordítás közé egyre bőgött az elfogott harmincz
ágyú halálos itélete, sötét golyóival egész véres utczákat seperve a
bomlott tömeg között.

E rémes csatában csak egy kisded lovagcsapat látszott még küzdeni az
ellenség győzelmes hadsorai között, egy fiatal hadnagy vezérlete
mellett.

E hadnagy volt Simonyi.

A maroknyi huszárság keresztülvágta magát az őket mindenütt körülözönlő
franczia gyalogság közül s bizton fölmenekült egy dombra az országút
mellett.

Itt megállítá pár százra menő kis dandárát Simonyi s visszatekintett a
csata helyére.

Látta, mint szórja a halált a harmincz tulajdon ágyú a rokon hadseregre,
látta, hogy az egész hadnak ott kell elveszni és nem mentheti azt meg
senki.

Ekkor egy merész gondolat támadt szivében. Sokkal merészebb, minthogy az
észtől tanácsot lehetett volna kérni, ha kivihető-e az vagy sem?

– Vissza vitézek. Vegyük el az ellenségtől ágyúinkat!

Egy percz mulva hosszú sorban elosztva kisded csapatját, mint a sebes
áradat fordult vissza a dombtetőről a győzelmes ellenségre s
kétségbeesett viadallal útat tört magának az ágyúkig az eléje meredő
szuronyerdőn keresztül; ott egy pillanat alatt leapríták az ellenség
tüzéreit, lovakat fogtak a megmentett ágyúk elé, s elkezdtek velök
vágtatni kifelé.

Simonyi hirtelen két podgyászos szekeret fordíttatott fel az úton, s két
ágyút megtöltetve, utat lövetett menekvő csapatjai előtt, míg két felől
halálra elszánt huszárjai harczoltak az ágyúk mellett, hogy a
mindenünnen rohanó harczi népek árja el ne borithassa őket.

Egy forró küzdelmes óra után meg volt mentve minden ágyú, meg a
vesztének indult hadsereg; az egész tábori podgyász; és meg volt mentve
a magyar név dicsősége.

A jelen volt tábornokok bizonyságlevelet adtak a magyar vitéznek e
hihetetlenséggel határos hőstette felől, melyben nehány századmagával az
egész diadalt kicsikarta a győztes ellen kezéből, melyet elolvasva,
bátran az a kérdés támadhat bennünk, hogy hát a többiek miért nem
segítettek nekik?

Hanem hiszen azok nem voltak huszárok.


VIII. VISSZAADOTT LECZKE.

Később, az 1800-ik évben az itt tanult leczkét javított kiadásban adta
vissza Simonyi a francziáknak, mert a mint azok egyszer véletlenül
megkerülve Gyulay hadtestét, azt a főhadseregtől el akarták szakítani, ő
maga hirtelen hírt nem adhatva a fenyegetett tábornoknak, lesbe vonult
egy erdő mellett, s midőn a franczia hadtest gyanútlanul elvonult
előtte, hirtelen megtámadta annak utócsapatjait, elvett két ágyút tőlük
s azokból dühösen kezdett el lövöldöztetni rájok.

Az ellenség a váratlan ágyúzásra zavarba jött s késledezett, míg Gyulai
megtudá róla a veszélyt s idején csatlakozott a főhadsereghez.

Mire aztán az ellenség eszére tért, már akkorra Simonyi árkon-bokron túl
volt vitéz huszárjaival, az elfogott ágyúkkal s minden keze ügyébe akadt
emberrel és lóval.

Ugyanez év nyarán Ulmenhain alatt a franczia vörös huszárokkal volt egy
leghiresebb csatája, hol egy több óráig tartott lovassági ütközetben
ötszöri újra kezdett harczczal visszafoglalta hadteste táborszereit s
akkor visszacsapva az ellenségre, elvette minden ágyúját és 150 lőporos
szekerét.

Néhány nap mulva új munka várt a fáradhatlan hősre. A mi seregünk
Neuburgnál a Duna mellett áthuzódott a fel nem tartható ellenség elől.
Egy kis csapat maradt hátul, melynek a visszavonulást kellett fedeznie.
Az ellenség legvitézebb gyalogsága a hirhedett gránátosok, kik közt
szolgált a históriai nevű Auvergnei Latour, egykor tábornok a királyság
alatt, a köztársaságban közkatona, ki semmi más czimet nem fogadott el,
mint: «a francziák első gránátosa».

A védsereg már-már elhanyatlott a francziák dühe alatt, mikor megjelent
Simonyi.

Egy percz alatt megfordult a csata, az üldözőkből üldözöttek váltak, a
szép gránátos seregnek szine java elhullt s a menekvő hadtest bizton
vonulhatott át a Dunán.

E csatában esett el Simonyinak legkedvesebb testvéröcscse, ki ekkor már
hirhedett bátyja alatt mint hadapród szolgált. József nem birta őt a
végzetes golyótól megőrizni, mely életét kioltá; s alig maradt rá ideje,
hogy holttestét megmentse a csataviadal zivatarából.

De elesett a francziák legjobb vitéze is, az első gránátos, Auvergnei
Latour. Drágán volt megfizetve Simonyi vesztesége.

E harczok után nyeré Simonyi József a Mária Terézia-rend arany
keresztjét; és nemsokára századossá neveztetett ki.


IX. A HŐS MINT DIPLOMATA.

Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent szomorkodva a nagy
nyugalomban. Tanult festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott;
elővette, a mit tanult a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő
lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szívvel fogadták urak és
asszonyságok, s bár a stuttgardi udvari dáridóban azon rendkivüli
szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot
(écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul
fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét.

Végre valahára kitört a háború; mint valami rosszul gyógyított belső
nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött
ki a harczok fekélye Európa testén.

Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a
sors jutott, hogy ütközet után keresse a babérokat, a melyet ott nem
lelhetett.

A franczia fő hadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert
apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga.

A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a
porosz határszél mellett Csehországba menekülni.

Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik
harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni.

Az egész német föld pedig, a hol járni volt szabad, tele franczia
csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem
hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb nagyobb
csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudnak
kigázolni a hinárból?

Közös találkozóul a cseh Éger városát határozták egymás között.

Így jutott Simonyi kezére is néhány száz ember, a ki természetesen nem
állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó
zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan
volt módja, mert körös-körül volt francziával.

Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat
nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is
megőrizni: neki pedíg az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát
természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie.

El is csipett az országút közepén egy egész biztonsággal utazó tábori
gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a
hadi pénztárral, de a miben, fájdalom, nem volt több 240 aranynál.

– Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa
orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek.

– Sebaj! mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi
városban s lesz belőle pénzünk elég.

– Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda,
mikor az már semleges föld.

– Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt
csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak,
azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd
együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudtuk, merre járunk, s
csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk.

Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a
porosz határszélnek.

Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan, a mint annak kapujához
közelítenek, kijön eléjük egy derék, köpczös huszárőrmester az Anspach
ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával s útját
állja mérges tekintettel a betörő hadnak.

– Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres
csapatnak bejönni nem szabad.

Simonyi tréfásan felelt neki vissza:

– De jó húsban van az őrmester úr.

– Az én királyomnál jó dolga van a katonának.

– Nem sokat járt kegyelmed az ellenség előtt?

– Én itthon védem az országot.

– Hát ezt a szép paripát nem fogadná-e el tőlem ajándékba?

– No azt már el.

És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az
üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de meghagyta nekik, hogy
onnan aztán mindjárt takarodjanak.

Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek,
miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek.

Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen
városig, mely már háromórányira esik a határon belül.

Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták
magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát
csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak.

Mikor legvigabban töltött este után mámorosan lefeküdt mindenki, a mi
bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb
viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobáján,
s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú fekete
selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér ingbodorral
kezeiken s nyakuk körül s rettenetesen ünnepélyes ábrázatokkal.

Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király
nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló
diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre
belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem
Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt?

Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében
beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd írni fog ő
rögtön ő felségének.

Azzal tintát, tollat, papirost kért s írt valami ilyesformát.

«Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő
voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába
bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint
felséged átlátja, miszerint nem engedhettem derék huszárjaimat az
ellenség által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én
pedig igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre
mehetek és nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek
térdet, fejét hajtó szolgája stb.»

A levelet lepecsételte, ráírta a czímet: «ő felségének a porosz
királynak, saját kezibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ
uraknak.

Azzal lefeküdt és aludt tovább.

Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha
álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a
kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött.

Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megirva, ha
kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól,
szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal,
minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt
Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori
szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért
vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész
Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett,
mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból. A
nemes hir meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben ezt is
megkapta Simonyi a császártól: a báró czímet e fennen hangzó előnévvel
«Vitézvári».

Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának,
hogy czímerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden
diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb
családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig, mint tudva
van, már az özönviz idejében is grófok voltak.


X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES.

A wagrami csatatéren a mi hősünk is jelen volt.

Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai
egymással vitáznak.

Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem
birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta
az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a
csatatéren uralgtak, az ütközet el volt vesztve.

Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes
bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan
vágta magát keresztül kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot
nem fordíthatá el.

Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött
egyszerre gyalog és lovas had ellen, összegyüjté a futó hadakat s
visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra
felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak
látta a veszélyt, a bomlást.

Mind hasztalan.

A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután
hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg
legnagyobb hősei a neusideli dombon, csaknem ugyanazon a helyen, a saját
jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva.

Mind hasztalan.

A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott vér drága
– drága veszteség volt. A vesztett csata után a vert sereg sietve
huzódott vissza.

Simonyi már ekkor őrnagy volt; – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; –
az egész zászlóaljat ő vezette.

A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját
huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat
ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze
a francziák ellen addig, a míg lehet.

«A míg lehet!»

Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb vagy távolabb esése
egyenesen attól függ, a kinek mondva van.

Gyönge szivü ember hamar átlátja, hogy már «lehetlen!» a merészebb pedig
tovább ismeri a lehetőséget.

Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra
gyalogságát s kiállítá előörseit, úgy várta az ellenséget.

10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak
közeledőben mindenfelől.

Davoust tábornagy jött harminczezer emberrel.

A lehetetlenség közeledett, de még nem volt jelen.

Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül
kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok
közül mentül gyorsabban az ellenségre.

A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot,
hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva,
csatát ajánl.

E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a
hid ellen, elébb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű
ütközettel támadjon elleneire.

A szomszédban tanyázó szárnyvezér Rosemberg a szakadatlan ágyúzásra oda
nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt?

– Parancsom van a hidat addig védelmezni, a míg lehet; azt cselekszem.

– Lehet-e még?

– Még lehet.

A franczia had délutáni két óráig állt fölállítva és rendezte magát
Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel,
trombitarivallással jött Simonyi állása ellen.

Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és
parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a
francziák és siessen csatlakozni az ő hadtestéhez.

Simonyi előmutatta neki az ellenparancsot.

– A fővezér parancsolá, hogy védjem a hidat, a míg lehet.

– De már nem lehet! kiálta rá dühösen a tábornok.

– Még mindig lehet, szólt Simonyi nyugodtan.

A tábornok nem akart ott maradni s visszanyargalt.

Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy
ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a
hosszú országutat.

A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat,
hisz azt védni többé merőben lehetetlen.

– Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a
hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre
elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve.

Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s
átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a
gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget,
azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben
sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham még a huszárokkal egy
tömegben és aztán tüzet a hidnak.

A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s
a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba
borult a hid.

Már most rajta, jőjjön utánunk, a ki tud!

A huszárság az égő hidon keresztül vágtatott vissza

A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a
fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s
a palló izzadni kezdett.

Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló
ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese,
a kétfelől lobogó lángok között harczolva, föltartóztatá azt addig, míg
háta mögött lángba borult az egész hid; akkor az égő gerendákon
keresztül ő volt az utolsó, a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn
tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza
lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hidra háta mögött.

«Még most is lehet!»

E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az
alatt Znaymig visszahuzódtatni.

A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem
lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat,
onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz
hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.

Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket
(mythologiát).


XI. HADSZERENCSE.

Forgandó a hadi sors!

Este úri dáridóban volt a hős, reggel kardcsattogás között. Ma szép
lánykák mosolyogtak szeme közé, holnap égő gránát pattogott szét feje
fölött.

Egyik éjszakát rohadt szalmán aludta át, mezitelen fekve, míg facsaró
ruhái a tűzön száradtak, a másikat azon pompás ágyban, melyben
előttevaló éjjel Sándor czár szunnyadott.

Ma még a lovak is jó borokat ittak, holnap pedig drága volt az árokban
talált víz. Ma zsákmányról, előléptetésről ábrándozott a katona és
holnap halványan aludta azt az álmot, melyben nem álmodunk.

A drezdai ütközet után nagy dolgok bizattak Simonyira.

Drezdánál ismét megnyerte a csatát Napoleon, de Vandamme szeleskedése
miatt nem szedheté annak gyümölcsét; az előre rohant franczia tábornok
seregét szétszórták a visszaforduló üldözöttek s a kavargó csapatokból
százával vette ki a dézsmát Simonyi.

Egyik órában őt fogták körül, másikban ő fogta el a francziákat.

Dohna mezején egy egész hadoszlopot vezényelt Simonyi: huszárok,
gyalogok, orosz dzsidások és kozákok, ágyúkkal voltak kezére adva.

Gyönyörű csata volt, mind a két résznek dicsőségére való.

A hadszerencse jobbra-balra ingott. Simonyi már sokat vesztett s a
francziák keményen álltak helyükben.

Ekkor Simonyi egy végső csapásra gyüjté össze embereit. Kiállt huszárjai
élére, miként hajdan szokott s nekivágtatott a franczia négyszögnek.

Három roppant sorlövés dördült el azoktól, sok derék hadfi lefordult
lováról, de a jövő pillanatban keresztül volt törve a négyszög; a rohanó
lovasság elborítá az ellen csapatját, mint mikor a hegyi ár elborítja a
kalászos mezőt s midőn vége volt a harcznak, a franczia négyszög helyén
egy domb látszott holttestekből, melynek alján patakként folyt elő a
vér.

Midőn a hullákat széthordták onnan temetni, legalul találták meg a
zászlót, melyet minden jó katona holttestével fedezett be; ott hulltak
el és bátran küzdve honukért, harczoltak a végső lehelletig.

Simonyi meghajtá a hulladomb előtt kardját tisztelettel.

«Derék ellenség volt».

E hirhedett viadalért a szent György vitézi rendjelét kapta Simonyi az
orosz czártól s az a nagy tisztelet érte, hogy parancsa alá rendelének
egy orosz tábornokot, Bagrationt, pedig ő csak alezredes volt s az a
rendkivüli eset állt be, hogy egy sokkal alsóbb tiszt osztá a vezérszót
a felsőbb rangúnak, és ez nyilván elismeré, hogy azokat teljesítenie
becsületében áll.


XII. A BÁSKIROK.

A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle
segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve
legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet.

Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt
rajtuk más öltözet egyéb.

Még arczaik is mind olyan egyformák, apró szem, nagy pofa, előre ülő
áll, benyomott pisze orr, fakó, borzas szakáll; lobonczos üstökük hegyes
birkabőr süveg alá szorítva; mintha csak egy gyárból kerültek volna ki
valamennyien.

Lószerszámaikkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs
azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag
a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek.

Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába
vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a
nyil; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak.

Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem
is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda?

Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni
féligmeddig, a mit tudatni akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti
állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog.

A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora,
mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve
rókaprémmel: mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta
utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s
egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta
ijesztgetni. – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bizták.

Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak
tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak
várjanak, míg ő majd int nekik.

A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját,
Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat
felriaszsza.

A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni a harczban,
egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele az ágyúk
torkába.

Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda
vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat,
lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet
nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten
rohannak Simonyi rendes hadsoraira.

– De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve! s veri
el őket magáról erősen kardlappal.

A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé,
s újra megfordulnak s rá a francziára.

Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját
seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor,
negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak futnak alá s
fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg
végre nagynehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki birta őket
kergetni a középről.

E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól,
hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a baskir fejedelem
népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél
nagyon, de a baskiroktól retteg.

Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy
még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot.


XIII. A VÉGZETES GOLYÓ.

Az az igazi jó barát, a ki egymásról a legnagyobb veszélyben is
megemlékezik.

A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi
hadosztályával.

Rögtön a hadsorba állították, s a mint odaállt, rögtön kezdett az öreg
golyó és a gránát feje körül süvölteni.

E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki mondja neki, hogy őt a
táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit?

– De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot
kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb
barátjának Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja volt.

«Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen
hasmánt írok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol
vagyunk.»

Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta
felturt földdel a levelet.

Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de
az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó.»

Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető
arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem
félt.

Nemsokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint a
ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály akként teljesíti
kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe,
négyszázat tartalékul hagyva.

Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy
három ezreddel áll egyedül szemben és sehonnan sem jön számára segítség.

Egy szoros út volt mögötte, melyen keresztül kellett vonulnia.

Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá
nehezült, a szűk úton minden századát külön vezette csatába, mikor az
egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza,
míg emezek verekedtek, s ha néhány lépésnyire megfordíthatták az
ellenséget, ők is nyargaltak utánuk.

Ez gonosz egy tusa volt.

Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az
elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált
keresné.

Midőn már biztonságba hozta menekvő csapatját, ez utolsó roham után, egy
franczia lovas vadász visszafordulva nyergében neki czéloz karabinjával
Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a
kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó
arczczal.

Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén
barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű
könyekkel áztatá vezére kezeit.

«Elesett Simonyi!»

Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt
megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni,
hogy Simonyi meghalhatott volna.

Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy
ostoba golyó megbotlott benne; nem lehet az!

«Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!»

Kigombolta sietve mentéjét s im, a gonosz golyó ott volt Simonyi
tárczájában, keresztülfúrva azon huszonhat lapot, s megakadva a
huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.

A mint öltönyét kibonták, föleszmélt, körültekintett: a harcz még egyre
tartott ott elől, első szava volt kardját, lovát kiáltani, felszökött a
nyeregbe újra s visszanyargalt a csatába.

A francziák, kik látták őt néhány perczczel elébb elesni, lováról
lelövetve, megrémültek sírból fölkelt halavány arczától s hanyatthomlok
futottak el abból a csatából, melyben a holtak is újra feltámadnak
folytatni a verekedést.

Bizonyára Simonyi nagyon is közel volt hozzá, hogy halott legyen, csak
egy papirlap, csak egy olyan vékony levél, a milyenre ezt az eseményt
leirtam, választá el őt a sírtól. – Az ostoba golyó nem bírt azon
általtörni. A pánczélt megjárta volna, s a papiros csuffá tette.

Tiszteljétek a papirost!


XIV. MILYEN ÜLÉS ESIK A CSÁSZÁRI TRÓNBAN?

Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot,
melyben eddig annyit bizott, a szerencse elfordítá tőle arczát,
legyőzetett.

A futó oroszlánt saját országába követték üldözői.

Simonyi seregének paripái olyan büszkén szedegették lábaikat, mintha ők
is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!

Február 15-én, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a
fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami
tündér kastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek,
aranyozott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok
homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines
üvegekkel.

A császár kastélya volt ez Fontainebleauban (Fontenbló), három dúsgazdag
királynak kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis
káplárból lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is
bizonyítá.

Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára: előtte való nap még
Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas
kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.

A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon
udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet
kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.

Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges futás után szokott.
Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy
órával vittek odább a francziák magukkal.

A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg
lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon
tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak.

Végre a császári elfogadó terembe érkeztek.

Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel
kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok
terhe alatt, mik a földig értek.

A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a
leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?

Simonyit vérig sérté a franczia büszke dölyfe.

Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s
leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú
tajtékpipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a
bibor mennyezet alatt.

A kormányzó a milyen vörös volt eddig, olyan sápadt lett e látványra.

Egy barbár a császári trónban ülve és pipázva!

Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette
magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.

Simonyi odainté a kormányzót.

– Szeretitek-e a császárnétokat? kérdé tőle.

– Igen.

– Hát a császárt?

A franczia kitérőleg felelt.

– Mi óhajtjuk a békét.

– Úgy nem szeretitek a császárt, mert Napoleon nem szereti a békét.

A kormányzó udvaronczhoz illő nyelven viszonzá:

– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy
akar.

Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s
parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit
is.

A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány
durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a
termeket, de saját magukat bélyegzik meg.

A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt
vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt egy pompás
selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.

Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép. A kormányzó azt hivé,
hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal szépen összehajtá a
szőnyeget s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori takarónak.

Simonyi büszkén utasitá azt vissza.

– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s
annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg
császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg
neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit: hogy magyar
huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett
süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!

Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek
és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott
billikomokat, vert aranyékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak egy
boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak.


XV. PEZSGŐSPALACZK- ÉS ÁGYÚDURROGÁS.

«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Tegyétek magatokat úgy, mintha otthon
volnátok.» Igy szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas
hadfiakhoz.

Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett
volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem
is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem
champagnei.

Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó
nyitogatta a pezsgőspalaczkokat; úgy durrogtak azok, mint az ágyúk, úgy
folyt a piros bor, miként a piros vér.

Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal,
pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és
daloltak nemzeti nótákat.

«Igyatok, vigadjatok nagyságos uraim!»

És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a
kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei
felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban
megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott
nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba
mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.

Ezért kinálkoztak oly nagyon és örömest a franczia urak:

«Igyatok vitéz uraim!»

Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást
czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:

– Majd megennétek még holnap!

A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a
suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s
jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s
minden oldalról közelít.

Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve
egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit
tegyenek? A szétoszlott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város
felé, a többiek húzódjanak át Fontainebleaun: mikor minden rendelés meg
lesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel. A hadsegédek siettek a
parancsokkal.

«Igyatok vitéz uraim!»

A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és
megtanulták a kozákoktól az éneklést.

Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett
már, a csákójába csempészett.

Egyszerre hangzott az ágyúlövés.

– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a
vendégségnek, most kezdődik a táncz!

A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a
kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.

Simonyi készen volt.

Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő
már magát ilyen bajból.

Roppant erejü lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval és
Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhúzódni, hogy
Moret városába juthasson, melyet hogy mi ok volt neki minden áron
elérni, később azt is megmondom.

A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig
Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból
lövöldözni.

A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős
üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri
vendégeik ellen.

Egy franczia zászlóalj belopózott a császári kastélyba s veszedelmes
gátat vetett a visszavonulóknak.

Kívül, belül a veszedelem, a városon kivül ostromló sereg, belül utczai
harcz, akárki is elvesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.

Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az
Eszterházy-ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.

Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve,
mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is
elesett s arcza fehér lett örökre.

E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni
a városon, s midőn az egész hadtest kihúzódott, Simonyi ismét lóra
kapott, előre nyargalt, s a moreti országúton útját álló francziákat
széjjelverve, szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing
vize mellett fekszik.

Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert
Simonyi nemcsak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket
követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel
hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség
volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.

A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux
(Montró) városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy
e hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.

A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e
szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet
a fenyegető veszélyről.

Idáig folytonosan védve tartá magát; itt szemközt fordult és megállt.

Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról-utczára vívatá a
harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében,
hirtelen torlaszokat rakatott a hid előtt egy malomból elhozott buzás
zsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.

A golyó, a gránát, a tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az
ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták
el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.

Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva kezébe, a gyalogság élére állt s
megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.

A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek
megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit,
s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak
egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.

Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában, harczolva és
lelkesítve bajnokait.

Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az
ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz, félre eső faluig
visszahúzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment
hadak már jól kipusztíták.

Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt kifáradva testben, de
lélekben nem.

A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy
egy darab kenyeret csákójába dugott onnan, s azt elővevé most.

János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált
egy ablakban valami mécset, abban volt egy kis zsir: felkutatta a
padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz
ezredesének! Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának
a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús;
még az ujjait is megnyalta utána.

– Nagy szakács kend, János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia
szakácsok minden fűszerszámos mártaléka!


XVI. BECSÜLET AZ ELLENSÉG FÖLDÉN.

Különös világ az ilyen háború. Ma ellenség, holnap jó barát száll a
házhoz: mind a kettőre egyformán kell mosolyogni; soha sem tudja senki:
a közelgő dandár jó szót hoz-e, vagy tüzet a városra?

Simonyi abban kereste a becsületet, hogy népét, bármerre jár, az
ellenség tolvajnak, rablónak ne mondja. Különösen őrzé katonáit attól,
hogy durva szenvedélyeikkel a szép nemet meg ne sértsék. A huszárnak a
nélkül is olyan jó módja van, hogy a hol meglátják, mindjárt
megszeretik, hogy sértené meg hát az udvariasságot, a mivel a
nő-erénynek tartozik?

Hanem ez természetesen nem áll a kozákokra nézve. E nagy szakállas,
torzonborz hadfiak előtt futottak a franczia menyecskék s azokra nézve
szükek voltak az udvariasság korlátai.

Bourg en Bresse városába érve, csodálkozva vevék észre a hadfiak, hogy
ebben a városban nincsenek fiatal leányok. Hová lettek, hová tünhettek
el?

Simonyi azt remélte, hogy itt néhány napig fog pihenhetni, azért
embereit jól bekvártélyozva, kiadá nekik a parancsot, hogy magát
mindenki tisztességes emberhez illően viselje, kiváltképen az asszonyi
nem irányában.

Az természetesen nem volt mondva, hogy borokat nem szabad inni; tehát
egynéhány huszár, János vitéz vezetése mellett, megsejtve valahol egy jó
tágas pinczét, megszólítá a tulajdonost, hogy engedje őket oda egy
kicsinyt betekinteni.

Az ember térdre esett, úgy könyörgött, hogy ne kivánják azt tőle, neki
ott igen drága borai vannak.

«Hiszen csak nem fél tőle, hogy mind megiszszuk? Ide a kulcscsal.»

A gazda remegve nyitá fel előttük az ajtót s im a bámuló huszárok hordók
helyett harmincz szép fiatal lánykát pillantának meg maguk előtt, kiket
a város lakói ide zártak el féltükben.

– No már ez nem nekünk való, mondá erre János vitéz; ne sirjatok,
porontyaim!

Azzal becsapta az ajtót, bezárta azt s elvivé a kulcsot Simonyinak.

Simonyi mosolyogva hallá e fölfedezést, s midőn bealkonyodott, saját
maga sietett az ártatlan szüzeket kiszabadítani önkénytes fogságukból s
azután haza kisérteté őket udvarias tiszteivel szüléik házába,
biztosítva mindenkit, hogy ha katonái közül csak egy pajkos szóval is
meg meri bántani őket valamelyik; azt rögtön főbe löveti.

Az emberséges rendtartással különösen megnyeré a becsületes polgárok
szivét, a kik már most nem bánták volna, ha mindig ott marad is.

Minthogy pedig maga Simonyi is azt hitte, hogy egy napot legalább ott
tölthet, két szép arany óráját elküldé az óráshoz, hogy igazítsa meg.

Délben azonban, a mint épen ebédnél ülnek, egyszerre hangzik a riadó:
jön az ellenség.

Rögtön lóra kellett ülni és gyorsan vonulni ki a városból, folytonos
csatározás mellett.

A jámbor lakosok akkor nem hogy megtámadták volna Simonyi menekvő
seregét, sőt maguk segítettek a huszároknak lovaikat fölnyergelni és
siettették az elmaradozókat.

A mint Simonyi a város kapujához ér, odaugrott hozzá az órás s nyujtja
neki mind a két ott hagyott arany óráját.

Azokat bizony ott feledte volna, ha a jámbor franczia utána nem szalad
velök.


XVII. A LYONI NAP.

A francziák végerőfeszítése nem használt már, mindenütt tért
veszítettek: Augerau (Ozsró) tábornok végre Lyonba vonta össze
hadseregét azon kétségbeesett szándékkal, hogy ott az utolsó emberig
fogja védeni magát.

A szövetséges sereg, a Rhone folyam innenső partjáról nézett vele
farkasszemet, s azon folyt a tanakodás, hol lehetne e folyón általkelni
Lyon ostromára?

A Rhone vize körülbelül olyan nagyságú, mint a Tisza, de olyan sebes
mint a Kőrös, s a mikor megárad, hajóval is nehéz rajta általkelni.

A francziák minden hidat leégettek maguk mögött, a dereglyéket átvitték
a tulsó partra s a folyam tavaszi áradása miatt tábori hidat lehetetlen
volt rajta verni.

Többször megpróbáltatták kozákokkal az átusztatást, de azok mindig
kénytelenek voltak visszatérni a ragadó ár forgói közül s azt mondták,
hogy az lehetetlen.

Ekkor érkezett meg a Hardegg-hadtesthez Simonyi. Megérté, hogy miről van
szó; még folytatását is tudta adni.

Nem elég átmenni a tulsó partra, de megtámadni Lyon városát s
megrémíteni a magát biztosságban hivő ellenséget.

Ez a munka az ő számára született!

Márczius 20-án a Rhone vize szokatlanul sok jégtáblát sodort hullámai
között, annak jeléül, hogy valahol a magasabb részeken az álló jég
megindult.

Késő este, alkonyat után neki indult Simonyi e jeges árnak három svadron
huszárjával és egy ezred kozákkal, hogy a tulsó partra átusztasson.

A vezényszóra soronként bocsátkoztak az elszánt vitézek a hideg habokba,
középen a vezér, ki oly hidegvérrel kormányozott ott is, mintha a köves
országuton járnának.

Nemsokára az egész csapat a víz közepén uszott; nem látszott más ki a
habból, csak a lovak tüsszögő fejei, a huszárok övig elmerülve, a
kozákok lovaik nyakára borulva, messzenyuló dárdáikkal.

Egy-egy éles jégtorlatot vitt közéjük a sebes hullám; egy-egy paripa
horkolva bukott el gazdástól. Az elmerülő lovag tudta, hogy kiáltani
vétek s uszott a másik lovába kapaszkodva, vagy elhalt, ha a hidegtől
görcs állt tagjaiba; egy jajszó nélkül.

A többi csendesen haladt előre.

A túlparton még csak őrei sem voltak az ellenségnek felállítva, annyira
hihetetlen eszme volt, hogy itt valaki átjöhessen.

Az első sor végre partot ért, és sietett a többit kivonszolni a vízből.

Elgyalázva a hidegtől, gémberedetten jutott partra az egész vakmerő
csapat, facsaró víz minden ruha s fölöttük a hideg éjszaka, csipős
tavaszi szelével.

Simonyi azt gondolá, hogy a munka kimelegít s rögtön szétküldé száz
lovagját, hogy nyargalják be az utakat, s hirdessék mindenfelé, hogy az
egyesült hadsereg átkelt a Rhone folyamon, s a Párisba vivő országutat
fenyegeti.

A huszárok egész Lyon kapujáig száguldoztak, s a külváros előtt
felállított őrszemekre kezdtek lövöldözni. A rémület leirhatatlan lett
Lyonban, annyival inkább, mert ez oldalról legkisebb veszélytől sem
tartottak.

Augereau rögtön felpakoltatott s még azon éjjel kivonult hadseregével a
városból s reggelre a szürkülő hajnal megmutatá Simonyinak a távol
országutakon végig vonuló hosszú csapatokat, mikből kivillogtak a
szuronyok.

Az ellenség hadserege elhagyta Lyont.

De Simonyi még azt is meg akarta tudni, hogy ki maradt ott?

Csapatjait vigyázatosan felosztva a város körül, maga kétszáz huszárral
és száz kozákkal megindult Lyon városába betekinteni.

És ez nem volt huszáros bohóság: a minőt egykor Homburgban követett el.
Ez egy bátor merénylet volt, melytől az egész egyesült hadsereg
előhaladása függött.

Meg kellett tudni: minő erő áll ellent Lyonban? és e tudósítást
megküldeni a fővezéreknek.

A feladat első fele könnyű, de a második nehéz.

Hogy fog Simonyi a vizen keresztül visszamenekülhetni, ha üldözőbe
veszik?

Ezt mind jól meggondolta és tett felőle.

A Faubourg de la Guillotiere elővároshoz érve, semmi ellentállásra sem
talált.

Hogy az út tisztán maradjon háta mögött, míg a hosszú, tekervényes
főutczán végig haladt, mindenütt pisztoly-lövésnyi távolban egy-egy
kozákot hagyott hátra maga után.

Így jutott el egész a kőhidig, mely a belvárost a külsővel összeköti.

Itt egyszerre János káplár, ki hat legénynyel mint előörs lovagolt
előre, megpillantja a piacz közepén álló franczia lovasságot.

Egy egész hadoszlop volt ott még.

Azok is, a mint megpillanták a huszárokat, egyszerre megrohanták őket.

Ez volt a legválságosabb óra.

Simonyi átlátta, hogy itt most visszafordulni annyit tesz, mint biztosan
elveszni.

Ha ők a városból ki engedik magukat szoríttatni, az ellenség meglátja,
hogy mily kevesen vannak; s ők fáradt, elcsigázott lovaikkal mielőtt a
parthoz érnének, össze lesznek aprítva, és ha ujra meg akarják kisérteni
a folyamon való átusztatást, egy sem menekül meg közülök.

Itt csak a kard segíthet ki!

Hirtelen összegyüjté embereit s egy svadronyával dühösen szemközt csapva
az ellenséggel, azt merészen visszaverte.

A francziák megfeszíték minden erejüket, hogy Simonyit kiverhessék a
síkra, de ő is elővette minden vitézségét, hogy őket semmi áron ki ne
bocsássa a szűk utczából.

Ez volt rá nézve az élet vagy halál kérdése.

Végre a francziák fáradtak ki a kétségbeesett viadalban s nem tudhatva
meg, kik és mik következnek azon pár száz vitéz háta mögött, a kik a
főutcza torkát elfoglalva tartják? elcsüggedve tértek vissza, felgyujták
podgyász-szekereiket s a vienni országuton kivonultak a városból.

A következő pillanatban már Simonyi nem tudott semmit arról, hogy minő
halálos veszedelemben forgott, s hogy magához következetes maradjon, még
ő rohant a futók után s elfogott belőlük tömérdek tisztet, tábori
készletet és vagy háromszáz katonát.

Még aznap délben segítséget kapott Simonyi Hessen-Homburg herczeg által
s másnap reggel Lyon városa piaczán osztotta ki parancsait; – zsákmányúl
nyerve ágyúkat, táborszereket, s megszabadult hadi foglyokat mindenféle
nemzetekből. E merész harcz jutalmául nyerte ott a csatahelyen a
Lipót-rend kormányzói keresztjét.


XVIII. A SZERELMES OROSZLÁN.

Még egyszer elszabadultak a harczok denevérszárnyú angyalai.

Még egyszer ki kellett húzni azt a kardot, mely már annyi véres nyomot
hagyott az ellenség földén. Még egy véres csata, melyen négy óriás
birkózott egymással.

Azután elcsendesült minden; a legnagyobb hős elbukott; Napoleon elveszté
a waterlói csatát, elveszté országát, elfogták, bezárták nagy tenger
közepébe, ott elmult, elveszett. Elcsendesült minden.

Hüvelyébe csuszott a kard, kizöldült a véres mező, Francziaország
városaiban idegen urak parancsoltak.

Simonyi Marcigni (Márszinnyi) városába rendeltetett kormányzónak, s a
körül fekvő három vármegye (departement) parancsnokának, melyet négy
zászlóalj gyalogsággal, saját ezredével s hat ágyúval tartott
megszállva.

A nagykállói köznemes fia, a tudatlan diák, három vármegyének volt ura
Francziaországban!

Marcigni városba érve, első éjjel mindjárt jelentik neki, hogy a
franczia lakosság zendülést forral, s a kis helyőrséget, melyet Simonyi
odahozott magával (serege nagy részét könnyebb élelmezés végett a
falvakra osztván széjjel), éjszaka meg akarják támadni.

Simonyi rögtön tudatá a maire-el (városbiró), hogy ő békét jött
csinálni, de ha úgy kivánják, tud háborút is csinálni. Ha nem tetszik a
lakosoknak az, hogy ő csak oly kis sereggel tartja városukat megszállva,
a kedvükért hozhat oda még többet is: ám ők lássák, hogy élelmezik?

Meg is tette, a mit mondott. Széjjel levő csapatjait mind berendelé a
városba s beszállásolá a házakba, s várta, hogy hát ez hogy fog majd
tetszeni?

Néhány nap mulva tizenkét ifjú delnő, a város legszebb,
legtiszteletreméltóbb hölgyei jelentek meg a parancsnok szállásán.

Egy fiatal marquisnő, olyan elmés és szelid, a milyen szép és bájoló,
szólt Simonyihoz az igazi érzés hangján.

Elmondá előtte a gyászt, melyet nemzetének elestén minden honleány szive
érez, csaknem mindenkinek testvére, férje, édes atyja maradt el a
csatában. Minden háznak van halottja. Hivatkozott a magyar bajnok nemes
szívére, hogy nem fogja a megalázottak szomoruságát új szégyennel is
tetézni s örömét találandja benne, ha azokat, kiket vitéz kardja
elejtett, gyöngéd kezeivel fölemelheti.

Simonyi perczenkint növekedő megindulással hallgatá a bűbájos delnő
szavait; midőn az sírt, nem állhatá meg, hogy ő is ne könnyezzen, midőn
az könyörgött, nem állhatá meg, hogy szive el ne lágyuljon, midőn az őt
nemes férfinak nevezte, valóban az is volt.

Meghajtá magát a hölgyek tiszteletreméltó arcza előtt, s azt mondá
nekik, hogy a kik kegyelmet kérnek tőle, azokhoz kegyelmes fog lenni.

Egy hálateljes pillantás ama minden gyémánt ragyogásánál fényesebb
szemekből jutalmazá ez igéretét. – Ezen tekintet varázsa soha sem mult
el Simonyi szivéből.

Hisz még akkor csak harminczhét éves férfi volt; s huszonkét év óta
folytonosan a csatamezőn, nem ismerheté még, hogy mi a szerelem?

Még aznap visszaparancsolá összevont seregeit a falvakba, csak néhány
századot tartva maga mellett. – Éjjel pedig tábori zenekarával sorba
járta a tizenkét delnő házait s ablakaik alatt mindegyiknél három dalt
fuvatott; kivéve a szép szónoknőt: – ott hatszor hangzott a zene.

Simonyi azontúl naponkint találkozott szép ideáljával, a francziák
megszerették a magyarokban ellenségeiket, s nem mult el nap, hogy
valamely háznál dalidó, műkedvelői szinjáték, s egyéb társas vigalom nem
tartatott volna kedvükért.

A hős, ki bevégzé Herkules tizenkét munkáját, legyőzetett a
tizenharmadikban: legyőzetett a szép asszony szép szemei által.

Ő, ki Montbilliárd várát egy nap alatt el tudta foglalni, egy sokkal
gyöngébb várnak, egy asszony szivének meghódításához alig mert kezdeni.

Ha szép volt őt látni a férfiak elleni harczban, csupa gyönyörűség
elnézni a nők ellenében.

A milyen bátor és elszánt amott, oly gyöngéd és félelmes itt. Amott
nyilt arczczal rohant az ágyútűznek, itt csak titokban mert lépést
haladni.

A marquisnőnek[2] édes atyja falusi uradalmán lakott, nagyon megfogható
okokból félrevonulva a fővárosoktól, mikben idegen seregek tanyáztak.

A marquisnő igen szerette édes atyját, az öreg marquis pedig igen
szeretett vadászni.

Ez időben pedig olyan állapotba jutottak a jámbor francziák, hogy még a
vadászfegyvereket is elszedték tőlük. Az öreg marquisnak csak nézni
lehetett a szalonkákat, de nem utánuk lőni.

Simonyi megtudta az öregnek ezt a kinos állapotát, s rögtön elküldött
egy tisztet hozzá, irott engedélylyel, mely szerint ez a derék,
békességes hazafi tarthat annyi puskát, a mennyit csak akar s lőhet vele
minden állatot, a mi neki nem tetszik.

A vén marquis el nem tudta gondolni, honnan jön ez a kegyesség egy oly
vad, idegen embertől, a ki neki soha hirét sem hallotta; de a kiről
hallhatott ő annál többet.

Midőn azután a marquisnő egy napon édes atyját meglátogatta, bámulva
hallá az öreg úr által Simonyit magasztaltatni; kit szivében ő is a
legderekabb férfiak közé számított.

Simonyi pedig az alatt, míg szivének bálványa atyját látogatta,
megtudva, hogy mely napon fog visszatérni, épen rózsavirágzás idején a
környékben minden rózsát összevásároltatott s Szent-Piertől egész
Marcigni városig behinteté vele az utat, úgy hogy a visszatérő delnő
igazán «térdig járhatott a rózsában», mint a nóta mondja.

Ki tett volna fel ennyi találékony gyöngédséget arról a férfiról, a ki
eddig csak véres fejekkel szokta behinteni az utat, a merre járt?

Ez eszme becsületére vált volna akár egy költőnek, – akár egy római
császárnak.


XIX. SZERELMES SZÍV, KEGYELMES SZÍV.

Hej, kemény régula, a hadi régula! de legkeményebb az a törvény, a mit
győzelmes urak diktálnak a legyőzöttek elé.

A francziák nehezen szokhattak azon gondolathoz, hogy ő nekik már most
idegen parancsol, s kivált faluhelyen nem egyszer megtörtént, hogy
Simonyi gyalog horvátjai közül el-eltettek egyet a láb alól, a ki azután
nem jött elő, mikor a lénungot osztották.

E miatt azon vas törvény lett kimondva, hogy a mely faluban ily orvtett
követtetik el, azt porrá kell égetni, és a bűnösöket minden irgalom
nélkül főbe lövöldözni.

Egyszer Simonyi elé is három ilyen ellenszegülőt hoztak: egy öreg
földmívest és két ifjú legényt.

Tettüket nem tagadták, lőttek Simonyi embereire: valakit meg is
sebesítettek; úgy fogták el őket, fegyverrel kezükben.

Ezeknek az életeért sem adott volna már senki egy eltört dorombot.

Elitélték őket mind a hármat, ki is tették már a siralomházba. Az öreg
franczia csak azon könyörgött, hogy az ő tetteért ne gyujtsák fel
szülötte helységét, ne büntessenek miatta annyi ártatlant is.

Mikor már ki voltak téve a siralomházba, jön gyászba öltözve a tizenkét
delnő ismét Simonyihoz.

A bájos marquisnő lábaihoz borult és sírva könyörgött az elitéltekért.

– Hiába, nem lehet!

Simonyi maga szeretett volna inkább a delnő lábaihoz borulni; de a
törvény szigorú volt.

– Nem lehet, nem lehet.

Azzal bocsátá el a hölgyeket, hogy nem adhat kegyelmet. Még a marquisnő
is hiába nézett rá könyes szemeivel, hiába szólt hozzá reszkető
szavával, hiába szorítá kezét dobogó kebléhez.

A törvény szigorú!

A mint a delnők eltávoztak, Simonyi felhozatta magához a három lánczra
vert rabot.

– Elkészültetek-e a halálra? – kérdé tőlük.

Azok felelék, hogy készen vannak.

– Óhajtjátok-e látni az angyalokat?

Azok egymásra néztek, és mit mondhattak volna egyebet, mint, hogy
óhajtják.

– No hát menjetek el a * * marquisnőhöz, és csókoljátok meg kezeit, mert
bizony mondom, hogy ő volt a ti őrangyalotok, a kinek köszönhetitek,
hogy most életben maradtok, és visszatérhettek családaitokhoz, és
falvaitok el nem pusztíttatnak. Hagyjátok itt a lánczokat, azokat nem
adom oda.

A marquisnő szomorúan ült odahaza, a midőn a három megszabadult
boldogtalan az öröm és hála könyeit sírva jő hozzá és lábaihoz borulva,
köszöni nagy zokogás közt az ő jóságának megmentett életét.

A vén földész sírva mondá el, hogy őt hét árva gyermek várja otthon,
kiknek anyjuk sincsen, azoknak hálaimája egyesülten hat fel az egek
urához jóltevőnőjükért.

A marquisnő el volt ragadtatva Simonyinak e tette által.

Mások gyémántokat ajándékoznak kedveseiknek, mások igaz gyöngysorokkal
iparkodnak megnyerni imádottaik szivét; Simonyi drágább gyémántokat és
gyöngyöket tudott adni annak, a kit tisztelve szeretett: a megmentett
honfiak hálakönyeit. – És a szép delnőnek bizonyára kedvesebb volt ez a
szép ajándék a tengerek és a hegyek minden rejtett kincseinél.


XX. A HŐS ÉS A POÉTA.

Volt Marcigni városában egy poéta. (Boldog Francziaország, ő sem
szükölködik versirókban.) Ez a poéta csak annyiban különbözött a
magyarországi versiróktól, hogy neki tulajdon háza volt és kocsit, lovat
tartott.

Simonyi táborkarában pedig volt egy magyar születésü törzstiszt, a ki
különben igen jó és jámbor erkölcsü ifjú volt, de arcza rettenetesen
alkalmas volt arra, hogy a gyönge szivű embereket arra a gondolatra
vezesse, hogy Magyarországon vannak olyan vad emberek, a kik emberhússal
élnek.

Sűrű kondor haja, vastag szemöldöke, kiduzzadt ajkai, ripacsos ábrázata
nagyon jól hitelesíték e félelmes elővéleményt.

A sors, ez a poéták által különösen elhasznált eszköz, most ez egyszer
boszút állt egyik üldözőjén s úgy hozta, hogy az ijesztő hadnagy épen az
ő házához jutott szállásra.

A gyönge szivű Bressau (a poéták gyöngeszivűek szoktak lenni) úgy
megrettent rémületes vendégétől, hogy ijedtében ott hagyta házát,
mindenét s kifutott egy özvegy grófné jószágára, onnan írt siralmas
verseket a párisi divatlapokba, mikben keservesen zengedezé meg, milyen
pogányok ütöttek tanyát múzsái csendes templomában, hogy festenek
bajuszokat az irószobájában felaggatott tudósok arczképeinek vandal
kegyeletlenséggel.

A pajkos tisztek e verseket azzal torolták vissza, hogy a poéta kocsiját
elfoglalva saját használatukra, ráfestették nagy betűkkel, «a múzsák
szekere», úgy jártak vele városszerte, hogy minden ember kaczagott, a ki
látta.

A torzonborz fiút pedig egy becsületes szatócshoz szállásolta be
Simonyi, a ki épen úgy megrettent tőle, miként Bressau, a poéta.

Minden ember megszökött előle a kétemeletes házból, s a jámbor tiszt két
napig nem lelt senkit az egész rengeteg épületben.

Harmadnap nagy félve benyitja rá az ajtót a gazda, s látva, hogy a tiszt
az ablakon kikönyököl, bátorságot vett magának megszólítani őt diákul.

«Qualem religionem habes? Comedes et suillam?» (Mi valláson vagy?
Eszel-e sertéshúst.)

A tiszt hátra nézett: a gazda kiugrott az ajtón, le a lépcsőn, s úgy
elszaladt, hogy soha sem látta az többet. Nyilván csakugyan azt hitte a
jámbor franczia, hogy a magyarok pogányok, a kik nem eszik a disznóhúst.
– Oh a francziáktól kitelik az ilyen tudomány!

Történt azonban egyszer, hogy a hirhedett magyar hőst ugyanazon udvarias
grófné, a kihez a poéta menekült, meghivá tiszti karával együtt
ünnepélyes mulatságra.

A tréfás tisztek oda is elvitték magukkal a múzsák szekerét, a min az
egész jókedvű világ utczahosszant nevetett: a ki nem nevetett csupán, az
hihetőleg maga volt Bressau poéta.

Senki sem tudta, hogy ő ott van. Tudtak is nála nélkül mulatni; ő pedig
az alatt, a míg az urak vigadtak, egy szomszédszobában ült és rágta a
tollat, és írt verseket.

Vajjon miféle verseket irhatott?

Az ebéd vége felé járt már, a midőn a grófné intésére kinyilt a rejtek
szoba ajtaja s kilépett rajta – Bressau poéta: egyik kezében nagy
borostyán koszorú, másikban a megírt vers. – Odajárult Simonyihoz,
szépen meghajtá magát előtte: a koszorút letevé tányérjára, a verset
pedig elszavalta szépen az egész társaság előtt.

A vers pedig igen szép volt. Simonyi az egekig magasztaltatott abban egy
franczia költő által, a miért a francziákat olyan vitézül aprította:
hasonlíttatott Nagy Sándorhoz, Achilleshez, Bayardhoz, s más afféle ó és
új világi hires verekedőkhöz; elhalmoztatott a vitéz és dicső
melléknevek minden a szótárakban feltalálható változataival s utoljára
több vitéz társaival együtt «Francziaország megmentőjének» nevezteték
el.

Simonyinak önmagán való uralkodását igen fényesen tanusítja az, hogy e
poétával nem bánt kegyetlenül, sőt inkább leülteté őt maga mellé, s a
grófnénak azt mondta, hogy ő a tudományoknak és a szépirodalomnak nagy
kedvelője s következőleg Bressau urat is magasra becsüli s óhajtja, hogy
a franczia irodalomnak több ily jeles költői legyenek, miként Bressau
úr.

Ennél jobbat, a körülményekhez képest, nem is kivánhatott volna szegény
francziáknak.

A múzsák kegyeltjét azután borral is kinálták. Ivott a jámbor; annyira
ivott, hogy utoljára ő maga kérte azt a rettenetes tisztet, hogy menjen
vissza hozzá szállásra; s fogadta Simonyinak, hogy az egész háborút le
fogja mind írni versben s tönkre teszi vele az Iliást, Odysseát s más
afféle ponyvára való firkálmányokat; genealogiáját pedig felviszi
Simonyidesig, a ki nagy bölcs volt és poéta, még pedig görög
nem-egyesült.

Simonyi mind e mellett elismeré, hogy Bressau úr igen tudós és derék
ember, s olyan kiméletes volt, hogy még azután is mindenkinek azt
mondta, hogy a francziák legnagyobb költője Marcigniban lakik.


XXI. A HŐS ASSZONY.

Valami összekoczczanás volt a katonák és lakosok között; egy franczia
polgártárs úgy talált a kanalával fejbe ütni egy huszárt, hogy az rögtön
leesett lábáról. – Képzelhetni, mekkora kanállal esznek a francziák, ha
akkorát lehet vele ütni, hogy egy huszár leessék a lábáról?

A gonosztevő, a ki a perduellis kanállal merte érinteni a huszár fejét,
elszaladt világgá, hanem a helyett elfogták az apját, bezárták, s azt
mondták, hogy míg elő nem teremti a fiát, addig ki nem eresztik.

Két óra mulva egy fiatal pórlegény jelenté be magát Simonyinál, mondván,
hogy ime ő a vétkes, büntessék őt s azután legyen vége a keresetnek.

Simonyi nem késett rögtön itéletet mondani rá; a fatalis kerekségű
számot, a huszonötöt, mely alatt a magyar nyelvben annyira megszoktunk
botot érteni, hogy már szinte fölöslegesnek tartjuk utána mondani.

Élt azonban Simonyi azzal a gyanuperrel, hogy majd ha megtudják ezt az
itéletet az ő rimánkodó hölgyei, megint rajta rontanak, s lekönyörgik a
huszonöt botot; e miatt megparancsolá, hogy minden ajtóhoz kettős őrt
kell állítani, a kik az itélet végrehajtásáig semmiféle rendű, rangú,
nemű és nemzetségü teremtett lelket hozzá be ne bocsássanak.

Jól számított.

Még ki sem huzták a derest, midőn a tizenkét delnő újra megjelent a
háznál kegyelemért könyörgendő.

Szegénykéket mindenütt elutasíták.

«Később tessék jönni. Az ezredessel nem lehet most szólni. Fontos dolgai
vannak» stb. stb.

Az árva hölgyek sirtak, rítak, de az mind nem használt semmit, az ajtók
zárva maradtak.

Ekkor egy franczia tábornok neje, Demeran asszonyság, azon merész
ötletre jön, hogy ha zárva vannak az ajtók, nyitva vannak az ablakok; be
kell hozzá menni az ablakon!

Az őröknek már az nem volt parancsul adva, hogy az ablakon se
ereszszenek be senkit.

Tessék.

A bátor amazon, társai segélyével, hirtelen egy lábtót kerített elő; azt
neki támasztották az első emelet egyik nyitott ablakának és Simonyi
egyszer csak azon veszi magát észre, hogy az ablakon keresztül rohan be
hozzá egy kipirult arczú delnő, s mielőtt elfuthatna előle, megragadja
kezét és el nem ereszti, a míg meg nem hallgatja kegyelemkérését a
szegény elitélt számára.

Simonyi sem volt még ilyen kelepczében soha. A nő fogta, neki nem volt
hová menekülnie.

– De asszonyom. A vétkest meg kell büntetnem, különben maholnap fényes
nappal agyonütik a katonáimat. Hiszen nem lesz neki nagy baja. Egynehány
ütleget kap s tovább mehet.

– Egynehányat? De mennyi az az egynehány?

Simonyi sejtette, hogy itt alkura kerül a sor, azért úgy tett, mint a
falusi zsibárus, a ki százra tartja, a mit huszonötért akar oda adni.

– Nem sok; csak száz bot.

– Száz bot! sikolta fel a delnő, és ijedten nézett az ezredesre.

– No igen. Ez kerek szám.

– De uram, hisz ez embergyilkolás. Abba bele kell halni.

– Dehogy kell: a muszkáknál ötszázat is szoktak leszámlálni.

– Az nem lehet, az nem szabad. Elég lesz neki tíz.

– Asszonyom, hogy ne mondjon ön udvariatlannak, ime a kegyed édes
szavaiért elengedem neki felét, legyen ötven.

– Nem, nem, tizenkettő a legtöbb; ön oly derék vitéz magyar ember, ugyan
mit fukarkodik olyan dologgal, a mi önnek semmit sem használ.

– Legyen tehát, én engedek még huszonötöt, legyen huszonöt; de azon alól
nem adom.

E pillanatban csattant az első ütés odalenn az udvaron, követve a
bántott ember jajgatásától. Demeran asszonyság e hang hallatára elájult.

Simonyi futott illatos üvegért, pohár vizet hozott s a mint az elájult
delnőt nagy gyöngédséggel siet ápolgatni, egyszer csak felugrik az
ájultából s mind a tíz körmével nekiesik az ezredes hajának, dühösen
kiáltva.

– Vagy megöllek téged, vagy magam halok meg; de megmutatom, hogy
franczia nő vagyok.

Simonyi mit tehetett egyebet, mint hogy ölébe vonta a veszedelmes
ellenséget s a gyilkos kezecskéket megragadva, egyenkint megcsókolgatá,
és sietett kapitulálni az eléje írt föltételek alatt. A franczia legényt
a tizenkettedik botnál szabadon bocsáták.

Demeranné erre kiengesztelődött. A megbüntetett franczia feljött
Simonyihoz és meg köszöné a vele tett szivességet, és kérdezé, hogy már
most e vétség miatt többet nem fognak-e senkit bántani?

Simonyi biztosítá, hogy többet nem lesz róla szó.

A szegény fiu akkor vallá meg, hogy tulajdonképen nem is ő volt az, a ki
a katonát főbe ütötte, hanem a testvére.

Simonyi csodálkozva kérdezé, hogy hát miért jelenté ő fel magát?

– Bátyám családos ember, apám öreg; – felelt a fiú; – nem akartam, hogy
ők szenvedjenek.

– Nem gondoltál rá, hogy hátha halálra fogsz itéltetni?

– El voltam rá készülve.

Demeran asszony büszkén monda az ezredeshez:

– Látja ön, ilyen a franczia!

Simonyi megköszönte a delnőnek, hogy a derék ifjú büntetésének felét
lekönyörögte, azután megajándékozta azt és úgy bocsátá haza.

Talán magában azt is elismeré: hogy ez volt az első franczia, a ki
Simonyit legyőzte.


XXII. A KÉT ELITÉLT.

Nagy bűnt követett el két vitéz huszár.

Loptak, szöktek, törvényt rontottak. Ellenség földén, békesség idején
rosszul viselték magukat.

A haditörvény mind a kettőt halálra itélte.

Szép két deli legény volt mind a két elitélt, mikor a siralomházba
kitették mind a kettőt, a jó franczia nép seregestül tódult látásukra,
és a ki csak látta őket, mind arra fakadt, hogy milyen kár lesz értük.

Hordtak nekik ételt, italt, pénzt hánytak a tányérukra, biztatták,
vigasztalták őket, hogy majd kegyelmet kapnak. Kivált a szép nők és
fiatal lánykák háromszor is visszajöttek őket ujra megnézni s alig
tudtak tőlük megválni azzal a gondolattal, hogy ilyen két szép ifjú
legényt mért tesznek halottá?

Pedig hiszen ellenség volt mind a kettő.

Különös alkotása a női sziveknek! ők a szerencsétlent még az ellenségben
is szánni tudják. A kegyelmet kérő delnők most is megjelentek az ezredes
előtt s épen oly igaz könyekkel tudtak könyörögni nála a két elitélt
huszárért, mintha azok is honfiaik volnának.

A marquisnő is ott volt köztük, ott madame Demeran is. Amaz kért, ez
fenyegetett. Simonyi az egyiktől tréfásan félt, a másikat igazán
szerette.

Azt válaszolá nekik, hogy majd az itélet végrehajtásának órájában
megtudják határozatát.

A második nap reggelén két ifjú hajadon jelent meg Simonyi előtt, két
szép polgárleány, kik őt azon különös kérelemmel lepték meg, hogy ők
készek azon két elitélt bűnöshöz nőül menni, ha az ezredes kegyelmet ad
nekik.

Hiába mondá nekik Simonyi, hogy azok rossz, gonosztevő ficzkók, a kiket
kár volna a haláltól megváltani ilyen két szép leány szivével, az
ártatlanok mégis csak azt mondták, hogy együtt akarnak élni halni a két
deli halálra itélttel.

Végre nekik is azt válaszolta, a mit a marquisnőnek, hogy várjanak az
itélet végrehajtásának órájáig, akkor majd meglátják, mi történik.

Eljött a harmadnap, megvirradt a reggel, két deli magyar legénynek hajh
sötét éjszaka!

Felöltöztették őket szépen, fehér gyolcsingbe, fekete fátyollal; és sok
szép hölgy sírva kötözé karjaikra a gyönyörű selyemszalagokat.

Felültették őket a szekérre, megszólalt a lélekharang; gyászzene
hangzott végig előttük az utczán. A merre elhaladtak, az ablakokból
virágokat szórtak reájuk, s úgy siratták őket végig – végig – a szép
magyar legényeket, a szép franczia menyecskék.

Kivitték őket a Loire partjára, ottan volt egy szép virágos mező, szép
virágos mezőben csunya megásott sír; az előtt megálltak.

A kisérő katonaság erős négyszögbe állt; a hadbiró felolvasá az
itéletet, a két elitélt szemeit beköték selyemkendővel; egyiket jobb
felől, másikat balfelől letérdepeltették.

A pap imádkozott velök, a körülálló nép zokogott helyettük; tizenkét
granátos előttük állt megtöltött fegyverrel.

Két szép polgár leány egymás kezét fogva úgy nézett reájuk: vajjon
meghalnak-e? A két deli legény.

Dob pördült, fegyver zördült, hat granátos csője neki volt intézve az
egyik elitélt szivének.

Csak a szót várják még. Egy, kettő, három percz: «tüzet legények!» a
lövés eldördűlt, egyszerre mind a hat. Deli legény eldült szépen a
pázsitos mezőn, piros vére csak úgy omlott apró sárga virágokra. Azok
piros virágok lettek egybe.

Dob pördült, fegyver zördült, másik hat granátos is fölemelte a halállal
terhelt csőket: midőn egyszerre felsikoltott a nép:

– Megálljatok. Fehér kendő lobog! kegyelem érkezik.

Sebes vágtatva jött fehér kendővel kezében egy lovas hadsegéd.

«Kegyelem, kegyelem!»

A második vitéz élete megmaradt.

A nép örömriadással kisérte vissza a megmenekültet a városba, víg zene
ment előtte; a kik jelen voltak, örömmel beszélték másoknak: hogyan
menekült meg a szép deli legény?

Pedig hát mi volt az nekik?

Nem rokon, nem barát, nem honfitárs; sőt inkább üldöző ellenség, kit a
csatatéren lelőni, levágni dicsőség lett volna.

És most úgy örültek mégis, hogy az ifjú huszár nem veszett halálba.
Ilyen a franczia nép.

A két szép hajadon ismét megjelent Simonyinál és könyörgött előtte, hogy
ha már csak egyet hagyott élve a két szép idegen ifjúból, engedné meg
annak, hogy válaszszon közülök; egyiránt szép volt mind a két lány,
egyiránt gazdag és tiszta, ártatlan szívű.

Simonyi megszánta őket, – és nem adta meg kérésüket.

– Menjetek gyermekim haza, s ne ábrándozzatok felőle, a szép deli
ifjúnak szive bűnökkel teli. A ti jó lelketek ne szenvedjen ő miatta.

Jól is mondta; mert a kegyelmet nyert fiú később hirhedett zsivány lett;
s számtalanszor megbánatta Simonyival, hogy ama nehéz órában nem ezt
küldötte legelől.

A két szép szűz pedig, nem nyerhetve meg az élőt, elrablá legalább a
halottat.

Még azon nap éjszakáján felásták a behantolt sírt, kivitték a megöltet
belőle, elvitték őt magukkal; soha sem tudta meg senki, hová rejthették
el őt?

Költeménynek is szép volna: pedig ekként történt az meg. És ilyen regék
születnek akkor, ha két oly hővérű nép, mint a magyar és franczia,
egymás szemeibe pillant.


XXIII. TOLDI UTÓDA.

Egy izben találtam már hősünket Toldihoz hasonlítani, e hajdani hős
lovaghoz, újra eszembe jut ez a magas példány, midőn Simonyit Párisba
kisérem.

Napoleon leköszöntetése után az egyesült seregek szállották meg Párist.

A franczia tisztek között volt egy hires bajvívó! termetére is
Simonyihoz hasonló, a mellett gyakorlott mindennemű fegyverforgatásban:
egész életében nem tanult egyebet.

Ez a közhelyeken, sétányokon és kávéházakban mindig belekötelőzködött a
porosz, angol, muszka és osztrák tisztekbe, gunyolta, ingerelte őket; a
minek rendesen párbaj lett a vége.

A franczia óriás rendesen levagdalta ellenfeleit s ilyenformán sokat
megpiszkolt a győztes hadseregből.

Egyszer Simonyival lett találkozása. Vitézvári hire úgy járt mindenütt
előtte, mint nap előtt a hajnal; tudták azt már Párisban, hogy ő oda fog
jönni és azután Simonyi nem is volt az az ember, a ki szerette az
incognitót: – pompásan járt, ezüsttől ragyogó hintóban, akár egy
fejedelem.

Ráakadhatott, a ki kereste.

A franczia viador talált is könnyen alkalmat összetűzhetni vele.

Nyilvános helyen elkezdte előtte ócsárolni az egyesült hadsereget,
leszállítá diadalaikat, gunyolta Simonyi hadi tetteit, és végre még
nemzetét is.

Elég volt!

A magyar bajnok levonta keztyűjét kezéről s odaveté azt a francziának.
Néhány szóval elvégezték, mikor és hol fognak egymással találkozni?

Simonyi mondá a francziának:

– Ez a viadal kettőnk közül egyikünknek utolsó viadala lesz.

– Én is úgy akarom, felelt ez.

– De erről ne szóljunk senkinek, mondá Simonyi, ki nem akarta, hogy a
fejedelmek megtudják, miszerint ők életre-halálra akarnak harczolni; a
mikor megtiltanák a párbajt.

Mert a katonák között (bár polgári törvények tiltják) nagyon szokásos a
párbaj, s a katonai becsület épségben tartására mulhatlan is; és az
ilyen párbaj rendesen csak első vérre szokott menni. A mint valamelyik
sebet kap, a jelenlévő párbajsegédek, kik felemelt kardokkal mindegyik
vivó fél bal oldalán állnak, közbe rohannak; a kardokat leverik s vége a
viadalnak.

Sőt néha a nemesebb részekre intézett vágások is tiltva vannak; a vívók
nyakára erős szőrnyakravalót kötnek, a jobb kéz csuklójára vastag selyem
kendőt csavarnak, hogy valamikép életeret ne találjanak ketté vágni.
Szabad a vágás csupán a fejre, arczra, mellre és karra, mint a hol
kevéssé lehet életveszélyes sebet kapni.

Simonyi párviadalánál is megtörténtek mind ezen elővigyázati
rendszabályok. Több főtiszt és fejedelmi uraságok voltak jelen a
teremben, hol a viadalnak végbe kellett menni. Kiváncsi volt mindenki ez
érdekes harczra, melyben két oly hires férfi, mint Simonyi és a franczia
Herkules mérkőznek meg egymással.

Mert a hány csatája volt Simonyinak a nyilt csatamezőn, talán még több
harcza volt ellenfelének titkos párbajokban, mik ezért közbeszéd tárgyai
voltak, s mikben amaz ép úgy diadalmas volt mindig, mint Simonyi az
ütközetekben.

Vajjon melyik fog győzni?

Legtöbben azt állíták, hogy a franczia. A csatábani harczhoz egész
másnemű ügyesség és bátorság kell, mint a párviadalhoz. Soknak nem is
ment ez a fejébe, hogy egy oly ügyes, kitanult franczia hőst egy magyar
mészáros fia meg tudjon szabdalni.

Midőn a két férfit kiállíták egymással szembe s kezükbe adták a
kardokat, Simonyi azt mondta a jelen volt tanúknak:

– Uraim, önök hallották, hogy ez az ember nemzetemet gyalázta.

Azok el nem tudták gondolni, hogy miért hivatkozik most erre?

«Vigyázz!» hangzott mindkét részről. A vivók kettős toppanása jelenté a
harczot; a kardok előre meredtek, szem szembe nézett, a test
mozdulatlanul állt előre hajolva: – aztán összecsattantak a kardok.

Csak egy perczig tartott a viadal; a nézők csak két villámgyorsan ütő
kardot láttak, azzal összerogyott a franczia, egy szó nélkül, egy végső
mozdulat nélkül: – a feje ketté volt hasítva, homlokától kezdve az álla
hegyéig.

– Önök hallották, hogy nemzetemet gyalázta, – ismétlé Simonyi, kardját
megtörülve az első vértől.

A kik azt látták, félő bámulattal tekintének rá; ez mestervágás volt, a
magyar mészáros fia most remekbe vágott.

Azontul nem is kivánt vele senki párbajt víni, sem egész testre, sem
első vérre.


XXIV. A HUSZÁR BÉCSBEN IS ÚR.

Isten hozzád szép Francziaország; bátor férfiak, szép asszonyok hazája!

Isten hozzád, dicsőség mezeje, hőstettek napjai!

Isten hozzátok ti boldog városok, hol a magyart, még ellenségképen is,
oly szivesen látták!

Soha sem voltak ott olyan víg dalidók, soha sem voltak a templomok oly
látogatottak, mint a magyar huszárok ott léte alatt.

A vitézeknek vissza kelle térni hazájukba.

A jó Simonyi bucsut vett szép védenczétől, a marquisnőtől.

Csak a végső pillanatban, midőn az érzésnek többé nem lehet parancsolni,
tudta meg, hogy mennyire szeretteték.

Midőn egy kis németországi falun keresztül utazva, ugyanazon gazdához
szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal őrmester, a kis
leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek, s örömtelten
kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»

És az egész falu népe, boldog emlékektől buzdítva, kiáltá utánuk:

«Itt van a jó őrmester.»

A jó őrmester már akkor világhirű hős volt, és a legfényesebb urak
egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.

A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza, a vezénylete alatt levő
ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt a fejedelem
különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi fővárosba, Bécsbe tette
által.

E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb, a
mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.

Mikor az bevonult hosszú diadalutjáról, elül harminczkét lovas zenésze,
ősmagyar kaczagányokban, gazdag aranysujtásokkal, kiket egy termetes
szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst buzogánynyal kezében; a
tisztek csojtáros mentékben, kócsagos kalpagokkal; az egész ezred
tetőtől talpig ujjal öltöztetve, a lovak sallangos csojtárai ragyogók,
maguk is délczegek, s mikor végig hangzott Bécs fényes utczáin Lavota
magyar indulója, melyre minden paripa úgy kezdett tánczolni, mintha ő is
tudná, hogy huszárt visz a hátán Bécsnek városába; a délczeg vitézek
szemei örömtül szikráztak; hajh, akkor a jó bécsi népnek kevés volt az
ablak, még a házak teteje is megtelt emberekkel; úgy szórták reájuk az
özön virágot, úgy hangzott eléjük a sok «hozott Isten!» Az is magyarul
szólt, a ki egy szót sem értett.

Különös dolog az, én magam sem tudom okát adni, honnan, miért vagyon?
hiszen más katonák is lehetnek vitézek, szeretetreméltók, de nem tünik
az úgy fel, mint a huszár; egyetlen huszár látása jobban felvillanyozza
az embert, mint más akármiből száz.

Volt ez időben egy hirhedett szinmű, mit a bécsi szinpadon épen oly
sikerrel adtak, mint a közelmult években a ravennai viadort; czíme volt
annak «a kisbéri ballet».

Mint a czím gyaníttatja, e szinmű Magyarhonban játszott, a császárné
útját tárgyazva, midőn a háború elől Kis-Bérre vonult; voltak abban a
kor izléséhez képest fényes menetek, csaták ábrázolatai, némajátékok,
dalok és mindenféle tánczok.

Adták ezt a darabot talán kétszázszor is egymásután.

Egyszer Simonyinak eszébe jutott, hogy mikor ezt a színművet újra adják,
elviszi huszárjait a szinházba.

Hogyan? Az egész ezredet?

Nem egyszerre az egészet, hanem egyszer az egyik felét, másszor a
másikat.

Egy napon jön a parancs a huszároknak: «este hat órára kirukkol a fél
ezred egész parádéban, de ló nélkül – gyalog».

Gyalog! mi lesz ebből!

Simonyi a karantán kapu melletti szinházban a felső karzat alatti
második emeletet e napra egészen kibérlé s azzal parancsszóra beülteté
szépen három sorba a deli huszárságot, mint mikor a hadi rendben ülnek a
lóháton.

Napi parancs ez volt:

«Egyenesen ülni; mindent jól megnézni, semmit sem beszélni, publikum
fejére le nem köpni».

Ott ültek már a huszárok, midőn a többi közönség kezdett a szinház
minden egyéb részeibe gyülekezni.

Szokatlan jelenet volt ez a kedélyes bécsi előtt; egy egész
huszárhadrend a karzaton, nyalkán kipödrött bajuszszal. Mind olyan
csendesen ültek, nem fecsegtek szomszédjaikhoz, nem nézegettek
szemcsövekkel, nem tehénkedtek a padok karjára, mint a többi uri és
közrendű népek.

A szép ballet előtt valami szerény kis bohózatot adtak, egyet azon
hézagtöltő darabocskák közül, a mik a végre születtek, hogy a más
egyebet nézni jött közönségnek keservessé tegyék a várakozást.

A mi huszárjaink sem nem mosolyogtak rajta, sem nem ásítoztak rajta. Ugy
ültek ott, mint megannyi tudós társasági tag, a ki kritikát jött írni.

Meg volt nekik parancsolva, hogy egyformán viseljék magukat.

A bohóczok végre letüntek a szinpadról, most következett a ballet.

Mindenféle átlátszó ruhás angyalok libbentek ki a szinpadra, forogtak,
repkedtek, lábaikkal mutogattak erre-arra: – még itt csak a bajuszaikat
pödörgették a huszárok; egynémelyik nagyot pirult s szemérmesen lesütve
a szemeit, dörmögte a szomszédjának.

«Az angyalát! Bizony hosszabb kantust is vehetett volna magára a
hugomasszony. Az ember szinte rá sem mer nézni.»

«Bizony szégyen gyalázat az, annyi becsületes ember előtt olyan reggeli
pongyolában ugrálni.»

«Talán nem is tudja, hogy «úgy» van? Rákellene kiáltani.»

«Ni a szemtelen, hogy fölemelte a lábát.»

Végre egy vén őrmester megnyugtatá őket, mondván: hogy hiszen ezek nem
igazi asszonyok és leányok ám, hanem csak alakok; szemfényvesztés az
egész.

Hanem azután kirukkol egyszerre a szinpadra husz magyar parasztlegény
tarka zsebkendőkkel gomblyukaikban és husz magyar leány, szalagos
hajfonatokkal, pillangós ingvállal. Rárántják a zenekarban a legszebb
toborzó nótát s elkezdnek arra azok délczegen tánczolni.

De már e hangokra, e látványra villogni kezdettek a hadfiak szemei. A
zene oly lelkesítőn hangzott: a tánczoló párok úgy csattogtatták
tenyereiket; a huszárok is szerettek volna egyet-egyet bele kurjantani s
tapsolni tenyérrel. Ámde meg volt parancsolva, hogy szépen viseljék
magukat, s az átelleni páholyban ott ült maga Simonyi és vigyázott
rájuk.

No de azt nem láthatta meg, a mi a pad alatt történik. Egyszer csak
elkezd valami új hang vegyülni a zenébe; a huszárok elébb halkan, aztán
erősebben verték össze sarkantyúikat; az egész fél regement sarkantyúja
olyan szépen kiverte a taktust, mintha a karmester dirigálta volna.

A közönség ekkor elkezdett a huszároknak tapsolni, a kik folyvást
mozdulatlan arczokkal, szótlanul, komolyan ültek sorban, mintha nem is
ők volnának, a kik azt a nagy sarkantyúzenét elkövetik; hanem a mint
egyszer Simonyi maga is kihajol páholyából és elkezd tapsolni és éljent
kiáltani (még akkor vivátnak hívták az éljent), nosza a fél regement
huszár is, a ki megszokta volt vezére példáját követni, elővette
tenyereit, beletapsolt a zenébe s olyan vivátozást mivelt, a melyet sem
az előtt, sem azóta nem hallott a karantán kapui szinház.

Játék végeztével megdicsérte Simonyi szépen derék vitézeit, hogy jól
viselték magukat s a jövő előadásig volt azoknak mit beszélni az ezred
másik feléhez a látottakról.

A következő előadásba azután Simonyi elvitte a többi hadfiakat is.

A bécsi közönség megtudva, hogy mikor jönnek a huszárok a szinházba,
minden zugába összesereglett annak s az a furcsa eset támadt, hogy ezt
az előadást majd minden ember háttal a szinpadnak nézte.

Történt azonban egyszer, hogy a bécsi banknál azon időben nagyon sürgős
levén a dolog a pénzbeváltás miatt, a néptolongás ellen kénytelenek
voltak az urak lovas katonákat állítani a kapuk elé.

A bátor bécsi nép azonban, pénzről levén a szó, nem sokat félt a kivont
szablyától s egy napon az őrül kirendelt vértes lovag úgy járt, hogy a
tolongó nép lovastól együtt felemelte s bevitte a bank udvarára.

Másnap huszárt állítottak oda. No nem vitték azt be.

Mikor a vitéz hadfi vette észre, hogy nagyon attakirozzák, neki parancsa
lévén, hogy állomását minden módon megtartsa, elkezdett jobbra-balra
kardlapozni, erre még jobban szorították, akkor azután az élivel vágott
közbe. Persze rövid időn tiszta is lett körüle a tér, hanem két
polgártárs halva maradt és tizenkettőt lepedőben vittek haza.

A fensőbbség elismerte, hogy a huszár jogosan cselekedett, hanem azért
mégis átlátták, hogy biz ott a bécsi nép közé rendet tartani kissé erős
dolog a huszár.

Simonyi is, meg még mások is megegyeztek abban, hogy sokkal jobb lesz ő
nekik hazájukba térni, s az egész ezred úgy jutott megmaradása helyéül
szülötte földére, annak is a kellő közepére, a szép Nagyváradra.


XXV. AZ UTOLSÓ LÁNCZSZEM.

Eddig tartott a napfény, már most következik az éjszaka.

Hajh drága dolog a jó éles kard a csatában: hajh mondjátok akkor, áldja
meg az Isten, a ki csapásokat osztogat vele az ellenségnek. Mikor pedig
vége van a harcznak, akkor zúgolódtok reá: – «ne nyulj hozzá gyermek,
mert elvágod vele a kezedet.»

Mi volt a hős Toldi vége?

Mikor legyőzte az országczímert elrabló viadort, mentéje ujjával,
melyben vala buzogánya, agyonütött valami rossz kölyket, a ki vele
kötekedett a királyi udvarban. Ezért börtönre keresték: csak a szégyen,
a mi megölte, mentheté meg attól.

Mi lett a hős Simonyi vége?

Béke idején is olyan szigorú rendet tartott ezredében, mintha ellenség
előtt állt volna.

Száz adomát tudnak szigorúságáról.

Hogy az volt rendelete: miszerint a riadó trombitaszóra a melyik katona
legelébb jön, jutalmat kap, ki legutóbb, botot. Minthogy valakinek
okvetlen kellett utolsónak lenni a sok közül, a verés soha el nem
maradt.

Hogy egy hadapródot azon szóval bocsáta el szabadságra, hogy ha a
határidőre haza nem jön, becsületszavára fogadja: főbe löveti. Az ifjú a
takarodó után jött meg s Simonyi, hogy becsületszavát meg ne szegje,
főbe lövette.

Egy év mulva Arad vára börtönében halt meg.

Az a Simonyi, a ki huszonnégy éven át karddal kezében honának büszkesége
volt, lánczczal kezén végezte életét, szégyen és bú miatt; megfosztva
rendjeleitől, kitörülve a vitézek sorából.

Tehát, a ki azt mondta róla pajkos gyermekkorában, hogy vagy nagy úr
lesz, vagy a börtönben hal meg, kétszer is eltalálta sorsát.

Mindenesetre jobb lett volna neki nem tenni zsebébe azt az ív papirost,
a mely Lipcse alatt felfogta a szivének szánt golyót.

Úgy halt meg, mint Toldi. Dicsőséges életpálya végén szégyentől,
bánattól letörve.

Mondjon rá szigorú itéletet, mint emberre, a biró itt a földön, és ott
fenn az égben: – a hős dicsősége mindig fényes marad s együtt él az el
nem fogyandó napokkal!




VÉGSZÓ.

Hősünk életrajza nem költemény.

A miket elmondánk róla, azok a történetírás sajátjaivá váltak.

Még most is élnek azon korból való emberek, a kik e tényekre
visszaemlékeznek s bizonyítják azoknak valóságát és még sokkal többet
tudnak felőle mondani; a miket mind följegyezni nem volna hely e kis
könyvecske lapjain.

Kútfőink voltak az «Oesterreichischer Beobachter» egykorú lapjai és
tudós hazánkfia – Nagy Pálnak 1849-ben kelt életirása, a további
eseményeket élők szavai után egészítettük ki. Minden tény hiteles
okiratokkal van megállapítva, a mik kétségtelenné teszik, hogy Simonyi
József volt a magyar történet leghirhedettebb hőse.

Nagyobb jelenet, mint maga Toldi és méltó, hogy egykor hasonló költőjére
találjon.

Majd hogyha egykor ő is a regekör személyei közé emelkedik, mint
lovagkorunk hősei.

Addig is ne hagyjuk eltörlődni emlékét; míg az utókor költői keze
elmossa emberi hibáit s felmagasztalja hősi erényeit.

Honának büszkesége, lelkesedése volt ő; a nagy Széchenyi Istvánnak ifjú
korában óhajtott mintaképe.

E dicső hazafinak más utat jelölt a sors a honboldogítás halhatatlan
hiréig. Ketté törte a kardot s a szellem harczaihoz utasítá őt. Simonyit
letörte, a kardok bajnokát s támasztá Széchenyit, az eszmék vezérét. –
Vajjon mit kezd velünk, hogy ezt is összetörte?




Jegyzetek.

[Footnote 1: Prototypon S. Ign. de Loyola, ao. 1556. pridie Kal. Aug. e
vultu genuino depositum, ac annis plus, quam ducentis in collegio
societatis Jesu cultum; a Laurentio Riecio, ultimo societates Jesu
generali, ante funus eiusdem societatis aug. Maria Theresia oblatum,
atque Dno. Ign. Krampmiller suo in spiritualibus patri. Hic Comitissæ
Leop. Nádasdy, Hæc Josepho Fuxhoffer, ex Jesu Societatis nepotum
præfecto, hic demum germano suo, damiano Fuxhoffer, Benedictin. dn.
reddidi ordinavit. etc.]

[Footnote 2: Marquis főnemest jelent, több mint a gróf, kevesebb mint a
herczeg czím. ]




TARTALOM.


Magyarhon szépségei.

  A magyar Tempevölgy 3
  More Patrio 24
  Uti levelek 71
    I. Kolozsvárott 71
    II. Torda, Enyed, Gyulafehérvár 73
    III. Kelementelke 80
    IV. A homoródalmási barlang 85
    V. Szent Anna tava 94
  A Vág völgye 101
  Német magyarok 105
  Budai családok 109
  A befagyott Balaton 113
  A vaskapu 123
  Tiszai mocsár 129
  A Hortobágy 132


A legvitézebb huszár.

  Előszó 143
    I. A fiatal diák 144
    II. Az ujoncz 147
    III. Az első vér 151
    IV. Az első érdemrend 155
    V. Huszár-tréfa 156
    VI. A szürke ló és lovagja 160
    VII. A Garda-tó melletti hőstett 162
    VIII. Visszaadott leczke 165
    IX. A hős, mint diplomata 167
    X. Az új Horatius Cocles 172
    XI. Hadszerencse 177
    XII. A báskirok 179
    XIII. A végzetes golyó 181
    XIV. Milyen ülés esik a császári trónban? 184
    XV. Pezsgőspalaczk- és ágyúdurrogás 188
    XVI. Becsület az ellenség földén 193
    XVII. A lyoni nap 195
    XVIII. A szerelmes oroszlán 199
    XIX. Szerelmes szív, kegyelmes szív 203
    XX. A hős és poéta 206
    XXI. A hős asszony 209
    XXII. A két elitélt 213
    XXIII. Toldi utóda 217
    XXIV. A huszár Bécsben is úr 220
    XXV. Az utolsó lánczszem 226
  Végszó 229




[Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem
változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |Hát miért nem |«Hát miért nem

8 |patakok csermelyek |patakok, csermelyek

11 |hely Bataton-Füred |hely Balaton-Füred

11 |kellemessé tenni. ezekből |kellemessé tenni, ezekből

12 |kerűl a sor. a |kerűl a sor, a

36 |megátalkodottt gonosztevő |megátalkodott gonosztevő

42 |el van hagyva |el van hagyva,

48 |frissen meszelt szobrát |frissen meszelt szobát

64 |nem víz, hanem porrá tört párna |nem víz, hanem porrá tört pára

72 |meg, A kolozsvári |meg. A kolozsvári

75 |csodájárá támadt |csodájára támadt

75 |e pénzen váltak |e pénzek váltak

79 |alatt kiszórtak |alatt kiszórták

105 |Corvin, Mátyás |Corvin Mátyás

110 |legende azt meséli |legenda azt meséli

122 |Es újra hangzik |És újra hangzik

134 |állatot a birkától! |állatot a birkától!»

136 |ninden ember az |minden ember az

143 |1800 ból ered |1800-ból ered

146 |zongorára hegedüre |zongorára, hegedüre

149 |mordult a káplár |– mordult a káplár

156 |derek fiu |derék fiu

159 |nem tette volnak |nem tette volna

170 |látszottak a portfellegek |látszottak a porfellegek

170 |s a mint kicsitja |s a mint kinyitja

176 |vert serget utóhadait |vert sereg utóhadait

214 |is ott vott |is ott volt

219 |volt tanúknak; |volt tanúknak: ]





End of the Project Gutenberg EBook of Magyarhon szépségei; A legvitéz
bb huszár, by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 41601 ***